Virágmaszkkal takarja üszkös fogazatát,  elgyötört,  rideg és csúnya,  miközben feltűnően
okos, képzett és tájékozott is.  Érzelmeit kimutatni képtelen,  hamar kiismeri magát a fel-
nőttek világában,  végül a fanatikus eszmehitben,  az agresszív manipulációban találja meg
igazi énjét.  Szamosi Zsófi állami gondozott Rózsikája  az elmúlt idők kiemelkedő karakter-
alakítása: az eltorzított mimika, a furcsa hanghordozás, a kétségbeesett kitörésekben rob-
banó elfojtott erőszakosság megjelenítése színészi pályafutásának eddigi tetőpontja.
Pintér Béla,  egyetlen átmeneti megtorpanás után,  újra a régi lendülettel találja meg té-
máit:  meddőség, örökbefogadás,  cigányellenesség és antiszemitizmus,  gárda-jelenség és
nyugdíjas-falu a maga ügyeskedő biogazdájával, na meg természetesen az örök családi, pár-
kapcsolati problémák. A hangvétel komolyabb abban az értelemben, hogy a humor kisebb
teret kap, bár az eszméletlen szuggesztivitású Thuróczy Szabolcs szólásai így is viharos de-
rültséget keltenek.  A szövegkönyv írója remekel a tudálékos főorvos mondataival is, a zsű-
ritag  Regős János /!!!/  monológjában pedig  a kritikusok,  műelemzők ismert zagyvaságait
sikerült összesűrítenie.  Mindkét szerepet  fantasztikusan el is játssza, különösen az utób-
bit,  messze elvonatkoztatva  a mintaadó személytől,  az általánosítás szinjén  alkotva meg
a hatalmi helyzetből bírálók emblematikus típusát.  Átváltozási képességeinél  csak a ren-
dezőiek nagyobbak,  egyenletes tempóban mozgatja egyre érettebb társulatát, amelyben
a régi és új tagok máris tömör egységgé kovácsolódtak.  Szakonyi Györk  ütőgardon-játé-
kán kívül, lassított futómozgású buszsofőr-férjként, sőt mint nemzetközi színházi guru is ki-
válóan helytáll,  Friedenthal Zoltán  most is emlékezetes  a fél-értelmiségi  fél-sikerember
szerepében.  A saját gyerekért mindenre képes anya figuráját  Szalontay Tünde tölti meg
keserű élettapasztalattal,  az irodalmi színpad ballada-játékát pedig  delejes erejű éneklés-
sel koronázza meg.
A szinte gyévuskai szélességűre tágított,  shakespeare-i kopárságú színpad /Tamás Gábor/
és a magasban trónoló  Kerényi Róbert  igen invenciózusos, furulyás, fűzfasípos zenei hát-
tere, új elemként tovább bővíti a lehetőségeket.
Eddigi színészi munkáit meghatványozva,  Enyedi Éva,  a kis cigánylány Anita megformálásá-
val, kiugró teljesítménnyel rukkol elő. Nem a jellegzetes hanghordozás, - a tökéletes belső
átlényegülés teszi  maradéktalanul hitelessé,  gyarlóságaival együtt szeretetreméltó,  nyílt
érzelmességével végtelenül szimpatikus. Még a zsigerileg ellenséges parasztemberek szívét
is meglágyítja,  az egyik gyönyörű jelenetben végül elemózsiájukat is megosztják vele, (úgy,
ahogy mindannyiunknak kéne,  ha valamilyen korrekt mód lenne erre).  Az egyik oldalon a
gárdisták fekete martalóc-ruhája,  a másikon  a roma ösztönösség vöröse... és a tisztítótűz
igazságtevő lángja! - Reménykedjünk.

