|
|
 |
|
|
 |
 |
DMITRIJ KITAJENKO 2006. okt.29. Bufez Zeneakadémia |
| |
Megszólal Ljadov orosz népdalfeldolgozása, egyszerű, takarékos, míves zene, semmim külö-
nös, mégis: ujjongunk, sírunk, örülünk! Mert hogyan?!? szólal meg: áradva ömlik a vonóskar
mézesen erőteljes melodikussága, puhán lépnek be a fafúvósok, döng a basszus és sírnak
a csellók. Ezért érdemes és szükséges és nagyon kell! minden FesztiválZenekar-koncertre
elzarándokolni, természetesen a ZeneAkadémiára, mert ünnep, szentség és mámor...
Sosztakovics h-moll szimfóniája aztán megadja a csodálnivalót az elemzőnek, közönségnek
és a nagy kihívásra vágyó
zenekarnak egyaránt. Kitajenko mesterien szövi a lassú tétel po-
lifón szövetét, fegyelmezett eréllyel tartja össze a folytatás ironikus villódzását, robbané-
kony humorral fűti fel a finálé tombolását. A zenekarról csak felsőfokokban lehet beszél-
ni, iszonyatos erőt képes mutatni, az arányosság, a kiegyenlített hangzás, az érett muzika-
litás szigorú kontrollja alatt. Barsaj óta megritkultak a Sosztakovics-ok, pedig nagyon is al-
kalmasak lennének az együttes igaz értékeinek megmutatására.
Szünet után szünetelt a művészet. Egy minősíthetetlenül gyenge csellista rombolta szét a
koncert hangulatát. Volt képe kiülni Szabó Péter elé, aki gyönyörűséges szólót énekelt
a Nyolc orosz népdalban... Az Olasz Capriccio semmitmondó filmzenéje se vígasztalt, hiába
játszott szépen a zenekar. Még jó, hogy nem jött ráadásul egy Dunajevszkij-kerigő...
Az első rész fenséges pompáját akkor sem feledjük!
|
|
 |
 |
|
BACH:H-MOLL MISE Collegium Vocale Gent Fischer Iván Bufez |
| |
Philippe Herreweghe vezényletével ez a kórus egyszer már csodát tett itt a Zeneakadémi-
án, utána a H-moll misére vállalkozni több, mint merészség. Az általa vezetett Collegium Vo-
cale és a kialakított koncepció azonban annyira erős, hogy más karmester
dirigálása ese-
tén is fantasztikus teljesítményre képes. Fischer Iván most alaposan visszafogta magát, nem
próbált semmit erőltetni, a gyönyörűséges vokális hangzáshoz a Bachot ritkán játszó, mégis
egyenrangú teljesítményt nyújtó FesztiválZenekart adta. Takarékosan, teátrális gesztusok
nélkül interpretálta a monumentális művet. Reménytelen dolog jelzőket találni a gentiek
produkciójára, egyszerűen lenyűgöző a költői muzikalitás, a szuggesztív erő és a végtelen
kifinomultság ilyen szintű egysége. Hogy szól kétszer öt szoprán!, hogyan búg a kontrate-
norokkal dúsított
alt-szólam és milyen ércesen gyengéd a négy csodálatos férfiú a tenorja!
...A Credo harapós lendülete, a Crucifixus soha nem hallott, leheletnyi pianisszimói...!!!
Érthetetlen, hogy miért nem lehetett a continuót hallani, így Fejérvári Zsolt bámulatos
basszusa egymagában jelentette az ellenpont és harmóniai biztonság tökéletes bázisát. A
szólisták sokszor nem érték el a kiséret káprázatos színvonalát, a bariton-áriában Benkócs
Tamás fagottja és a gordonka-szólam dominált, Sebők Erika szárnyaló fuvolahangja pedig
egyenesen a mennybe vitte a
tenoristát. De két leány azért volt a gáton: a szoprán-alt ket-
tős bűvölő intenzitással énekelt, a vonóskar hihetetlenül szuggesztív frázisai fölött. Az est
csúcs-áriája Ingeborg Danz előadásában szólalt meg, a hegedűk Eckhardt Violetta mági-
kus hatású irányításával, szinte vulkánikus fehérizzásban, acélos vonósgesztusokkal égettek
szilaj kontrasztot a tökéletesen kiegyenlített hangzás fájdalmas boldogságába. Elképesztő
energiával, sistergő lendülettel, mégis abszolút összhangban: ez a szólam maga Eckhardt
Violetta volt a tizenegyedik hatványon!!! De ne felejtsük el Malomvölgyi Márta eszményi
szólóját sem a mennyei alt első áriája alatt...
