Jó a félhomály, szörnyű a kongó akusztika. Rossz a diszkó-zene, de ragyogóan éneklik. Ret-
tenetesek a ruhák, ragyogóan táncolnak, mozognak színészek. Shakaspeare mindent kibír,
a tér az  öt színpaddal szellemes,  végül csak összejön valami.  A nagyszerű csapat élmény-
szintre képes transzformálni  az egyhangú zenécskéket,  de sok mindent átment  az álom-
szövegből is. Friedenthál Zoltán /haj/koronás szerepeiben szép dikcióval sugároz erőt és
méltóságot,  csoportos szereplőként, -hiszen itt mindenki  pillanatonként vált maszkot és
kis-nagy szerepet-,  vokálban,  tánckarban egyaránt helytáll.  Bánfalvi Eszter fantasztikus
mozgásával hódít,  Herczeg Tamás kemény legény és fejhangon komédiázó Thysbe, Polgár
Csaba imponálóan váltogatja Lysander és Zuboly figuráját, de Boy George-ként is ragyogó.
Kiss Diána  varázsos muzikalitással nemesít áriává egy szimpla dallamot,  Helénaként is van-
nak emlékezetes pillanatai. Hyppolita amazoni ősereje költözött Szilágyi Kata Titániájába,
hipnotikus vonzereje egyformán szédít királyokat és szamarakat, Amanda Lear pedig elbúj-
hat mellette. De a teljes gárda kiváló, gyors öltözéseik bravúrosak,  az egész egy óriási bu-
li, amelyben a folyvást mozgó közönség is tevékeny részt vállal.  Csak dicsérni lehet az öt-
letgazda rendező  Magács László-t, merész vállalkozása fényesen sikerült, aki partykra jár,
kap hozzá egy épkézláb komédiát,  aki színházba, élvezheti hajnalig a kötetlen ugra-bugra
fesztelenségét. Az Ascher-Novák osztály megint nagyot dobott,  felajzva várjuk most már
a prózai vizsga-előadásokat!

A kaposvári Kapecz Zsuzsa-féle  "Krakatuk,  a dió" után  Mosonyi Alíz változatát a mesés
hangulat, a frappáns szöveg,  a jól ropogtatható versek jellemzik. Az új generáció bábjai,
színtere sajátosan eredeti, ismerkedjünk hát velük: André Gabi, Bodor Kata és Schukert
Gréta tervezte, kivitelezte a Németh Ilona-i szintű figurákat. Reveláció  Fekete Gyula ze-
néje, mondókái dallamosak,  effektjeit a ritkán hallható preparált pianínó teszi újszerűvé.
A nagyszerűen játszott klarinét-szólam  szépséges hátterét adja  az erőteljes éneklésnek,
a színészek egytől-egyig kiválóan helytállnak,  a régi ismerősökön túl  meglepetést jelen-
tett az  Egérkirály szerepében  Büki Marcell. Fodor Tamás a tőle mindig elvárható, nagy-
vonalú biztonsággal vezényelte az egerek és emberek csapatát, humor, kedvesség, össze-
fogott ritmus tette élvezetessé az igazi karácsonyi ajándokot.
Nagy öröm és kiváló alkalom, hogy az új darab mellett a régi kedvencek: a Rózsa és Ibolya
és a  Csipkerózsika is újra látható a vadonatúj  Studió K-ban!

Milorad Pavic kazár álomvadászai egymást kaszabolják kölcsönös álmukban, Mrozek beérte
kiszállásra utazók  álomasszonyának azonosságával.  Novellájából formás darab kerekedett,
amely nem annyira erős,  mint a  Halott cárkisasszony története, de  Czajlik József-nek
most is sikerült köznapi valósággá transzformálni  a cselekmény abszurditását. Talán a vég-
kifejlet felesleges ismétléseit kellet volna elkerülni,  az egész előadás tempója,  hangvéte-
tele azonban üdítően pompás. A clown-páros  Hannus Zoltán és Tamási Zoltán sziporkázó
ötletessége, fáradhatatlan lendülete az első perctől a az utolsóig magas nyomáson éltette
az előadást,  Nyakó Júlia érett komolysága,  hangja és szépsége átélhetővé tette az álom--
kép utáni vágyakozást.
Az új színházat magának teremtő  Studió K-ba most is érdemes azonnal ellátogatni !!!

Igaz, hogy Párizs grófjának német szinkrontolmácsra van szüksége, de a nyári soknyelvűség
után most a hangsúly a verbalitáson túli, a néptáncból induló, de rendkívül invenciózus ko-
reográfián és gesztusnyelven van.  Új minőség születik:  bigin-ritmusra tombol a csárdáslép-
tű báli forgatag, klasszikus balett-elemektől a virtuóz, forgásos emelésekig ível a Mab-mono-
lógot megjelenítő kettős,  amely később,  szinte azonosan!,  Mercutio  haláltáncaként tér
vissza.  A jelentésváltást  páratlan  belső átéléssel hitelesíti  a Halál Angyalá-t  átszellemült
keménységgel táncoló  Pásztor Edina  és a láda-dobosként  is  elementáris  Mózes Zoltán,
a három Dajka szlovák rigmusok mellett magyar mondókákat is kántál, egyikük,  Mayer Zita
pánsípszerű, levegősen melizmatikus dallamokat játszik hosszú furulyán,  Szalay Henrietta
pedig boszorkányos fürgeséggel, elképesztő arcjátékkal tündököl.
Az együttes anyanyelvi szinten birtokolja a  táncnyelvet, változatos formációkban rajzolja
meg a cselekmény hátterét, a szólisták észrevétlenül illeszkednek a karba, hogy aztán pil-
lanatokon belül újra főszereplővé váljanak. Finta Zója és Debreczeni Márton Capulet-pár-
jának játéka metsző élességű,  Hantos Násfa szenvedélyes Júliájának mozgása és mimikája
egyaránt hitelesíti szerelmét és tragédiáját. Párizs /Bucskó József/ izzadó tenyerű,  eset-
lenül nyakigláb kamasz, /ál/német akcentusa csak fokozza groteszkségét. Az erkélykép hí-
res sorait narrátorként játssza alá  Mózes Zoltán,  akinek haláljelenete  az egész előadás
katartikus csúcspontja.
Megszoktuk, hogy a tánc-színházak kísérete gép-zene:  revelatív élmény,  ahogy itt az élő
zene szól!  Mesteri válogatás: népdalok, siratók, komponált részek és improvizatív elemek
forrnak össze egységes anyaggá,  álomszerű,  súlytalan lebegéstől  a dühödt harciasságig,
tobzódó vágytól a fájdalmas lemondásig játszva  az érzelmek és hangulatok teljes skáláján.
Szikár dramaturgiával az ismert történet legfontosabb momentumaira koncentrálva, a ze-
nei és a mozgás-nyelv  egymást erősítő,  tökéletes szinkronjával,  bravúros koreográfiával
és térkezeléssel, a korszerű színház eszközeivel teremtett  Lukács László gyönyörűséges,
felejthetetlen látomást.
Ketyeg a végzet metronómja,  két élet súlya csak tollpihe a halál mérlegén,  zuhognak a
kegyetlen sors kövei..., sírunk, ujjongunk, újjá éledünk.

