Besétál egy fél vonósnégyes és két csoda-nimfa énekesnő, a portál barokk színházra hajaz,
kecses vígoperai dallamok trilláznak elő, felmegy  Bagossy Levente duzzadó vitorlákra emlé-
keztető függönyremeke... és ott áll előttünk a magyar dráma archetipikus alap-budija, szí-
vecskés ajtaja mögött a magyar hőssel...!  Nem semmi kezdés!, amit tetéz a szereplők ékes
nyelvezete, rímes verssorokban elővezetve. Tasnádi István szellemes ötletei frappáns poén-
zuhatagként sziporkáznak, köznapi féltrágárságok szervülnek negédes fordulatokká, féltahó
TV-szleng ötvöződik alpári közhelyekkel.  A társulat meglepő könnyedséggel kezeli a szokat-
lan stílust,  Mácsai Pál rendező csalhatatlan érzékkel építi fel a szituációkat,  minden gesz-
tus korrekt és pontos,  jó tempóban,  ezer geggel pergeti az abszurdba hajló cselekményt.
Az  Izsák Lili  tervezte jelmezek,  a mindennapiból indulva,  a halálos finálé felé egyre több
gombbal feketülnek molieri kosztümökké.  Horváth Károly Lully-imitációja  zeneileg tagolja
kiválóan a darabot,  Bucsi Annamária és  Gál Gabi énekben,  játékban egyaránt jeleskedik.
Csuja Imre támadhatatlan hitelessége annyi magyar-ember alakítás után  most is telitalálat,
Bíró Kriszta mértéktartóan hatásos, mint popdíva,  Széles László diszkrét eleganciája még
egy gusztustalan pszichológust is szerethetővé tud tenni.  Meglepetés  Debreczeny Csaba
médiaszemélyisége, kimunkált, arányos, szuggesztív,  Mácsai Pál pedig,  igazán értékes ren-
dezői munkája okán, valóban megérdemli tapsos bejövetelét!
Eddig ajánlottuk az  Az arab éjszaká-t, a  Piszkavas-at és most itt a Finito, nem rossz telje-
sítmény három év alatt!  Ráadásul ez az előadás a nagyközönségnek is tetszik,  de a vájtsze-
mű törpe minoritás szigorúbb elvárásait is kielégíti.  Krétakör és a Katona között a harmad-
úton..., - na de melyik harmad ?!?      

Aligha találhatnánk olyan hazai színházat,  amely nyolc női szerepet igazán megfelelően tud-
na kiosztani. Lorca darabja viszont remek és nagy csábítás: Csiszár Imre meglepően jól fog-
ta meg rácsok mögé szorított sorsok  kamara-drámáját.  Szépen vázolta fel  a karaktereket,
az erotikus képzelgésekben fuldokló Magdalenát, az Amelia-Martirio duót, később azonban
ejtette a szálakat, a tétován visszatérő maszturbációs célzások félresikkadnak, csak a gyűlö-
let és a vágy marad. A szerelem és a  izzón sugárzó megtestesítőjeként újra remekel az egy-
re kiválóbb  Szabó Margaréta. Harcos szenvedélye, heves mozgása,/amely megérdemelt vol-
na egy kicsit változatosabb kidolgozást/, élénk gesztusai és arcjátékának néma jelenléte is
középponti figurává emelte Adelát.  Ellenfelei színészileg nem képeztek ellensúllyt, feltűnő
volt viszont  Prudencia szerepében  Szilágyi Zsuzsa, akinek markáns játéka az előadás leg-
emlékezetesebb értékét jelentette.
Ajánljuk mindazoknak, akik Schilling Bernardáját a Katonában nem láthatták...

