|
A megszokott csalódások most sem maradtak el. Az aránylag eredeti James Dillon operája
csillogó-villogó külsőségekben tobzódott, a rendezése katasztrófális, egyedül a címsze-
replő Anu Komsi hangbravúrjai érdemesek futó említésre. Csodálatos éneklést produkál-
tak a Foi táncosai /sic!!!/, akik játékban, emberfeletti koreográfiában is remekeltek. Nagy
kár, hogy a produkció befulladt az extrémitások bőségébe, de ezeket az aktorokat remél-
hetőleg még sokszor fogjuk látni. Az Amadinda, jóhíréhez métatlanul, negligálta a közönsé-
get, két órán keresztül meditatív, egyhangú és egy kivételével jelntéktelen műveket adott
elő. Ennek a lehetetlen koncepciónak esett áldozatul Jeney Zoltán gyönyörúen felépí-
tett, invenciózus Pontpoint-ja, amely egy nyilvános, 6-os stúdióbeli koncerten jobban
megtalálta volna a helyét. A kisemmizettség megalázó érzését a befejező David Lang The
So-Callad Laws of Nature pazar lendülete sem tudta ellensúlyozni.
Annál átütőbb volt John Cage 18 mikrotonális rágá-ja, amely a szerzőhöz méltó, gondosan
kidolgozott előadásban hangzott el, a végsőkig fegyelmezett énekes, Amelia Cuni és tár-
sai, köztük a félelmetes érzékenységű ütős, Federico Sanesi közreműlködésével.
A Fesztivál és az Ősz legnagyobb eseménye, két év után ismét, a Deutsches Theater volt. De ez a csoda megér majd egy külön elemzést... |