Három remeklés után  szinte törvényszerű a visszaesés, de  Pintér Béla  a baljós körülmé-
nyek ellenére, a szűkített lehetőségek dacára sem adta alább: még kiforrottabb stílusban,
még töményebb kreativitással alkotta meg legújabb opuszát. Neki hat szereplő is elég, en-
nek a hatnak azonban nem kell keresni egy szerzőt, hiszen közöttük van.  Szokványos "gaz
globalisták, szegény kis hazánk"- jelszóban  indul a darab,  de szerencsére ez csak csali, a
frappánsan szövegesített mozgalmi dalok  már eleve kiröhögtetik a szoc-nosztalgiát.  Honi
hőseink pitiáner vállalkozókedve is inkább csak  ki- és elhasznált szexvonzalmakban money-
fesztálódik, igaz, kis idő múltán a karvalytőke is megmutatja a tökét. Annyira abszurd, any-
nyira groteszk, annyira kemény és kegyetlen a hangvétel,  hogy a csoportos megerőszako-
lás bizarr képe is katzagtatóan vidám.  A nyelv a mi hétköznapi szótárunkat használja, kizá-
rólag közhelyeket, kiszólásokat, vulgár-fordulatokat,  - fűszerezve a teljesen megszokottá
torzult négy- és több-betűs káromkodásokkal. A redukált gárda egyre egységesebb modor-
ban játszik, a szerepek testreszabottak, egytől-egyig mindenki jó.  Nem láttunk még gusz-
tustalanabbat  Szamosi Zsófia karrier-nőstényénél,  Quitt László három alakban is magya-
rázhatatlanul különleges,  Pintér Béla  összes ellenségünket képes szuggesztíven megjele-
níteni: hol pap, hol befektető, hol terrorista.  Roszik Hella  különösen hangban nyújt hi-
teleset, egyre inkább illeszkedik  a Társulat stílusába,  Friedenthál Zoltán  a férfiúi gyen-
geség tizes-erősségű karakterképét rajzolja meg,  Thúróczy Szabolcs egyetlen mondattal
teszi magát bármelyik jelenet középpontjába.  Pintér Béla  a legcsököttebb bulvár-hírből
is sorsdrámát tud formálni,  az archetipikus emberi viszonylatokra fókuszál, mindannyiunk
közös tudattalattijára: darabjai bűn-történetek, bűnhődéssel.  Katarzis nélkül:  azt mi él-
hetjük át, a primér élmény tisztítótüzében.  Kardinális összefogó erő a zene,  Kéménczy
Antal  szerzői, hangszerelői és /végre akusztikus zongorán!!!/:  előadói minőségében is ki-
emelkedő teljesítményt nyújt.
De jó, hogy ily gyakran lep meg újabb csodákkal, de jó, hogy Pintér Béla és Társulata az
Örök Visszatérő...

Tíz év alatt egy tucat darabot írt, rendezett, játszott,  talán három nem sikerült annyira,
de a mai napig láthatóak olyan remeklések,  mint a Parasztopera, a Gyévuska, az Őrült, a
Démon... A Kórház, Bakony a toptipp születése előtti időből való,  nem írhattunk róla, de
most újra látva, örömmel éltük át a hajdani katartikus jóérzéseket.
A népmesék szürreális fantáziája vezérli a cselekményt: merész csukafejessel ugrunk a má-
ból a bakonyi betyármúltba,  de ott sem ragadunk le, magától értetődő logikával kerülünk
villanásnyi idő alatt Szibériába, avagy Kubába, ahol személyesen Fidel Castro fogad...
A szövegek egyaránt hitelesen maiak a kórházban, illetve népiesen archaizáltak a betyárok
között, vagy szentimentálisan áradóak a tajga világában.  Kimunkált szerkezet:  nincs elvar-
ratlan szál, elfelejtett szereplő, a fináléban még a sokat emlegetett halott apa is megjele-
nik. Nem mondanánk, hogy fejlődött az együttes: nyolc évvel ezelőtt teljes fegyverzetben
lépett  ebben a darabban is színre,  - inkább az az érdem,  hogy a játék és a hatás semmit
sem kopott, feszes, lendületes a produkció, mintha csak a bemutatót látnánk.
Talán  Csatári Éva  az egyetlen, aki keményebb, szikrázóbb lett az évek folyamán, főnénije
és kubai csábtündére egyaránt nagyszerű.  Deák Tamás  a kiégett,  alkoholista doktor sze-
repében fantasztikus karaktert hoz,  de nem adja alább  a duhaj táncképekben sem. A fő-
orvos,  főpandúr,  főFidel  Tamási Zoltán  szarkasztikus modorában formál  izgalmas figurá-
kat,  Bencze Sándor  hórihorgas alakja, bármelyik megjelenési formájában, emlékezetesen
erőteljes.  Thúróczy Szabolcs őserejű vulgaritása uralja terepet,  Pintér Béla visszafogott-
ságával hatványozza színészi jelenlétének ellenállhatatlan szuggesztivitását.
A koreográfia,  a zenék megválasztása is találó,  a szcenikai hatások  egyszerű eszközökkel
operálnak: a valóságot a virtuális világtól csak egy szál lepedő választja el.
Nincs mondanivaló, nincs üzenet, nincs tanulság:  Színház van, a legjavából!!!