A nyári könnyed Delila után,  ifjú titanidánk újabb bizonyságát  adta nagy reményekre jo-
gosító tehetségének.  Csehov örökbecsűje konszolidált formában játszódik Kállóy Molnár
Péter vártnál jobb rendezésében,  Karácsonyi Zoltán és Dolmány Attila figyelemre mél-
tó alakítása említhetést érdemel,  de az igaz  reveláció  Szabó Margaréta  Irinája. Húszé-
vesen bájosan naív, csapongva bizakodó, ábrándos,  sudár és csodaszép.  A távírdai mun-
ka lestrapáltságában kiábrándultabb,  szomorúbb,  de még mindig hisz  a szerelemben és
ami a legfőbb: Moszkvában.  A színésznő túl az artikuláció kifejező zeneiségén,  a gesztu-
sok,  a mimika nyelvével is  nagyszerűen bánik.  A sógornő  álságos kedveskedését elsava-
nyodó arccal,  Szoljonyin udvarlását egy tálca teáspohár  odalökésével hárítja el. Figurá-
ja töretlen egységet képez,  ritmus- és hangulatváltásai  csak színesítik a jellemképet. Az
évad jelentős alakításai közé csak azért nem sorolhatjuk még,  mert a főpróbán mindösz-
sze az első részt láthattuk, de csalhatatlan biztonsággal kijelentjük,  a csalódás és a meg-
békélés képeiben sem fog csalódást okozni.
Szabó Margaréta rövid idő alatt a fiatal generáció legjobbjai közé robbant be, minden le-
hetőséget megérdemel, mert a legnagyobb drámai szerepekre is érett már.

Crédónknak megfelelően mi nem kritizálunk, mi: ajánlunk. A  Pinczés István által kiválóan
rendezett Világtalanok-at igaz szívvel nem ajánlhatjuk, mégis beszélnünk kell róla. Elöször
is az eddig már több darabot író színházrendező   Kiss Csaba /De mi lett a nővel, Hamlet/
miatt. Jól megfogott alaphelyzet, majdnem hibátlanul felvázolt kibontakozás, végül a kon-
fliktus sete-suta ábrázolása, hamis végkifejlettel.  A valós dráma végig ott lappang a dialó-
gusok mélyén, az ismétlődések, félmegoldások azonban hiteltelenítik a cselekményt. Egy
alapos dramaturgiai segédlet még mindig helyrepofozhatja a nyelvében,  megtapasztaltsá-
gában ígéretes művet.  Amennyire, szándékával ellentétesen, nem balladisztikus, annyira
otthonos a naturális, köznapi világban /Lányok első jelenete, a várótermi kép/.
A másik ok, ami miatt muszáj vélekednünk az előadásról, a színészi megvalósítás. Legembe-
ribb hozzáállással is csak sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy  Bertók Lajos  most sem tud-
ja megoldani az indokolatlanul ráerőltetett főszerepet. Töredezett, zaklatott, nézhetet-
len. Stefanovics Angéla és különösen  Dolmány Attila nagyszerűen helytáll,  de az igazi,
szívmelengető meglepetés a női főszereplő: Szabó Margaréta !!!
Berobban egy sistergő kamaszlány,  izzó vágyakkal és igéző külsővel, begyujtja a képzele-
tet, beragyogja a színpadot.  És beszél és visít, hadar és nevet: bakfis is, meg jussát kívá-
nó felnőtt nő. Káprázatos felütés, melyet az ismerkedési jelenetben ezerszínűen árnyalt
jellemábrázolás követ. A döntés kétségeit, majd a kétségbeesett kapaszkodást hangban,
testnyelvben,  arcjátékban egyaránt delejes szuggesztivitással jeleníti meg.  Aztán az el-
szántan céltudatos fiatalasszonyt és a vágyait korlátozni képtelen szerelmes embert cso-
dálhatjuk.Tragikus ösztönösséggel csókra kínálja magát a vak fiúnak, aki csak sejti, de mi
látjuk is szemében  a tudatalatti vakvilág borzongató mélységeit:  felejthetetlen pillanat!
Tud visszafogott, fojtottan halk lenni, - könnyedén köznapi, ha kell,  kitöréseinek ritkán
tapasztalt súlya és hitele van.  Szabó Margaréta  kiugróan fantasztikus alakítást nyújtott,
ezért kopogjuk ezen sorokat,  ezért, minden negatívum ellenére,  már csak miatta is ér-
demes megnézni ezt a darabot.