Jó, jó, de miért a táncz-rovatban?!? Színház ez biz'isten! a javából. Ketten lógnak függélyes
pólyás-ágyukon, kórházban vannak és társalognak. Szabó Réka jól kitalálta, a színészek pe-
dig belerögtönöznek  apait-anyait.  Kiszólnak  az érkező közönségnek,  húzzák egymást és
élénken reagálnak minden pisszenésre.  Gőz István az értetlenkedő, komótos észjárású fe-
hér bohóc,  aki lazán adja fel  a jobbnál jobb labdákat  vérmesebb partnerének.  Kövesdi
László-ban mintha feltámadna a hajdani  Óriáscsecsemő:  zabolátlan lendülettel éli naívan
rácsodálkozó létezését, felfokoz, lelassít, bájos és gonosz,  ezer színnel játssza az abszurd
szituációkat. A kiindulás mindig valami hétköznapi dolog,  egy vélekedés,  egy rémhír, egy
közhely, de a jelenetek kifejlete végül is  magasabb szintű,  tágabb értelmű igazságok felé
mutat. Az író-rendező és a virtuóz előadó-duó  tartalmában, formájában és végkicsengésé-
ben egyaránt merészen újat, találóan igazat és pompás mulatságot teremtett.

A RakétaBázis NagyHangár-jának csupasz betonfalai. A színpad tátongó mélységénél csak az
előadás elmélyült gondolatisága nagyobb.  Egy deszkalejtő,  néhány zenész, köztük a buda-
keszi  Kompánia Társulat vezetője, a produkció inspirátora,  Lukács László. A tánc, a pan-
tonim, de elsősorban mégis a verbális színészi eszközök jelenítik meg a shakespeari tragédi-
át. Több nyelven játszanak az alternatív szcénában jeleskedő társulatok tagjai, azonban az
eredeti gesztusnyelv jóvoltából,  felirat és szinkrontolmács nélkül is  könnyen követhető a
cselekmény.  A Végzet Angyala éteri lebegésű balett-mozgással viszi sorban áldozatait a ha-
lálba, Tybalt népiesen kackiás,  Júlia tisztaságát átszellemült komolysága adja, kiváló karak-
ter-kettős  a Capulet-házaspár.  Neveket sajnos,  nem említhetünk,  bár legalább a magyar
szereplők azonosságát illene tudni.  Lukács László koncepciója, rendezése és az általa ve-
zetett  Kompánia, a nyelvi határokat negligáló,  Back to Babylon című nemzetközi produk-
ció biztos fundámentumát adja. Egységes, gyönyörű látomás kerekedett a sokszínű gazdag-
ságból, mivel az összes résztvevő  magától értetődően bírja és használja  a kortárs színház
nyelvét és eszköztárát. A lengyel siratóének, a magyar népdal, az ukrán tánc-dallam magá-
tól értetődően szervül a zenei háttér árnyalt szövetébe.
A  Pulcinella közlegény  olasz-magyar-román  együttműködése után,  lám,  ismét sikerült a
Zsámbéki Nyári Színház-nak egyedülálló jelentőségű  euro-produdkciót létrehozni.  De a
nagyszerű  Kompániá-t és az invenciózus rendezőt,  Lukács László-t,  most már gondosan
szemmel tartjuk, szoktak Ők a Szkénében játszani...                                2006 augusztus

Filmjeiben natúrában volt erős, a stilizálás bizonytalan utakra viszi,  színházi rendezéseiben
viszont racionális keménységgel irtja  a maníros középszert,  komor energiákkal  bizonyítja
stílusteremtő képességeit. A Sartre-opera, Térey Nibelung-ja után most  Albert Camus fé-
lelmetes remekművének megalkotása az újabb szenzáció.  A legkisebb jelző sem tűnik el, a
káprázatos szöveg  hihetetlenül élénk, pontosan értelmezett formában hömpölyög,  vissza-
adva a színjátszás ősi, oratorikus jellegét.  A mozgások geometriája, a pantomiszerű merev-
ség fokozza ezt a szertartásosságot, aminek éles ellentéte a sárga-narancs fényfal, a forgó
kristálygömbök és a rózsaszín-lila diszkófények alkalmazása. A nézőkkel övezett előtér és az
emelt pódium következetes kontrasztja,  az éles fényváltások dinamikája kiválóan tagolja a
több mint kétórás cselekményt,  amelynek feszültsége  egy pillanatra sem csökken.  Néha
egyetlen szó, pl. a "vér!" emelődik ki egy vörös reflektorral, máskor a játszóra összpontosu-
ló színre a háttér azonos fényei rímelnek.  Ha csak a világítás szempontjából nézzük, egye--
dülállóan eredeti, nagyszerűen kivitelezett,  revelatív produkciót látunk /Erdély Mátyás/,
amely a gusztustalanul taszító disco-feelinget szürreális látomássá transzformálja.
Mundruczó Kornél  minden mozzanathoz megtalálja  a valóságfeletti megjelenítés  adekvát
módját,  de a részletek gondos kidolgozottsága mellett, lenyűgöző tempóban képes össze-
fogni az előadás nagyívű egészét.  Groteszk kitöréseket a líra gyönyörűséges pillanatai kö-
vetik, az Nagy Ttsilagos égbolt vetített fénypontjai suhannak a falakon, érzelmes föléfesté-
sét adva a poétikus frázisoknak. Beúszik a slágerzene, rejtett asszociációi észrevétlen erő-
sítik a szituációt, ha kell, dalra is fakadnak a szereplők, még hitelesebbé téve a színházi va-
lóságot. Szokatlan feladatát példásan teljesíti a társulat, ki kell emelnünk  Mészáros Tamás
halálba-menetelős énekét és Kovalik Ági-t,  aki sikolyos hisztériától jut el a szerelmi líráig.
Akiről nem elég ódákat zengeni, akiről tanulmányt kell majd írni, az  Rába Roland  Caligula-
ként. Gigantikus szerepe sok-sok jelenet maximális erőfeszítést igénylő vágtáiból épül, der-
mesztő intenzitású maratonját  mégis győztesen száguldja végig.  Óriáscsecsemője gügyög,
gyászoló kamasza makogó autista, vérnőszöen vijjog, poétikusan ábrándozik a Holdról: ezer-
féle hang  kél  iszonyatos lelkének fortyogó bugyraiból.  Nem is az emberi lényt látjuk, ha-
nem a fékevesztett, zabolátlan tudatalatti fertelmes megtestesülését. Elegáns keringő, vak
toporgás, szilaj toporzék avagy ironikus hajladozás:  a gesztusok,  mozgások dinamikus sok-
színűsége mesterien árnyalja a diabolikus képet. Soha nem láttuk a "világ én vagyok" omni-
potens abszurdjának ehhez fogható ábrázolását,  amely a Hazám,Hazám diktátorkája, a Mi-
zantróp Célimene-je és a Nibelung lakópark Hagen terrortörpéje után újabb szupernovája
a  Rába Roland-galakszisnak.
A Szikra mozi csodálatos játszóhely, azt példázza, nem millárdokat kell "nem.szinhaz.hu"-ra
pazarolni, hanem csak egy kicsit kell körülnézni, hol is lehetne korszerű színházat játszani.
Persze  Mundruczó is kell és az Ő nagyszerű csapata,  hogy létrejöhessen ez a varázslatos
élmény, a bőség mennyei mámora, a kortárs teátrum igazi ünnepe.