Évente két-három darabot írt.   Merített krónikákból, vásári komédiákból,  az elődök és a
kortársak munkáíból. Ötvözte a köznapi nyelvet a fennkölt irodalmisággal,  tragédiája nem
nélkülözi a komikumot, vígjátékaiban ott lapul a végzet. Színészeire formálta a szerepeket,
ha valaki túlsúlyos lett, beleírt egy kövéret, a hölgyeket is urak játszották, értette a vájt-
szemű publikum és az utca népe egyaránt. Óriásnak nevezzük ma Shakespeare-t, korában
inkább  rendkívül ügyes színházi embernek tartották.  Játszott és rendezett, tulajdonolta
társulatát, sikerei ismert és gazdag emberré tették.
Na ez az, amiben  Pintér Béla  különbözik. Meg nála a lányok fiúkat játszanak és nem jam-
busokban gondolkodik.  Közhelyes témákból formál szilárd építésű opuszokat, röhejes szó-
fordulatokat nemesít meg  idézőjeles iróniával.  A legapróbb ötlet is dramaturgiai foganta-
tású, később értelmeződik  egy magasabb szinten:  a paróka lehull és bűnjellé válik, a csa-
póajtó betonszarkofággá,  az eljegyzés utolsó itéletként kulminál.  Nem véletlenül maszko-
sak a zenészek, nem díszletelem a nagydob,  a puritán színpadképet attraktív világítási ele-
mek gazdagítják. A csak nagyon kicsit japános zene   érzékenyen követi a cselekményt, a
Csodálatos Mandarin-t idézve,  a tetőponton elementárisan tombol.  Kéménczy  Antal ze-
neszerzői csúcsteljesítménye a  Concerto  sláger-parafrázisának  többszólamú vokalizálása.
Szalontay Tünde és  Thúróczi Balázs  nemet cserélt párja  iskolapéldája a totális színészi
átlényegülésnek,  Roszik Hella is megmutataja oroszlánkörmeit, külön enciklopédiát kíván
Pintér Béla, a nemek határán átnyúló, kettős remeklése.  Démoni anyafigurájának eszelős
gonoszsága, ördögi rafinériája éppoly hiteles,  mint a bumfordi rendőréből áradó vésztjós-
ló butaság. Aki szerepről szerepre képes mindig új meglepetést hozni,  aki máris a társulat
meghatározó erőssége: Friedenthál Zoltán, most a tohonya leányzó süppedt lelkivilágának
kórképét követően, villanásnyi idő alatt változik a démoni gazság kíméletlen örökösévé.
Az újabb PB-s bravúr tovább erősíti  a bevezetésben vázolt titkos párhuzamot, amely most
lelkes túlzásnak tűnhet, de ilyen múlt és a jelen után, a jövő remélhetőleg minket igazol!

