Zarathustra, Till, - Richard Strauss sűrű fúvósállásokkal indít, az első képben el is uralko-
dik, a Berg Lulu-jára hajazó iszonyú átkomponáltság, amely a túlzott hangerővel tetézve,
igencsak megnehezíti  a Tábornagynét és Octaviánt megszemélyesítő  énekesnők dolgát.
Már a színpadkép jelzi,  semmiféle modernkedés, aktualizálás, ötletparádé nem lesz hála
Anrejs Zagars  rendezői koncepciójának,  amely céltudatos szolidsággal  kizárólag  Hugo
von Hofmannstahl nagyszerű librettójára épít,  mindössze a történések időpontját teszi
át az 1910-es évekre.  Julia Müer  szolid díszletterve, szecessziós vonalrajzokkal díszített
ablakaival jól használható játékteret ad és csak  a harmadik felvonásban  torzul indokolat-
lan perspektíva-bravúrba.
Ochs báró szerepében  elementáris hatású,  nagyformátumú énekes-színész lép a színre:
Lars Woldt úgy játszik, úgy poentíroz, úgy mozog,  mintha nem is énekelne! Pedig átütő
erejű basszbaritonja támadhatatlanul uralja a hangteret,  bátor kontraszt-váltásokkal jel-
lemez és parodizál is. Az elképesztő fantáziájú szerzőpáros  minden szituáció számára biz-
tosítja a hosszú kifutást, győzi textussal és zenei leleménnyel,  így a második felvonás vé-
gén, sebesült báróként  a fantasztikus karakterszínész-énekes is élni tud  a monologizáló
nagyjelenet lehetőségeivel.
A gyilkos nehézségű partitúra,  Kovács János  vezényletével,  az első felvonás  közepétől
egyre teljesebb hitelességgel  szólal meg,  minden esélyt megadva  az akkoriban idősödő-
nek számító, 35 /!/ éves hercegnő,  bizonytalan öregedési félelmekkel terhelt lamentálá-
sához.  Sümegi Eszter  csodálatos finomsággal, éteri muzikalitással énekli a széles dallam-
ívekből épülő, katartikus hatású szólamot, a színgazdag árnyaltság, a mély átélés páratlan
példáját nyújtva. A lemondó beletörődés, a reménykedő dac, a rezignált bölcsesség áhí-
tatos szépsége sugárzik legapróbb gesztusában is,  felejthetetlen momentum az,  amikor
az elpergő Idő kérlelhetetlenségén filozofál.  Méltó párja Octavian nadrágszerepében a
sodró energikusságú  Mester Viktória: fiús mezzoszopránja  tökéletesen fedi a zeneszer-
zői elképzelést,  jellemformáló képessége  természetes módon teszi hitelessé  kamaszhe-
vületű figuráját. Énekhangja töretlen fényű, vibrátómentes, gyönyörűen formált frázisok-
ban árad,  melyet nyílt hangzású, markáns hangsúlyok  tesznek ellenállhatatlan hatásúvá.
Szerelmesének elvesztésétől félve, fájdalmas kitöréssel bizonyítja tragikus vénáját, a vég-
sőkig fokozva a búcsúkép torokszorító feszültségét.
...és ez még csak az első felvonás volt! A lánykérés tömegjelenetében az együttes példás
egysége mutatkozik meg, a kisebb szereplők és a kórus mellett  Gurbán János Faninal-ja
és  Sánta Jolán  fürge Anniná-ja érdemel külön említést, ahogy a későbbiekben, a szepa-
ré-kép  Rendőrbiztosaként,  a megkerülhetetlen tömörségű  Tóth János is.  A vígoperai
komikum zabolátlan fergetegében,  komornává visszaváltozva, Mester Viktória  újabb vas-
kos meglepetéssel szolgál:  bárdolatlan akcentussal,  telivér humorral adja  a báró tőrbe
csalására kieszelt, butuska leányzót.
A leírhatatlan költőiségű fináléban aztán megint szerelmes ifjúként látjuk viszont, hogy a
tercettben  Hajnóczy Júliá-val és a himnikus magasságokba szárnyaló  Sümegi Eszter-rel,
csúcspontjára vezérelje  a csodálatos produkciót.  A három szopránhang végtelenül ölel-
kező dallam-liánokba fonódik össze,  leheletnyi fokozásokkal  duplázva rá az első felvonás-
vég lenyűgöző katarzisára. De még hátra van a szerelmesek véget érni nem akaró, önkívü-
letbe delejező záró-kettőse, lassan lemegy a függöny,  négy órán át a szférák zenéjének
óceánjában lebeghettünk...