Elindul egy csavaros monológ, magával vitázik valaki,  majd dia-, tria-, végül abszurd penta-
lóggá bővül, kedves, irónikus, fanyar. A szereplől lassacskán karaktert kapnak,  fokról-fok-
ra rajzolódik ki sorsuk és jellemük.  Jelenetecskék, parányi performanszok, játszott és el-
táncolt gesztusok. Sokféle jó zene segíti a mozgás-élmény kibontakozását,  szapora szavak
és szűkszavú mondatok.  A három táncos saját eszköztárát veti be,  improvizációik egyedi-
ek, hangsúlyozottan nem a koreográfus stílusát jelenítik meg. A leghosszabb utat, magát a
Nagy Tao-t járja be  Gőz István, miután szó szerint kivetkőztetik polgári biztonságából, bo-
torkálva keresi  a létezését igazoló papírdarabkákat,  órányi menetelése végén pedig elsé-
tál a Semmibe. Színpadi létezése a kifosztott megsemmisülés alig eleven felkiáltójele. Köz-
helyeket citál üvegcséibe  Kövesdi László, majd feneketlen zsebeibe rejti őket és baljós
csörömpöléssel tétováz.  Dózsa Ákos  súlyos önpusztító fiúja megbékélve merül a Nirvána
csillagkörébe.  Szász Dániel  vibráló gyorsasága, virtuóz hevessége elementáris energiával
ábrázolja az öntelt hiúságot, amely végül tükrének rabjává teszi.  Zambrzycki Ádám maga
az abszurd groteszk, végletes mozdulatai, mimikája, keserű humora egy igazi off-alternatív
Nagymestert sejtet.  Ahogy eltűnik a fotelben /?!?/,  ahogy  csak-azért-is megnevetteti a
nagyérdemű közönséget, ahogy áll, ahogy él, hát az fantasztikus!
Szabó Réka a  Véleten-ben feladta a talányt,  merre is kóborol még a műfajok és stílusok
határvidékén, ezzel a darabbal nagyszerű összegzését adta merész elképzeléseinek.

Első látásra letaglózott.  Elképzelhetetlen dolgok történtek képben, hangban, stílusban.
Az isteni  Genet-vel egymagasságban szárnyalt  Balázs Zoltán alkotó géniusza, az éneke-
sek fantasztikus koncentráltsága,  a  Maladypé-sek  virtuóz játéka,  az egész mű gigászi
arányú konstrukciója. Aztán, az egymást követő alkalmakkor, egyre több mélyrétege tá-
rult fel a káprázatos alkotásnak,  minden újabb előadásra egyre fokozódó izgalommal ér-
keztünk. Mert:  SZÉP AZ,  AMI EGYRE JOBBAN TETSZIK ... és ennek a  szigorú követel-
ménynek ez a páratlan produkció maradéktalanul eleget tett.  Az utolsó,  Hatodik alka-
lommal a katarzis vakító fehérizzásban égett, talán még sűrűbb, talán még kiélezettebb
volt, mint valaha,  csak elbotorkálni lehetett utána némán,  hogy aztán a végtelenségig
lehessen idézni a jövőben a felejthetetlen pillanatokat.  A  Négerek-kel  Balázs Zoltán
színháztörténelmet írt: bár lekerült a műsorról, hatásában,  emlékében örökké élni fog.