Mesésen szép és emberi a görög mitológia, de mennyivel egyszerűbbek, közérthetőbbek és
így sokkal hatásosabbak a messianisztikus hitek! De az összes istenfiatörténet abszolút győz-tese bízvást a Jeshua-story. A drámaíró  Pintér Béla  kitűnő érzékkel választott internacio-
nális, de a hazai közönség számára is könnyen értelmezhető archetipikus cselekményt. Bár
nem jambusokban beszél,  de nagyon is W.Sh.-ra hajaz abban, hogy színészeinek kínál pom-
pás karaktereket,  aktuálisan poentíroz, nagyszerűen jellemez és  csalhatatlan dramaturgiá-
val vérbő eseménysorba építi vakmerő szituációit.  Szárnyalnak is a derék aktorok,  Enyedi
Éva végre naturális komikaként talál magára, a titáni szuggesztivitású Thúróczy Szabolcs dr.
újabb emlékezetes figurával örvendeztet meg,  Szalontay Tünde alakítása pedig egyenesen
isteni magasságokba emeli  a bukott angyal Ördögöt.  Démonikus tekintete, mágikus mozgá-
sa, delejesen metsző artikulációja, játékának könnyed virtuozitása, amely a mélyről fakadó,
természetes érzékenység  égi adományával párosul, egyértelművé teszi helyét a legnagyob-
bak között  és akkor  még nem is említettük  őserejű éneklésének  mitikus varázsát,  avagy
hajlékony formáinak  múlhatalan gyönyörűségét...  Nehéz szerepében becsülettel hely állt
az ifjú vendég  Roszik Hella,  Friedenthál Zoltán  pedig az Orvos /és a bulgakovi Pilátus!/
alakjában  nagyszerűen ábrázolta  a kétkedő,  megtérő,  megalkuvó jellem összetettségét,
tíz ujjával pedig egy fél zenekart pótolt,  magabiztosan irányítva az igen fontos zenei folya-
matokat. Allegri Misereré-je,  Palestrina polifóniája után ki merészelne oratorikus zenét ír-
ni...,  Darvas Ferenc meg sem kísérli,  ám találékony színpadi érzékkel, kongeniális parafrá-
zis-sorozattal ellenállhatatlan hatású hangzó közegbe ágyazza a krisztusi történetet, amely
az együttes interpretációjában az abszolut muzikalitás tökéletes pontosságával, hihetetlen
szinten, lenyűgöző átéléssel szólal meg.
Ne fekedkezzünk meg azért  Pintér Béla kenetteljes atyájáról sem, hiszen Ő is minden sze-
repében képes újabb arculatot mutatni,  de az Ő territoriuma a teljes játéktér,  az egész
színpad, a színházcsinálás totalitása, amelyben teremtő géniusza ebben a katartikus, földön
mennyei előadásban is vakító csillagfénnyel VILÁG-ít.