Felejthetetlen, meghatározó élmény: igazi átütő évadkezdés!
|
|
|
|
|
HILLARY HAHN MUPA 2006.aug. 25. |
| |
Odaérünk a procc borzalomhoz, vakvezető kutya híján hunyorítva tapogatódzunk befele,
nehogy a látvány kedvünket szegje. Nagy gomoly, nyár közepén ennyien koncerten !?!,
ez üdítő, felnyomulni a patkánylépcsőn annál dermesztőbb, minden fordulónál be kell
várni a szembejövőket, aztán meg, bizony: sorban állunk, 19.26-kor!, mert a formaruhás
kínzó gondossággál fürkészi a jegyeket, egyedül, míg lejjebb minden fordulónál virít a
kápó-fölösleg. Az egész annyira gusztustalan, méltatlan, annyira provinciális és ostoba...
Na de a tárgyra: elsötétül és kivilágosodik, csak a pódium. Végre!, hogy nem a nézőket
kell figyelni, meg jól megbújhatunk a homályban. Zdenék Mácal érdeme, hogy a rezoná-
tor-kamrák jó kétharmadnyira tárulnak, a Karnevál-nyitány akusztikailag elfogadhatóan
szólal meg. Feltünő a rezek simulékony puhasága, a vonóskar gyenge hangja, amely ter-
mészetesen nem a Cseh Filharmonikus Zenekar hibája.
Aztán megjelenik Ő, Hillary Hahn, akit kamaszkorában csodálhattunk a FesztiválZenekar-
ral, egy zeneileg, hangszerileg egyaránt hihetetlenül nehéz, kortárs amerikai hegedűver-
seny káprázatos előadójaként. Hegedűhangja hasított, mint a gyémánt-lézer gyilkos suga-
ra, olyan magától értetődően játszotta az agresszíven szövevényes művet, mintha reggeli
rutin-skálázás lenne, korra szinte gyermek, de muzikalitásban maga az érett csoda volt.
Dvorák a-moll versenye bonyolult, túlírt, nem sok jót ígér a szólistának, hálátlan feladat.
Hylary Hahn alig vibrál, formálása inkább kemény és következetes, mint lírai, előadásmód-
ja direkt és célratörő. Bravúros futamait fölényesen győzi, egyetlen pillanatra sem en-
gedve, hogy a technikai bravúr uralja le a megformálás tüneményes eredetiségét. A kar-
mester nagyszerűen alkalmazkodik, még a tuttikban se engedi egy egész pici forte fölé
terebélyesedni megbízható zenekarát. Igy a legapróbb díszítésig követhető a frenetikus
szólista zsenialitása, amely végtelen izgalmakkal emelte élménnyé a közepes darabot. De
azért jobb lett volna Sosztakovicsot, Stravinszkijt hallani tőle...!
A ráadás még ezért is kárpótol, Bach szólószonátája, egy szál hegedű az ásító űrben, a
templomi hangzást idéző hosszú zengetéssel./Lám, mire jók azok a fránya rezonátorok!/
Ennek a nagy-nagy művésznek nincsenek "érzelmei", Ő csak a Géniusz hangfüzérét kelti
életre, értelmezi kongeniálisan, Ő csak zenét teremt a holt jelekből. A versenymű egy
ritka percében, amikor végre melódia szólt a mély regiszterben, soha nem hallott, bár-
sonyos tónussal, elemi intenzitással énekelt a G-húr. Most pedig, a bachi végtelenben,
a férfiasan erős dallamívek váltakoznak a tört akkordok lebegő könnyedségével. Hilary
Hahn rezzenéstelen arccal játszik, alig mozdul, nem látványos, nem is nem jelzi belső
történéseit: sudár acélhíd, amely a transzdenciába ível, amely nem az előadót, hanem a
hallgatóságot vezeti el az elemi ösztönök, az érzelmek tengeréhez.
Mert itt, a glenn gouldi mélységű Bach-interpretációnál, elszakad bennünk valami, fel-
fakad a tudattalan lefojtott vulkánja, démoni erővel, izzó lávaként tör ki a fájdalom, a
bodogság, a beteljesülés mámora: először sírunk a szörny-palotában.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