Harang zúg, zsolozsma búg, lábujjhegyen osonunk be az áhítatos térbe. Gombár Judit
sejtelmes,  költői fehérségeibe öltözött,  roma színészek néznek farkasszemet a feke-
téket feketében játszó "fehér"-ekkel.  Énekelnek:  monológot,  dialógot,  fantasztikus
gesztusokkal, szuggesztív mimikával és végestelen végig...
A Teomachia óta várjuk, hogy a merész és hihetetlenül invenciózus  Balázs Zoltán vég-
re maradéktalanul meg is valósíthassa zseniális elképzeléseit,  ne akadályozza ebben az
alkalmatlan társulat. Csak a saját csapat, a   Maladype teszi ezt lehetővé !
Jean Genet drámai szövegét csak  néha  deklamálják,  a  szereplők  play back-elnek a
a szintén játszó énekesek recitativóira, áriatöredékeire, teljes átéléssel imitálva azt.  
Sáry László,  néhány ütőhangszeres effektustól eltekintve, szinte  a capella operát al-
kotott, kongeniálisan jelenítve meg a drámai összecsapásokat, a textus legapróbb moz-
zanatáig.  Emberfeletti feladatot oldanak meg nagyszerűen az énekesek:  a  több, mint
kétórás darabban folyamatos jelenléttel,  hibátlan énekléssel,  óriási koncentrációt ki-
vánó szinkronitással. Mindegyikük nevét nagy ovációval muszáj leírnunk: Fodor Beatrix,
/szoprán/, Szolnoki Apollónia /alt/, Böröcz László/tenor/, Hámori Szabolcs/basszus/
és Gavodi Zoltán /kontratenor/.
Balázs Zoltán páratlan arányérzékkel építi fel a "fekete mise" gigantikus látomását, min-
den pillanatban váratlan mozgásokkal  lep meg,  szinte  minden szótaghoz talál kifejező
vizuális gesztust,  egy önmagában teljes,  önmagát értelmező  színházi  alkotást teremt.
Kép és szó,  hang és fény,  ostinato-mozgás és robbanékony kitörések  szervülnek góti-
kus építménnyé: egyedülálló, félelmetes, lenyűgöző !!!  A társulat heroikus összmunká-
val valósítja meg a rendezői elképzelést,  mindenki külön-külön önálló karakter,  mégis
magától értetődően testesíti meg a mű egységes stílusát.  Ki kell emelnünk  Dévai Ba-
lázs  virtuózan robbanékony figuráját, elképzelni se tudtuk, hogy ilyesmire is képes ! 
A Bárka Színház túl visszhangos tere használt az előadásnak,  méretei pedig a nézőtér
nagyvonalú felépítését tette lehetővé. A  Maladype és  Balázs Zoltán csodálatos pro-
dukciója pedig polgárjogot szerez a Bárkának az igazi színházak között...

Láttuk a műgyűjtő, Stasi-ügynök, transzvesztita  ÚrHölggyel készült fantasztikus interjú-fil-
met,  kicsit szorongva ültünk be a róla szóló monodráma előadására. Mondhat-e mást, ad-
hat-e újat ahhoz képest, amit önmagáról elmesélt. Ráadásul nagyon zavart először, hogy a
címszereplő  némettel kevert,  tört magyarsággal szólalt meg.  Később tisztázódott aztán,
hogy egy amerikai ujságíróval beszél így, gyenge angolsággal . Várnai Szilárd-nak nem kell
külsőséges eszközöket használni,  mesteri mimikával, apró mozgás-gesztusokkal, jellegzetes
hangszínnel formálja meg az idős hölgyet,  akinek interjú-tekercseiből fokozatosan bonta-
kozik ki egy nem mindennapos egyéniség nem mindennapos története. Ami meglepő, hogy
nem holmi elbeszélésről van itt szó: az összes szereplő megelevenedik, néhány mondat, de
időnként egy egész hosszú dialóg erejéig. Marcel Marceau játszotta így egyszemélyes pár-
jeleneteit,  de színésztől ritkán láthattunk ilyen megoldást, ennyire szuggesztív hitelesség-
gel. 35 alakban! Csábos, gyönyörű lány, minden hájjal megkent direktrissz, múltjával szem-
benézni kényszerülő matróna, emlékeit fabuláló bűbájos öreglány... és ezek csak hősnőnk
metamorfózisai.  De hogy a nyersen kíváncsi amerikai fiatalemberek, a cinikus stasi-legény-
ség,  a börtönbe zárt barát is egyaránt tökéletes illuziót kelt!  Hát még a száznemzetisgű-  
riporter-bagázs,  a mellékszereplők ezerarcú hada!  Mindez könnyedén, elegánsan, vissza-
fogott takarékossággal, két teljes felvonáson át. Csodálatos teljesítmény, amelynek dicső-
sége a páratlan  Várnai Szilárd  mellett az egészet kérlelhetetlenül összefogó,  éleszemű
külső megfigyelő, a legjobb formáját mutató  Czeizel Gábor rendezőé is. Kimunkált fény-
váltások, zenei betétek tagolják az igen összetett szerkezetű történést, egyetlen percre
sem csökken a feszültség. Nagy kérdések maradnak lógva a levegőben: most tényleg besú-
gó /is/ volt, vagy csak kiszolgáltatott áldozat? - töprenghetünk, de teljesen mindegy! Any-
nyira izgalmas, egyedülállóan egyéniség volt, minősíteni csak életművét: múzeumát és ma-
gamagát szabad.
Mi viszont boldogan harsoghatjuk szét,  hetedhét világba  ennek a nagyszerű előadásnak
hírét, hogy mindenki ismerje meg a lenyűgöző  Várnai Szilárd virtuóz alakítását.

Ablaktalan, kibelezett épület-monstrum, szövevényes terek, izgalmas járatok,  amsterdami
foglalt-házak, elhagyott gyárak hangulata. Az udvaron bádogasztalok, szivacsmezők és az if-
júság édes illata!, a zsibongó alter-csapatok már az első nap elfoglalták eszem-iszom hadál-
lásaikat. Minden zugolyban képzősök kezenyoma: felületek, formák, tárgyak és helyek. Má-
morító környezet, gyönyörűséges nyomulása a fiatal erőknek.  Ha csak egy nyáron át tán-
col is, a  TŰZRAKTÁR  egycsapásra csomópont lett, kultúr-gyülde és igazi találka-hely !!!

Az első színházi esemény, az  AKT-osok  Mádám Ká-ja bizsergetően meglepő élményt nyúj-
tott. Kis abszurd jelenetek örkényes frivolitással,  francia sláger-körítéssel összefűzve, szi-
porka szellem,  fürge dialógusok,  bizarr helyzetek,  hálás szerepek: Noelle Renaude nem
véletlenül író-sztárja a párizsi off-szcénának.  Lippai Krisztina  jó ritmusban fogta össze a
változatos  hangvételű  képeket,  találékonyan mozgatta a szereplőket,  minimál-eszközök-
kel teremtette meg a történések hitelességét. Rendezésének egyetlen hibája,/már ha az
övé.../, Mádám Ka kiválasztása: a társulatban két szerencsésebb lehetőség is lett volna a
címszerepre. Mindazonáltal az együttes nagyszerű produkcióval nyűgözött le!
Az alaphangot Fándly Csaba  szuggesztív sláger-betétjeütötte meg kiválóan, további meg-
mozdulásai is erőteljes karaktert sejtettek.  Simon Attila  nemcsak a zongoránál jeleske-
dett: mint narrátor, fotóautomata és első legjobban, mint  William, a kotnyeles papagáj, 
színészi hang-bravúrok sorozatával kápráztatott el. A zenei háttér hibátlan volt,  de talán
jobb lett volna magyarul énekelni,  tört francia helyett.  A szerényen meghúzódó  Csekő
Attila a  Benjamin-jelenetben hatásosan mutatta meg a /tej/foga fehérjét. A brutális te-
hetségű  Takács Panka kölyökként,  nagymamaként egyaránt elementárisan komédiázott,
életunt evezésével tragikus mélységeket láttatott, amelyeket egy, sajnos nem elég hosz-
szú! sztriptízzel és egy  két untermannos dizőz-áriával tudott komikummá fényesíteni.  Az
előadás másik erőssége  Nemes Szabina, aki virtuóz karikatúrákat formált, selypegett, pö-
szögött,  harákolt, majd egy szédületes  "Johnny tu n'est pas un ange..."-paródiával bizo-
nyította fantasztikus ének- és mozgás-kultúráját.  A tenyérnyi játszóhely intim közelségé-
gében lehetetlen volt ellenállni bűvölő gesztusainak és csábító mimikájának...