Tóth Joczó 55 éves kisfiú-Oblomovja gubbaszt a fűben,  az ezerarcú  Thúróczy doktor fe-
szít sárga bunkó-zakóban, míg  Deák Tamás nemez-fövegben, disznólkodva magyarkodik...,
egyből valami csalhatatlan bizonyosság  kacsint reánk: na, ez az!,  amit a  PBT-től várunk,
immáron a Gyévuska óta!  Mesét, ötletet, fura csavart, gyengéd utalást az utálatos mára,
vaskos rajzolatot az "örök emberi"-t illetóen.  Röhejt, iróniát, bóvli-szerelmet, giccs-paró-
diát.  Varázslatot, fantáziát,  tündéri képeket,  közhelyekből fabrikált nagyszerű zenét és
kedvenc szkénés aktorainkat,  régieket,  újakat.  Pintér Béla  ideális  vezető:  Hagyján,  hogy
darabjait csapatának karaktereire, lehetőségeire írja, de hogy a most szerephez nem jutókat képes a ze-
nekarba integrálni és hogy azok ott is helyt állnak...!!!  Mert Bencze Sándor sziklazord bő-
gő-alap, az elmúlt évad legnagyobb nőalakítását megformáló Quitt László fúvós szólamáról
nem is beszélve . Darvas Bence ismét brillíroz, a parasztoperás recitativók szerves egység-
be olvadnak a magyar nóták sírva-vígadásával.  Szalontay Tünde  túlvilági  lényét absztrakt
merevsége, drámai erejű éneke élteti,  Deák Tamás az osztrák-magyar bunkóságban dup-
láz, természetesen hálás amorózó-szerep jut a társulat atyjának, két hölgy azonban várat-
lan meglepetéssel szolgál:  Szamosi Zsófia,  szabadulva vígszínházi sutaságaitól,  a buta kö-
zönségesség találó figuráját rajzolta meg, Az újonc  Bárdos Andrea pedig érett, erőteljes
létezésével tűnt ki,  egy eddig a társulatban tátongó űrt élettel töltve be.  Rendezői lele-
mény hibátlan megvalósítása  Csatári Éva elegáns szépfiúja,  de a shakespeare-i párhuzam
másban is felfedezhető: népszínmű ez a szórakozni vágyó közönségnek, de kielégíti a vájt-
szemű kortársszínház-őrültek magas igényeit is. Nagy igazságok megférnek aktuális kiszólá-
sokkal, a skála a vaskos trágárságtól a légies költészetig terjed, frappáns kis idézőjelekkel
mindkét esetben.  Megszabadultunk a hegesztett nézőtér  bántó vastraverzeitől, de cso-
dákra képes a forgószínpad néhány szál fenyőcskéjével.  Még mindig hangos kicsit a zene,
de a korcsulai diszkó-döngetés  megszelídült. A naturalitásból  átléptünk az ugyan ironiku-
san, de mégis megemelt teátralitás szellemvilágába,  reményteli út ez a fantasztikus együt-
tesnek és az all round színházteremtő  Pintér Bélá-nak.

A végzős zenés-színész osztállyal létrehozott, eredeti  Korcula  igen magasra tette a mér-
cét,  a két előadás összevetése éppen ezért  nagyon érdekes lehet.  A színművészetisek
változata az általánosítás megemelt szintjén absztraktabb, áttetszőbb volt,  a szkénés vál-
tozat, főleg a szereplők alkata és életkora miatt, a vaskos realitás alpáribb világához kötő-
dik.  Új darabjával  Pintér Béla, a mocsaras naturalizmusból visszatalált a Parasztopera, a
Gyévuska szarkasztikus,  idézőjeles hangvételéhez.  Bűntörténet vad szélsőségekkel, sze-
rencsétlen emberek szerencsétlen szituációkban,  keserű humor, pazar gegek,  izgalmas
karakterek. Mindez négynyelvű hangszerelésben, az etnikai és az osztályellentétek szem-
besítésével, pazar fantáziával, ironikus bestseller-dramaturgiával. A szerző termékenysége
igen bíztató, hiszen évente áll elő egy újabb színdarabbal,  amelyhez mindig képes megte-
remteni a realizálás optimális feltételeit. A társulat most egységesebb, mint az Anyámban,
esendőbb tagjai is kibírnak egy félidőt, a nagyágyúk viszont jobbak, mint valaha.  Baranyi
Szilviá-t animális energia fűti a vérmes domina szerepében, Quitt László újabb remekbe-
szabott figurát formál, a végre vújra látható  Szalontay Tünde  legkisebb megmozdulása is
életveszélyes.  Brutálbarmok után, Thúróczy Szabolcs egy szorongásos,  frusztrált, szinte
csehovi hőst jelenít meg  az aprólékos jellemábrázolás  kifinomult eszközeivel,  a visszafo-
gottan is nagyszerű   Deák Tamás-sal  előadott  homo-kettős  az egész előadás legérzéke-
nyebb momentuma. Lelki-, fizikai-, színészi és pantonim-bravúr a kilencéves hülyegyerek,
Pintér Béla elképesztő alakításában. Jó, hogy megírja, elképzeli, megrendezi,  társulatot
szervez, pályázatot ír és biciklizik..., - de hogy még az elementáris hatású, ősi színjátszás
legmélyebb titkainak is mesteri tudója, - hát az csak mirákulum, az égi csoda. Annyi fene-
gyerek után,  végre egy édes gyermek,  a mesebeli legkisebb fiú,  aki megváltja a magyar
színházat, aki a honi színjátszás legféltettebb kincse!
Az amúgy előnyös terem-visszhang, a túlzott hangosítás miatt olcsó dübörgéssé silányítot-
ta a találó zenei betéteket, bizony, a színisek saját hangszeres kisérete ezerszer jobbnak
bizonyult.  Kár, hogy a két előadást kevesen tudják összehasonlítani,  az Ódry Színpadon
nem megy már többet, pedig maradandó értékei megérdemelnék.
Újra ajánljuk hát a Pintér Béla Társulatot és reméljük, a tavaszi bemutató sem adja alább.