Második  évadának  utolsó bemutatója tovább  erősítette reményeinket:  egy új művész-
színház indulásának szurkolhatunk. Pedig  a csupasz  színpadon árválkodó öt széket látva,
borzongtunk: már megint egy kibírhatatlan üldögélős semmitmondás.
Csakhogy   Roland  Schimmelpfennig  eleve öt párhuzamos álom-monológot alkotott, me-
lyeket szinte mondatokra tördelt és így, hangjátékszerűen építette fel a cselekményt. A
szereplők tehát jogosan ücsörögnek, mélázva merengik maguk elé szövegüket és csak ak-
kor néznek, kivételesen egymásra, ha a történés végre egy helyszínre sodorja őket.
Az író fölényes biztonsággal bánik képzeletgazdag anyagával,  Bagossy  László  rendezése
kiválóan gazdálkodik tempóval, értelmezéssel,  bravúrosan adagolja a minimálcselekményt.
Az együttes híven mutatja a leendő  Örkény  Színház  struktúráját: vannak alkalmatlanok
és vannak nagyszerűek.  Für  Anikó,  Mácsai  Pál  jól oldotta meg szokatlan feladatát, az
eddig inkább naturális  készségeiről  ismert, alkati adottságaival kitűnő  Csuja  Imre  most
átgondolt, hiteles, minden ízében pompás alakítást nyújtott.                       2004 tavasz

Két év múlva sem  veszített  eredetiségéből,  varázslatos szőnyegek övezte  térben izzik a
szűkszavú cselekmény, az azóta kórosan elburjánzott "ülős" darabok szoernyue divatjában
igazi élvezettel álmodtuk magunkat az arab éjszakába.  Bagossy zenei építkezése, az elho-
mályosuló jelenet-végek költészete, a kihangosított monológok visszafogottsága a legérté-
kesebb rendezői teljesítmények vonalába emeli az előadást.

Első alkalommal sikerült  Vidnyánszky Attilá-nak budapesti társulatot betörni: a dán Line
Knutzon abszurd komédiájában az inkább másodosztályú csapattal nagyszerű előadást pro-
dukált. A darab nagyon érdekes,  gondolatgazdag,  igaz és ötletes,  lassacskán már nálunk
is aktuális lészen, mivel látszat-konfliktusok hínárjában vergődő látszat-életekről szól.
Alekszandr Belozub üvegfalú forgószínpada, jelmezeinek kivételes karakterizáló képessége
azonnal feltűnik. A kislány babaruhája, a feleség síszemüvege, amely aztán hajék és diadém
alakjában is visszatér,  a gratuláló pár elegáns palást-ruhái emlékezetesek,  de elmondható
ez bármelyik jelmezről is.  Belozub mesterit alkotott és most is biztos alapot ad a rendező
tobzódó vizualitásának.  Mert Vidnyánszky szinte mondatonként teremti meg a darab köze-
gét, fényváltással, zenével, a színpad forgatásával tagolva,  gazdagítva a cselekményt.  Nem
hiányzik a szokott infernális végitélet-fokozás, az univerzálissá tágított csúcspontok fortisz-
szimója. Az aprólékos kidolgozottság ellenére, gördülékeny folyamatosság a jellemző. Az el-
ső rész börleszk-elemeket sem nélkülöző, komikus hangvétele után, az időskori lepusztulás
csöndes lírája sem válik vontatottá, noha ez a felvonás az elsővel azonos hosszúságú. De ez
mennyei hosszúság!, tűnékeny zenével, párás fényű eső-harmattal és Nagy Mari hihetetlen
fínomságú figurájával. Az ötvenötéves kislány és a bosszúálló bakfis patológiáját jelenítette
meg élete legjobb alakításában, ritkaszép dikcióval. De az egész gárda meglepően helytállt.
Vidnyánszky  minden szereplőben a saját karakterben meglévő alapvonásokat  erősítette,
így alacsonyabbszintű átlényegülő képességekkel is  használható típusok születtek.  Ingrid
kőmerevsége, Rebekka hisztériája, John grimaszai, Hilbert színtelensége,  azaz ezen színé-
szek gyengeségei: összeségükben, egymás mellé rendelve,  jóütemű poéntírozással egy él-
vezhető előadást hoztak létre.  A több éves közös munka csak-csak beérett egyszer: sike-
rült maradéktalanul realizálni  Vidnyánszky Attila nagyívű elképzeléseit,  a budapesti szín-
házak esetében először, de reméljük, nem utoljára...
Aki komédiát vár, nem csalódik, aki abszurdot, megkapja a magáét. Van blődli is dögivel és
bizony,  a vége felé,  emelkedett poézis is. 
Az  Új Színház  csúnyácska békáját  egy estére  mesebeli királyfívá csókolta a beregszászi
Nagy Varázsló: "...Na végre!", hogy a darabot idézzük.