Annyi mindent összvehazudtak már a szegény Attiláról, bolond volt, beteg, nem ííís..., egé-
szen az orvosi és emberi etikát durván sértő,  pszichoanalitikus napló közzétételig,  amely
tudományos szempontból usque annyi érdekességével bír, mint egy utcaseprő tudatalatti-
jának ilyetén feltárása.  Irodalmárok, grafológusok, múltba- és jövőbelátók szélhámos csür-
héje gazdagodott már a koncon, amelyet mohón csócsált a szenzációra éhes köznép,-vers-
olvasás helyett. Nem voltak sokkal jobbak az ájtatos képpel zengedezett J.A.- műsorok sem,
ezért fokozott örömöt jelent az  Illés Edit vezérelte előadás, amely kizárólag a dokumentu-
mokból merít. Cédulák, levelek az utolsó hónapokból,  valós tényekre épülő fiktív dialógok.
Kulcsszereplő maga a költő, ő idézi leveleit és a hozzá írott sorokat. Álom és látomás: a sze-
mélyek megelevenednek, válaszolnak, majd elfújja őket, mint az álompihét. De kapcsolatba
lépnek egymással is,  I.Gyula gigantikus bábként utálható,  Vincze Márton keze- és színész-
munkája jóvoltából,  Tényi Anett a rideg Jolánt és Julika takarítónő aggodalmát fogalmazza
meg hatásos módon, számos más nőalak mellett. Flórát  Kovács Ágnes Anna, az egyéni hite-
lesség kivételes adottságával,  magabiztos színészi erővel  jeleníti meg.  A költő  egyáltalán
nem volt olyan, mint megformálója,  de  Soós Attila  teljes átlényegülássel testesíti meg a
minden költőben megbúvó,  József Attilában pedig domináns, naívan gyermeki személyiség-
jegyeket. A fantázia és a valóság mezsgyéjén bukdácsoló, csupaszon kiszolgáltatott, védte-
len emberről soha nem született ennyire együttérző, mégis minden ízében reális ábrázolás.
Mi sem bizonyítja jobban a tiszta szerepformálás elmélyültségét,  mint az, hogy nem ismer-
hetők fel az eredeti és a színész által,  az öröklött jogvédők galád kényszeréből írt monda-
tok.  Soós Attila  egyből feltűnt egy mégoly dicstelen film reveláns meglepetéseként, vakí-
tó őszinteségének szuggesztív sugárzása megkerülhetetlenné teszi a jövőben is. Hogy miért
"lélek-" a gordonka, nem tudjuk, de tökéletes akusztikai hátteret adott, ahogy a racionális
fényváltások is a cselekmény tartópilléreit biztosították.  Illés Edit rendezése túlmutatott
a szokásos realizálás rutinján, egy egységbe kovácsolt, térben-időben komponált gondolati
építmény adott keretet a páratlanul izgalmas tartalomnak.
Csak remélni tudjuk,  hogy az irodalom- és színház-rajongóknak egyaránt életbevágóan fon-
tos produkció nemsokára a  Városi Színház-ban is látható lesz.

Parti Nagy Lajos Mauzóleumát a helyszínen, egy függőfolyosós pesti bérház udvarán néz-
hettük végig, de most egy emeleti gangról követjük az alattunk görbülő körrács terében
zajló cselekményt. Szegő György tervezte, de akárkié is ez a briliáns ötlet: Brávissimó !!!
A liftakna mellett bukkannak fel a szereplők,  koszlott ajtókat nyomnak be, körbe-körbe
kergetődznek, halotti tokba bújnak, rácsra halnak.
Danilo Kis-t dramatizál,  Marquez-t  sűrít színpadra,  zenés blődlit porol, --- tök mindegy:
Forgách András mindig a magáét írja,  most meg végleg egy teljességgel sajátot,  gonosz
bohót lépcsőházi magán- és közéletünkről: eredetit, frappánsat.
Hannus Zoltán-é  a legnagyobb teher,  Svejk a Nyóckerben,  de a prímet  Nádasi László
extrém főtörzse és  Gáz /!/ alezredesként  Tamási Zoltán viszi.  Homonnai Katalin mind-
három figurájában most is keményen ütős,  Epres Attila  fel tudott nőni a Stúdió K-hoz.
Fodor Tamás  imponáló tempót tudott diktálni,  pillanatra sem kímélte rekeszizmainkat,
Biztonsággal lavírozott az abszurd komédia és a földhözragadt börleszk határán.
Aki ujságot olvas, Klubrádiót, netán Kontra-Rekontrát hallgat, elég ismerettel bír a raffi-
nált áthallások, mohácsijánosos szófacsarok maradéktalan élvezetéhez. Vájtfülüek: irány
a Zöldlámpás Ház a Ráday-utcai Sohóban, ahol a lichthófban is Mozart szól !