A jövőre végző Ascher-Novák csapat, musical-vizsgáján szinte teljes egészében bemutatta
a  West Side Story és a Hair zenei anyagát.  Volt ugyan kísérőzenekar,  de a szenzációt a
saját erőből kiállított nagyszerű együttes jelentette.  Szakmailag tökéletesen, lebírhatat-
lan lendülettel,  perzselő aktivitással teremtették meg énekesi, színészi produkciójuk be-
tonalapját.  Szabó Tamás hevesen félszeg volt a Balcony-ban,  emlékezetes maradt a Got
Life-ban is,  Vári-Kovács Péter diabolikus energiákat láttatott a  Cool és a  Donna  berob-
bantásával. Áradó muzikalitású, gyönyörű énekléssel szárnyalt a Tonight-ban és az esküvői
képben  Kiss Diána Magdolna /legyen csak Kiss Dia!,  annyira nagy.../ és  Tarjányi Tamás
álomkettőse. Karakter-gyöngyszemként villogott  Mátyássy Bence /My Conviction/, átütő
szuggesztivitás jellemezte  Polgár Csaba  Jet Song-ját és a Hair-t. De legnagyobb erény az
egész vizsgaelőadásnak a kiérlelt összmunka, a szakmai biztonság, a kimunkált tudás, amely
lehetővé tette az egyéniségek erőteljes megjelenését.  Ennek köszönhető,  hogy az első
nyilvános zenés produkció,  a  Pintér Béla  által írt és rendezett  Korcula-vázlat, teljesér-
tékű előadásként aratott megérdemelt nagy sikert.
A kapolcsi Szárítóban megfelelő volt a közeg,  a Szigeten még a beszüremkedő koncertdü-
bögés és az értetlen közönség sem tudta csökkenteni a darab ironikus erejét.  Az alkotó
a Sütemények és az Anyám orra tévelygései után,  visszatalált a  Parasztopera hangvételé-
hez, rendezői elképzeléseit pedig a csapat fényesen valósította meg. Lisztestestű ember-
múmiák kornyadoztak az adriai verőfényben,  lassan derengett fel a cégi és szerelmi viszo-
nyok kusza hálózata.  Jutott itt szereplehetőség  mindenkinek,  a mikroklímában minden-
napjaink ismert figurái tenyésztek.  Friedenthál Zoltán  puha szigora vehemens érzelme-
ket rejtegetett,  Polgár Csaba  mindent megértő  főnökként  bizonyította  átlényegülési
képességét,  Szilágyi Kata vérbő penziósnéje horvátul-magyarul,  énekelve-beszélve, egy-
formán természetes hitelességgel  deklamált.  A pintéri ál-recitativo  groteszkségét legin-
kább  Kiss Diána tudta érzékeltetni, /"Edina..., szerinted...?"/,  enervált titkárnője aztán
a tömegjelenetekben heves énekléssel és energikusan harmonikus mozgással tűnt ki.  De
nyugodtan elmondható ez a teljes együttesről:  a kis és nagy slágerek kórusai, a visszafo-
gott jelenetek hatásásos kontrasztjaiként,  hatásosan illeszkedtek  az előadás  egészébe.
Brillírozott a zenekar, azaz mindenki, hiszen nem volt ember hangszer nélkül,  a dob és a
zongora környékén pedig percenként cserélődtek a játékosok. Eredeti módon ábrázolta
meghatározhatatlan korú gyerkőcét Tarjányi Tamás, gügyeségtől az indián-táncig bontva
ki a fura karaktert, messze elkerülve az kopott sablonokat.
Készül a Korcula Szkéné-s változata,  nyilvánvalóan egészen más dolog születik,  ezért re-
méljük nagyon, hogy néhány előadásban párhuzamosan is látható lesz a kétféle interpre-
táció. Biztos, hogy ez az előadás nem fog szégyent vallani !!!