Nemsokára tényleg  Örkény  István nevét viseli és reméljük, nemcsak jelképesen szakít az
iszonyatos  Madách-os hagyományokkal. Az elmúlt két évad pozitív vonásokat mutatott, ta-
lán a társulat/át/-építés is sikerülni fog.
A szerző  Kripli-je régen futó sikerdarab, az alapanyag most is megfelelő, az ifjú rendező
meglepő magabiztossággal, találékonyan, hatásosan állítja elénk az ír tragikomédiát. Mor-
bid humor, abszurd helyzetek,  nagyszerű  játéklehetőség a  négy szereplőnek. Az egyre
jobban feljövő  Béres  Ilona  az együttes nagy színészévé nőheti ki magát, bizonytalan in-
dítás után   Máthé  Zsolt a végjátékban jeleskedik,   Bíró  Kriszta  a csillagot  is lejátssza
az égről kár, hogy alkatilag nem megfelelő, kiégett "piszkafa" vénlány helyett hetykécske
fruska.  Szabó  Győző fura karaktert épít, a második felvonás felét pedig, káprázatos szó-
lójával szinte egyedül játssza el. Félelmetes komédiás, óriási jellemszínész !!!

Csak így tovább:  Abcug  Madách !   Éljen  Örkény !!!

A BEST OF 2003:  "az év legjobb előadásá"-nak minősített  fantasztikus produkció az néha-
néha még szerepel a  Nem!Szín!ti-ben. A Mohácsi testvérek darabja a teljes, negyventagú
kaposvári társulatot és a nézők 4 és fél óráját veszi igénybe, nem is beszélve a rekeszizmok-
ról. Alacsonyabb toleranciaszintű többségi egyedek csak személyi motozás /kiskés, villa, fa-
kanál/ után, leszedálva és szájkosárral léphetnek be a nézőtérre.
Mohácsi János most is eget-földet mozgat, süllyesztőtöl a zsinórpadlásig, ókortól  a  szebb
jövőig:  igazi színházi csemege lesz és hetekig kitartó rágódnivaló...

Nem véletlenül kerül az Operaház Wagner-bemutatója a színházi rovatba. A művelt Nyuga-
ton elképzelhetetlen  a  hagyományos operajátszás, minden premier korszerű, átértelme-
zett cselekményű, idézőjelbe tett, aktualizált hozzáállást kíván.  Ennek a szemléletnek el-
ső megnyilvánulásait üdvözölhettük  Zsótér  Sándor / Szentivánéji álom, Törpe /, Kovalik
Balázs / Óriáscsecsemő, A csavar fordul egyet / és  Alföldi  Róbert / Faust / munkáiban.
Katharina  Wagner  fergeteges  Lohengrin-jével bizonyítja, hogy a  kibírhatatlan unalmú
Wagnereket is lehet izgalmasan prezentálni. Nem rontjuk a leendő néző esélyeit a válto-
zatos meglepetések,  merész fordulatok,  kimunkált gegek és csalfa víziók felsorolásával,
csak annyit mondunk,  hogy mindezekkel együtt,  a fenomenális rendezéshez méltóan a
társulat és egyes énekesek különösen,  kiváló teljesítménnyel teszik naggyá az előadást.
A bemutatón   Sümegi  Eszter  Elzája hangban, játékban egyaránt pompás volt,  Perencz
Béla meglepően markáns, a  címszereplő   Kiss B. Attila  pedig jelenetről jelenetre egy-
re inkább belelendülő alakítást nyújtott.

Kilenc rabbal összezárva egy szűk cellában, van köztük gyilkos, sikkasztó, pedofil és rabló egyaránt, nem színházi idill: valóban a gyomrunkban érezzük az összezártság, az egymásnak feszülő fékezhetetlen indulatok fojtogató feszültségét. És ezek a szerencsétlenek Dosztojevszkij-t próbálnak a "kulturális felemelkedés", na meg az egy-két nap kimenő reményében. A híres regény híres alakjaivá vedlenek át, a börtönélet eseményei egyre inkább keverednek Raszkolnyikov történetének fordulataival. Sopsits  Árpád, aki mint filmrendező /Céllövölde,Torzók/ mindig az élet poklának legsötétebb,legsűrűbb bugyraiba kalauzolt minket, zseniális telitelálata ez a szituáció. A figurák megfeleltetése, aprólékos kidolgozása kivételes beleérzőképességéről tanúskodik, a játéktér kialakítása és maga a rendezés pedig egyszerűen fenomenális. Mindenki a helyén van, tökéletes az együttes összmunkája, végre megtudhattuk. mennyi többre hivatott színész található a Bp.Kamaraszínházban ! Félidőben az érces "Kifelé!" parancsra még kitántorgunk a "szabadba", de lelkünket már bilincsbe verte a néma rettegés, hogyan is lesz tovább, hogyan végződik a cellabeli dráma, hogyan ér véget Raszkolnyikové és hogyan folytaódik a miénk ezután?