Michael Ende meseregénye kedves olvasmány, Csáki Csilla adaptációja, rendezése, a ka-
maszkorú szereplők által,  jelentős színházi eseménnyé emelkedik.   Mert nemcsak ráter-
metten lelkesek, de képzettek és kiműveltek is,  érezni rajtuk az előző produkciók alakí-
tó hatását,  a közös munka éveinek tapasztalatát.  De jó is lenne! minden oskolában egy
ilyen színjátszó csoport !!!  Túl az emberformáló pedagógián,  a színészképzés alapveté-
sén, lendületes,  múlatságos,  pompásan élvezhető előadás született,  amely a korszerű
megjelenítés számos eszközét épkézláb módon használja.  Vetítés,  árnyjáték, narrátor,
Kiss Zsuzsanna szinte a semmiből varázsolt jelmezei, /néhány tekercs csomagoló-fólia és
hullámpapír.../, mozgalmas tér-használat,  karakterjelző pantomim-elemek.  Talán zenél-
ni mégse kellene /így!/, egyébként a lányok állják a sarat, még a fantasztikus Elek Feri-
Szanitter Dávid csoda-páros társaságában is.  Elöbbi  Beppo utcaseprő gyengéd lassúsá-
gát teszi szerethetővé,  kedvenc  SzanDál-unk pedig ismét,  immár hányadszor!  igazolja
jellemábrázoló képességének sokoldalúságát.  Most éppen egy kedvesen léha,  lustálko-
dásra termett, sikerről, gazdagságról ábrádozó ifjoncot hozott, aki azonban a beteljesü-
lő showman-karrier csúcsán sem veszíti el emberségét és egy váratlan pillanatban,  drá-
mai dühkitöréssel védi meg szegénysorban szerzett barátját.  Mert Othello, sőt, Lear is
tud lenni!  Biztos,  hogy az ifjú csapat több tagjával találkozunk még színpadainkon,  ve-
zetőjük, a rendező  Csáki Csilla nevét máris megtanultuk és nagyon bízunk abban, hogy
ez a tűzről pattant előadás máshol, mások számára is látható lesz.

ÉLő szobrok között bolyongunk. Egy biciklista, kurblis vetítőt hajtva, némafilmszkeccset bá-
mul,  Csató József  alterpop-énekes gitárral kiséri magát, szőke vokalistája, aki egy, a nézők
által forgatott bakelit óriás-korongon ül, hatalmas tölcsérbe tátogja a jófej dalokat,  Lipka
Péter  pedig szerzetesi csuhában, véget nem érő prédikációival  támadja le a nézőket.
Hófehér szkafanderében  súlytalanul lebeg a lírai  Gold Bea,  tétova ujjaival sziporkázó csil-
lagokat varázsolva a fekete égre.  Don Quihote dárdájával hadonászik és lassan a szobrok is
bekapcsolódnak a játékba.  Felismerhetők ugyan a híres történet motívumai,  de tulajdon-
képpen autentikus mozgás-etűdöket látunk,  változó érdekességgel elővezetve. KIcsit elun-
tuk a vívás és a megszállottság képeit, amelyekben  Gracsó Zoltán tűnt ki delejesen attrak-
tív mozgásával,  de mindenért kárpótolt  a búcsú-jelenet poézisa.  A hős lovag,  akit  Bakó
Tamás alakít kiválóan,  gigászi keljfeljancsivá lényegül,  földtől égig himbálódzva válik éteri
szellemmé,  közben egytől-egyig kézfogással köszön el a jelenlevőktől.  Ez a csodálatos me-
tamorfózis nagy-nagy pillanata a hazai alternatív szcénának, történelmi tett,  örökérvényű
szimbólum.  De ne feledkezzünk meg a földiekről sem:  Kocsis Gábor  Sancho Pansa-i kont-
rasztként, ízes közhely-szótárral  oktatja a barátságos zenére  időnként majdnem tánczra
perdülő lelkes közönséget. /Bölcsességei előbb-utóbb  bizton felkerülnek  Pittmann Zsófi
falvédőire, amelyek a szomszédos Tranzit Kávéházban láthatók, a Kosztolányin.../
Nem eléggé szerettük a múltkorit, ez a  Goda Gábor az igazi!, aki a pantomimtól a jelmezig,
színpadiasságtól a performance-ig,  látványban, hangban, színben, zenében mesterien tud-
ja összefogni egyedi produkcióit, műfajokon túlmutató, eredeti és öntörvényűsége ellené-
re közönségbarát stílust teremtve.

A felejthetetlen  Négerek-ben  a legjobb operistákra play-backkeltek élőben a szereplők,
ebből következik,  hogy ha  Sáry László  csodálatos zenéjét  a színészek éneklik,  az nem
megy !!! Kár volt megpróbálni, egy újabb, igen eredeti előadás omlott így be. Mert a ren-
dezői elképzelés és a megvalósítás is nagyszerű, ha csak látni kellene, nem is lenne semmi
baj...Bár Hölderlin káprázatos nyelvéhez erősebb orátorok kellettek volna, egyedül  Dévai
Balázs áll helyt gyönyörű szövegmondással.  Énekben is remekel, másfél órás, időtlenségé-
ben varázslatos pantomimje pedig nagy ajándék, a mű összetartó szövete. Játszani, mozog-
ni, beszélni, rap-pelni egyaránt nagyon tudnak az ős-maladypések: Oláh Zoltán és  Balogh
Rodrigo,  hálátlan szerepe ellenére ismét kitűnik az egyre erősödő  Horváth Kristóf.  De
mindez nem feledteti a vokális megjelenítés gyengeségét, ami teljességgel kizárja a joggal
remélt katartikus élményt.