Nehéz rosszat nem írni... Alapelvünk, hogy csak ajánlunk, nem kritizálunk, most mégis el-
térünk ettől, nem ajánljuk az új darabot, de elmondjuk, miért.
Végig valamilyen, megmagyrázhatatlan rosszérzés bujkált bennünk. Érdektelen téma, olcsó
vulgár-poénkodás, alkalmatlan hölgyszereplő, visszaköszönő momentumok az előző remekek-
ből. Visszamenőleg sok mindent igazol a végkifejlet, legalább is logikailag, de a zsigeri ellen-
kezést nem feledteti. Talán erősebb kontroll alatt kellene írni, szigorú kritikus-társ mellett.
Mert a színpadra állítás, a megvalósítás abszolút nagy, csodálatra és elismerésre méltó.
A zene eszméletlen,  a furuglások és az alkalmi színész-zenészek egyaránt tömör hanghátte-
ret feszítenek a cselekmény mögé, bravúrosan játszanak,  a zenei dramaturgia, a pop-rock
idézetekkel nagyszerű.
A női vonal gyengélkedik, a férfiak óriásiak. Thúróczy doktor iszonyatosan erős alakot for-
máz, egyre feljebb hág a színészi teljesítmények ranglétráján,  Deák Tamás most is hiteles,
szuggesztív, virtuóz,   Bencze Sándor  mogorva figurája eleven felkiáltójel.  A pálma  Quitt
László-t illeti: mintha Olga tánti lépne elénk a családi legendáriumból, rezzenéstelen arc-
cal, félrehajtott fejjel, érces baritonjával.  Díjnyertes alakítás!!!, a belső azonosulás káprá-
zatos példája. A rendező-írót nem szükséges dicsérni, változatos szerepeiben színészileg is
mindig helytáll.  Fantasztikus az általa elképzelt színpad- és nézőtér, bármiből tud szituáci-
ót, épkézláb jelenetet kerekíteni,  ritmusban, atmoszférában hibátlan.  Van egy dinamikus
társulata, profi műszaki gárdája, ötlete, fantáziája, brilliáns alkotói vénája. Joggal várhatjuk
Pintér Bélá-tól az előzőkhöz hasonló nagyformátumú produkciókat.

Igazi otthont és igazi közönséget talál a nagyszerű darab !!!  A Nem.Szín.húúú!, azaz a
nemz. SzégyenSzínház borzalmas atmoszférája után, újra megnézhetjük a remekművet
kedves Szkénénk barátságos akusztikájában, ősztől és nem is egyszer...

Nem sikerült. Nem baj. Fájt.
Az okok...? Hát a színészek egytől egyig kiválóak, teljesítik a feladatot, a zenés percek né-
ha áhitatosan szépek, Béla óriási, mint bunkó rendőrales...meg van böcsülettel rendezve,
kitaláltatott egy felesleges nézőtér-építmény,  "forgószínpad",  de minek ?!?  Nincs darab,
nincs cél és nincs katarzis. Unalom van és szánalom. Rosszabb, mint az Öl, rombol, butít...
Tehát: várjuk a következőket és nézzük a régieket, Gyévuskát, Parasztot, Kórház-Bakonyt.
Újra. Sokszor.