Eszméletlenül nagy előadás, nem lesz elég egyszer megnézni.

Sopsits másik rendezésében, az általa dramatizált  GOGOL:  EGY ŐRÜLT  NAPLÓJÁ-ban is tud teljesen eredeti meglepétessel szolgálni. A napló ugyanis toll helyett videokamerával íródik, ahogy azt a nagy André  Bazin 60 éve megálmodta !    Bertók  Lajos, ez a néha már latinovits-i léptékű nagy színész, kézben tartott kamerájával veszi saját játékát, a kép megjelenik a kivetítőn, így egyszerre látjuk őt a néző és egy operatőr szemével. Ebből szédületes párhuzamok, kontrapunktok, önreflexiók adódnak, az egész történés egy ötdimenziós térben játszódik. Bertók  Lajos alakításának sokrétű gazdagsága szinte felfoghatatlan, az őrület felé vivő út stációi pokoljárásra kényszerítenek minket is.

Vidnyánszky  Attila legújabb vendégrendezése nehéz terhek alatt rogyadozik. Maga a darab nem elég jó, nem ad választ arra, miért is gyilkol ez a szerencsétlen Zucco, laza epizódokban csupán elmeséli történetét. A másik ballaszt a társulat gyenge játéka,kivételt képez  Varga József, de hát ő /is/ beregszászi, csakúgy, mint a címszereplő, a zseniális  Trill  Zsolt, aki miatt mindenképpen muszáj megnézni ezt az előadást. A rendezés ötletekben és vizuális megjelenítésben most is hihetetlenül gazdag, árnyalt és kidolgozott. A brutális vaku-villanások és a sokkírozó zene pótolja az említett okokból hiányzó feszültséget.

A színészekre vonatkozó éles kritikánkat nagymértékben enyhíti egy szívmelengető kivétel. Botos  Éva az első pillanattól tragikus mélységeket sejtet a nővér szerepében, a vége felé pedig káprázatos monológban bizonyítja, hogy a Varrjak, vagy ne varrjak című, méltatlanul kevéssé ismert darabban nem véletlenül játszott és énekelt káprázatosan. Ha egyáltalán éneklésnek nevezhető az a kivételes virtuozitás, ahogy szavanként, szótagonként vált stílust, hangszínt, artikulációt, ezer titkot rejtve a legszimplább dallamba és szövegbe, mennyei magasságokba röpítve azt. Mindezt most tetézte az egész színpadot bejátszó csodálatos mozgás, na meg ama vörös esernyő, amelyet lényének katarktikus ellenpontjává bűvölt.

Úgy hisszük, igen sokszor fogunk bekukkantani kilenc óra után, hogy újra és újra lássuk  BOTOS  ÉVA  szólóját.            VISSZA !  VISSZA !!!

Lehetőleg az erkélyről nézzük !     ---  Már az első jelenetben, pedig az egy szobában játszódik, bizony a tenger sós hullámai nyaldossák a szereplők lábát. Később aztán egy az egyben szembesülünk a sötét hullámokkal egy elhagyott öbölben... Fura egy történet: nagyokat nevetünk csöndes hétköznapi szörnyűségek árnyékában. Varró  Dániel megint alkotott egy nemlétező archaizáló almagyar nyelvet, meghatványozva a  Kés a tyúk-ban bravúrját. De áll ez  Gothár  Péter-r is ! Döntött díszlete az áttetsző falakkal, vagy a vetítővásznas tér káprázatos lelemény, rendezőként meg most különösen eredetit alkotott.
Lengyel  Tamás címszerep naturális figuráját képes a tragédia magasságába emelni, meglepő érettséggel kerülve el a kripliség-adta szélsőségeket. Csomós  Mari  és  Schell  Judit két öregasszonya mintha ősi mítoszokból lépne elénk, Schneider  Zoltán viszont maga az iszapba ragadt vaskos erő. És az örök Kulka  János: viharosan pompás !

Nagy művészet, de igen szórakoztató is egyben, bárkinek ajánlható !