Végre értelmes alkalmazását láthattuk az egyidejű video-technikának,  amelyet általában
az üresjáratok leplezésére használnak. A cselekmény főtere, amelyet elég ritkán szemlél-
hetünk közvetlenül, három nézőpontból is állandó megfigyelés alatt tartható. A kamerák
beállítása,  látószöge változó, dinamikus ellenpontját képezve a külső játéktér akcióinak.
Jay Scheib Tolsztoj-adaptálása,  jelenetezése, nyelvi aktualizálása mesteri, eredeti, ren-
dezése összefogott, gördülékeny, igazi reveláció !!! Minimális, annál hangsúlyosabb a ze-
ne: egyszál gerjesztett gitáron  Márkos Albert,  a videó úrnője pedig a korlátlan akció-
készségű  Leah Gelpe.
Kitűnően és merészen választott szereplőket a rendező.  Isabelle Lé telitalálat, feltűnő-
en jó  Pereszlényi Erika, végre  Urbanovits Krisztina  is megmutathatta markánsan sok-
színű egyéniségét. Pogány Judit a tőle meg szokott csúcsformát produlálta, a felejthe-
tetlent ebben az előadásban azonban  Scherer Péter.  20 évet öregedett, kizárólag be-
ről építkező, színészi eszközökkel: a jószándékú naívitás, az együgyűségében bölcs apó-
ka figuráját állítva kontrasztként a haszonleső,  elvetemült gonoszság mocsarában. Mos-
tanság egyre-másra lep meg fantasztikus alakításokkal:  a Krétakör Felolvasószínházában
egy sámlin ülve játszott el egy teljes életet, sírása ugyanúgy felkavaróan katartikus volt,
mint mostani, dermedt premier planja, a drámai felismerés szörnyű pillanatában.
Muszáj ezt a nagyszerű előadást valahogy műsoron tartani, reméljük, ősszban
az üresjáratok leplezésére használnak. A cselekmény főtere, amelyet elég ritkán szemlél-
hetünk közvetlenül, három nézőpontból is állandó megfigyelés alatt tartható. A kamerák
beállítása,  látószöge változó, dinamikus ellenpontját képezve a külső játéktér akcióinak.
Jay Scheib Tolsztoj-adaptálása,  jelenetezése, nyelvi aktualizálása mesteri, eredeti, ren-
dezése összefogott, gördülékeny, igazi reveláció !!! Minimális, annál hangsúlyosabb a ze-
ne: egyszál gerjesztett gitáron  Márkos Albert,  a videó úrnője pedig a korlátlan akció-
készségű  Leah Gelpe.
Kitűnően és merészen választott szereplőket a rendező.  Isabelle Lé telitalálat, feltűnő-
en jó  Pereszlényi Erika, végre  Urbanovits Krisztina  is megmutathatta markánsan sok-
színű egyéniségét. Pogány Judit a tőle meg szokott csúcsformát produlálta, a felejthe-
tetlent ebben az előadásban azonban  Scherer Péter.  20 évet öregedett, kizárólag be-
ről építkező, színészi eszközökkel: a jószándékú naívitás, az együgyűségében bölcs apó-
ka figuráját állítva kontrasztként a haszonleső,  elvetemült gonoszság mocsarában. Mos-
tanság egyre-másra lep meg fantasztikus alakításokkal:  a Krétakör Felolvasószínházában
egy sámlin ülve játszott el egy teljes életet, sírása ugyanúgy felkavaróan katartikus volt,
mint mostani, dermedt premier planja, a drámai felismerés szörnyű pillanatában.
Muszáj ezt a nagyszerű előadást valahogy műsoron tartani, reméljük, ősszel újra műsor-
ra kerül, minden kortársszínház-barátnak és kortárs színházbarátnak látnia kell !!!

       2004 ősztől 2005 nyaráig... és alig látták azok, akiknek kellett volna !!!
Színjátszásunk súlyos évtizedekkel van elmaradva a korszerű játékmódtól. Persze, kell a
bevált,  a naturalista, a társalgási stílus is,  de nem lehet életképes egy színházkultúra,
amelyben csak elvétve fedezhető fel az orosz,  vagy még inkább a lengyel színházra jel-
lemző stílusjegy. Nem véletlen, hogy  Gombrowicz, Mrozek, Rozewicz színrevitele min-
dig kudarcba fulladt. Kivétel a  szolnoki  Tangó / Paál  István/ és Gombrowicz: Esküvő-
je Kaposváron /Ács János/,  mindkettő jó  25 éve. Az  Yvonne  értelmetlen  semmiség-
gé csúfult Zsámbékinál, de Ascher kaposvári próbálkozása  se volt több, mint jószándé-
kú próbálkozás.
És íme, most hegyeken át szökellve, megjött az igazi  Gombrowicz, megszületett az első
hazai produkció, amely méltó ehhez a páratlan Géniuszhoz. Tenyérnyi színpadon, mini-
mális eszközökkel, ismeretlen színészgárdával... Maximális érzékenységgel, tehetséggel,
energiával és hozzáértéssel. Horváth  Klára érti a művet, elképzelését szituációban, fi-
gurákban, tempóban kitűnően tudja realizálni, így az igen nehéz darab egyre hevesebb
atmoszférában fut fel a gyilkosággi kisérletek bravúros nagyjenetéig. Nincs is jelmezter-
vező, mégis: pl. a királynő bravúros átöltözései,  egyre fojtottabb erotikájú ruhái a sze-
repépítés fantasztikus hátterét teremtik meg,  ami egyaránt dicséri a színészt és a ren-
dezőt. A zenei közeg viszont egyedül őt, a kremeri szándékoltan hamis intonációtól az
olasz belcanto szívszorító érzelmességéig kiválóan használja a hangzó anyagot, amely rá-
adásul ritkán, vagy inkább sohasem hallott csodákból építkezik /és mindezt halkan !!!/.
Az együttes pompásan helytáll,  olyan lelkesedéssel,  odaadással, ami csak a legjobb al-
ternatív színházakra jellemző. A  Kamarás  démoni alakja  szuggesztív felütésként uralja
az első részt,  Horváth László extrém kenetteljessége mögött  először sejlik fel a nem-
sokára mindent elborító agresszió,  ajtófélfán  kúszó-mászó  magánszáma  pedig briliáns
karakter-etűd. Először külsőségesnek tűnt  Reitter Zsolt örökös vihorászása,  mozdula-
tainak idegesítő tikkelése, aztán kiderült, hogy ez maga a kis hitvány királyka, aki végül
hiteles valóságában, nagyszerűen megalkotva vált emlékezetessé. Takács Panka  Király-
nőkje kiforrott, grandiózus alakítás,  melynek spektruma a hisztérikus komédiázástól a
tudatalatti elfojtás  dermesztő  tragikumáig terjed. Ahogy undorát leplezni igyekezve,
az etikett bénító fegyelmének eleget téve, megcsókolja a borzalmas  Yvonne-t, ahogy
rettegve kiszabadítja csészébe szorított ujjait egy alma végzetes súlya alól, az önmagá-
ban is mesteri. De a sok gondosan cizellált apróság teljes karaktert színez, nagy ívű le-
leplezését egy önáltató,  külső és belső rácsait áttörni képtelen embernek,  aki mégis
szánalmunkat nyeri el, hiszen ő az egyetlen áldozat, aki felismeri létezése védhetetlen
beszorítottságát. Hálószobai nagyjelenete monológjában egy formátumos tálentum mu-
tatja be sokszólamú eszköztárát, ez a kép máris az egész évad egyik csúcsának látszik.
Friss tavaszi szelek fujdogálnak a Ferdinánd-híd felől: a nullaköltségvetésű színház meg-
újulási lehetőséget kínál az áporodott hivatalosságnak. Jön az  off-off teátrum  és jön
a nézők lelkesedésre vágyó csapata,  bizony tisztelt  vájtszeműek és szemtelenek, első
első dolgunk legyen megnézni ezt a korszakváltó előadást,  a  Szív-utcza--Podmaniczky
sarkon, a  Szív Studió Kamaraszínház-ban.