Az új bemutató: a Jordán-féle Nemzeti Stúdiószínpadára készült  Gyévuska  újra igazolta, hogy  Pintér  Béla  íróként, rendezőként egyaránt kérlelhetetlenül  nyomul   a maga által taposott ösvényen. A negyvenes évek slágerszövegeinek felhasználásával most igazi opera-librettót írt, amelyben  a cselekmény kizárólag énekelt dialógusokban, áriákban és együttesekben bontakozik ki. Darvas  Bence magától értetődő természetességgel válogatta az irredenta-nóták, a filmdalok, a korabeli slágerek melódiáit, amelyek invenciózus recitativókkal és zenekari betétekkel vegyítve autentikus, egységes egésszé álltak össze. Az immár fúvósokkal bővített zenekar hibátlanul játssza a szituációfestő elemekkel gazdagon árnyalt, a színpadot mindvégig segítő brilliáns hangszerelést /ez még Darvas Feri.munkája/. Magyar  katonazene, Wermacht-induló, báli forgatag, pravoszláv ima vagy orosz népdal: mind hitelesen szólal meg, az éneklésben önmagukat felülmúló szereplők pedig egytől-egyig óriásiak!!!  Csak azért emelem ki kettős szerepében  Szalontay  Tündé-t, mert nem tudok szabadulni sudár eleganciájától és a  Nincs kegyelem-től, amit férfiként énekel, felejthetetlen tragikummal. De akkor már nem hagyhatom említés nélkül  Tóth  Jocó-t sem, aki viszont pódium-álmokat dédelgető érett úrhölgyként József Attila /!!!/- verseket rappel, dizőzösen búg és vonaglik, elementáris komédiázást nyújtva. Thuróczy  Szabolcs most érdes intrikusként kiváló, az eddig ismeretlen Quitt  László a sok délceg fekete-fehér között egy európai kisembert állít elénk, a tökéletes alkati megfelelést meghatványozó belső intenzitással, mementószerű élő szoborként az összes szereplő fölé magasodva.  Deák  Tamás búsmagyar hazafyassága meg annyira hiteles, hogy csak megújráznánk: Vissza! Vissza!!!

A stilizált mozgás, a nadrág-koturnussal emelt, lassított léptű férfiak, a jelmezek és a színpadkép fekete-fehére, a háttérre vetített karmester diabólikus árnya oratórikus magasságokba emeli a darabot.  Pintér  Béla és Társulata megint nagyon nagyot alakít, végre egy igaz hangot ütve meg ezen az eddig méltatlan és méltathatatlan színpadon.

Gyévuska:  10 !                                                         Nemzeti  Színház Stúdiószínpad

Utóirat                   2004.XII.11.
Nem tudtunk a kísértésnek ellenállni: harmadszor is megnéztük ezt a nagyszerű előadást.
Most is döbbenetesen megrázó volt, katartikus és gyönyörű...
De az bebizonyosodott, hogy ilyen rossz akusztikai és hangtechnikai adottságok mellett itt
nem szabad játszani ! A teremnek nincs utózengése, még a negatív csúcsnak számító BKK-
nál is süketebb,--- a személyzet pedig nem tud segíteni ezen, sőt, még a zenekar/ének arányt is képtelen elfogadhatóan kialakítani.
Több neves ítésztől hallottuk azt a képtelenséget, hogy a társulat énektudása nem elég !?!
Talán elfejtették, hogy szólnak ezek a hangok, minden mikroportozás nélkül, a Szkénében !
Elég meghallgatni-nézni a barokk beütések miatt zeneileg sokkal nagyobb kihívást jelentő Parasztoperát annak eldöntésére, mi az oka az itteni hangzás gyengeségének. Ezért:

Nagyon kérjük a szeretett  Pintér  Béla  Társulat-ot, hogy következő, remélhetőleg ugyanilyen zseniális produkcióját ne itt valósítsa meg ! 
A  Szkéné  és a törzsközönség  mégiscsak egészen más...

- Kórház-Bakony: 9
- Sehova kapuja:  6
- Parasztopera:  10