Baráthy György  rendezése már az első pillanatban csatát nyer:  a távirányítós eingang,
Tárnok Marianna pompás karakter-bravúrjával, azonnal megteremti az ironikus értelme-
zés,  a fel-felvillanó humor groteszk erőterét.  Inkább emberi helyzetkép,  kritikus látle-
let rajzolódik elénk, mint a nagy tragédia, de talán ma már nem is érezzük ezt az ibseni
világban. Következetesen épülnek fel a cselekmény erőltetett fordulatai,  elfogadjuk a
tér-idő egység kalodájában kínlódó szerző lélektani bakugrásait, mivel nagyszerű lehető-
séget kínálnak a többszörös szerepjátékra. Szerepet játszunk a színpadon és színlelünk,
játszunk partnerünk felé is.  Ebben a zűrzavarban egyetlen őszinte, naív gyermek: a ba-
lek-férj,  akit  Sáfár Kovács Zsolt  prezentál fantasztikus sokszínűséggel.  A legszimplább
mondat is  kifürkészhetetlen mélységeket nyer,  a leghétköznapibb gesztus is sejtelmes
aurát kap elementáris játékában.  Rank doktora,  arabeszk-beli férje inkább  az extrém
egyéniség szuggesztívitásával hatott,  most viszont kiérlelt, sokoldalú szinészi eszköztárá-
nak elbűvölő hitelességével kápráztat el.  Tabi Orsolya  leleményesen ábrázolja a lelkes
kis-szerűséget, az együttes megbízhatóan valósítja meg a rendező elképzeléseit. Murzsa
Renáta izgalmasan sokszínű Berte cselédként, méltó párja a felejthetetlen Jule néninek.
A főszereplő kapcsán nem értjük a szereplőválasztást: tévedés-e, avagy kényszer ?!?
Nem is oly rég jeles színházunk zuhant nagyot Heddával, legfeljebb illusztrálásra futtotta,
Baráthy György azonban ismét meggyőzött arról,  hogy saját világát tudja megjeleníteni
agyoncsócsált klasszikusok esetén is.  Találó a két festmény:  Gabbler tábornok a lánya,
a nagynéni halotti maszkja  pedig az unokaöccs  Jörgen vonásit viseli.  Egyszem  hosszú
pamlag képezi a játékteret, a kályhában viszont nem ég a tűz, így "kézirat nem ég el !"...
és a befejező kép csehovi-mihalkovi magasságokba emelkedik:  a mű,  az alkotás,  a szor-
gos munkálkodás az örökké élő érték.
Az Artéria-társulat legújabb előadása nem mindennapi színházi esemény !

Társulatépítő rendezői ujjgyakorlat, mert kit érdekelne  Mauriac szenvelgős sztorija, ha
nem egy ennyire alkotóképes, kreatív egyéniség kezébe kerülne.  Baráthy  György gon-
dos elemzéssel rajzolja meg a figurákat,  mozgáselemekkel választja el az egyes jelenete-
ket és mindvégig nagyszerűen kézben tartja a változatos tempóval felépített előadást. A
társulat összefogott  biztonsággal,  kiválóan oldja meg  a gyors lüktetéssel változó képek
nehéz feladatát.  Minimál díszlet, minimál kellék, maximális élmény !  Sáfár  Kovács Zsolt
és Tabi  Orsolya ostorozós-sírós  kettőse az igazi katharzis csúcsaira röpített, a  Nő ala-
kítója a későbbiekben is annyira hiteles volt, azt hittük néha, nem is játszik, hanem ön-
magában is ilyen... Páratlan színészi tálentumát mutatta meg  Takács Panka,  ismét bizo-
nyított a  Nórában már feltűnt  Hetényi  Zoltán. Hernádi  Szabolcs imponáló természe-
tességgel formálta meg a kamaszfiú alakját.
Baráthy  György  és az   ar-te'ri-a /ezt azért lehetne egyszerűbben.../ széles alapokon
nyugszik, most is újat, kitűnőt produkált, sokat várunk tőle és most már végleg Szívünk
Kamaráiba zártuk.

Most Tasnádi István Nézőművészeti  Főiskolá-jára járunk, de ne felejtsük el, hogy tanul-
mányainkat 96-ban ,kedvenc drámaírónk első, az áldott emlékű Egyetemi Színpad pályáza-
tán fődíjas  Bábelná-jával  kezdtük.  A  "külföldi  nyelvek" rejtelmeiben  Scherer   Péter,
Tóth Jocó és  Tamási  Zoltán  kalauzolt bennünket  a  Szkéné-ben, olyan sikerrel, hogy
évet ismételtünk, negyedévi rendszerességgel látogatva megúnhatalan  előadásaikat.
Iskolabezárás után évek óta hiányoltuk őket, de most végre újra itt vannak és miután ma
talán még rosszabbul állunk nyelvtudás dolgában, mindenkinek ajánlott, sőt, kötelező ez
a tanumányi kirándulás.
Kezdetben vala a  Stílusgyakorlatok, aztán a még mindig futó  De mi lett a nővel? a Thá-
liában  / Gyabronka  József, Horváth  Lajos  Ottó,  Honti  György, - kitaláló és rendező
Kiss Csaba/, de ez a triumvirátus volt a  harmadik a nagy  Hármasságok között, most meg
versenghetnek a  Kapa-Pepe-Katona Laczy  nézőművészeti  tantestülettel...

Baráthy  György  az ibseni cselekményt leleményesen  egy színházi páholyba helyezte és
mindvégig  következetesen, kiváló dramaturgiai érzékkel alkotta ujjá. A térbeli-időbeli sű-
rítés és a hangversenykulissza zenei hátterének kidolgozottsága,  az előadás ritmusa igen
figyelemreméltó rendezői képességeket sejtet. A színészek lehetőségeik szintjén mindent
megtettek, kitűnt  Hetényi  Zoltán  visszafogott  Krogstad-ja, dr. Rank  szerepében pedig a rendkívül  izgalmas  színészi karakterű   Sáfár  Kovács  Zsolt-ot  ismerhettük meg, aki hi-
tempóérzékével, szuggesztív alakításával a produkció motorjává vált.
Érdeklődéssel várjuk   Baráthy  György rendező következő munkáját, de addig is, nézzük
meg ezt az invenciózus  Nórá-t.