Érdemes volt vendégrendezőt hívni: megújítva az erőltetett újítások nélküli hagyományt,
az utóbbi évtized egyik legnagyobb előadását alkotta meg.

MIndkét szemünk sír,  mindkét szemünk nevet!  Schönberg operáját,  először az életben,
élőben hallgatni: a legnagyobb ajándék, - a hozzábiggyesztett, "fusi" harmadik felvonás ne-
vetséges otrombaság.
Teljesen felesleges /ál/-szcenírozni  egy remekművet,  igaz, megúsztuk a miskolci csöröm-
pölő aranyborjút a fekete bikinis /ál/orgiával,  de így, lépcsőstül, ülőkéstül is abszolút ér-
telmetlennek bizonyult.  Wolfgang Schöne  Mózes,  nagyrészt énekbeszédre épülő szere-
pét átütő erejű, nagyformátumú előadóképességgel  jelenítette meg,  Daniel Brenna  fö-
lényes muzikalitással, szép hangon énekelte Áront.  A kórus meglepő biztonsággal oldotta
meg föladatát, még nagyobb dicséret illeti a Honvéd Művészegyüttes közreműködőit, akik
kiválóan mozogtak a számukra ismeretlen zenei terepen.  Kocsis Zoltán  vezénylése és fő-
leg a betanítás irdatlan munkája, csak felsőfokú jelzőkkel illethető, a zenekar óriási ambi-
cióval, lankadatlan energiákkal szólaltatta meg a kevéssé ismert hangzásvilágot. Az I. felvo-
nás epikus nyugalmát követően,  a második rész  mindent elsöprő,  frenetikus viharzással
emelkedett hosszú idők egyik legnagyobb opera-élményévé. A szólisták, a kórus, a tuttik
egyaránt a heves intenzitás fehérizzásán teremtették meg a schönbergi zsenialitás monu-
mentalitását, a felvonás végén, a kőtáblákat összetörő Mózes szavai katartikus csúcsra rö-
pítették a felejthetetlen produkciót.
Nem tudtuk elképzelni, hogy bárki folytathatná a művet, hiszen itt nem meghangszerelés-
ről volt szó, mint a Lulu-nál, nem is néhány taktusnyi kiegészítésről, mint a Turandot ese-
tében:  egy teljes felvonást kellett /kellett?!?/ komponálni,  a semmiből... Nem sikerülhe-
tett! - de ez nem menti az ámokfutó vállalkozást,  ez így felesleges csőd, totál égés, a sa-
ját képességek irreális felmérése. Felejtsük el!!!
Őrizzük meg inkább a korszakos  Schönberg-alkotás  kongeniális előadásának múlhatatlan
emlékét, mellyel egy ilyen butácska tévedés szóra sem érdemes.

Alban Berg operáit nem túlzottan preferálta a hazai operajátszás,  a Wozzeck fél évszáza-
dos,  Ferencsik dirigálta előadása óta egy,  igencsak félresikerült, operaházi próbálkozás
rémlik, a Lulu-val,  a '70-es Mihály András előadás óta nem is kísérletezett senki. Szeren-
csére!  Wedekind zűrzavaros melodrámája, Berg túlkomponált zenéje, a mesterkélt, utó-
lagos befejezés csak egy teljesen újra értelmezett, stilizált, vagy a parodisztikus megjele-
nítést tesz lehetővé.  A Moszkvai Helikon előadásában a túlhabzó ötletek,  következetlen
szituációk torkolltak totális káoszba. A szovjet közszolgálati szisztémából örökölt, elnyűtt
énekesek és a címszereplő totális alkalmatlansága majdnem teljesen ellehetetlenítette a
kiváló zenekar kiséretével kiemelkedő teljesítményeket. Dmitrij Jankovszkij az Állatszeli-
dítő,  Larisza Kostyuk Geschwitz grófnő,  Dmitrij Ovsinnyikov Schigolch szerepében je-
leskedett,  tavalyi Borisz fantasztikus ál-Dmitrije,   Oleg Jefimov pedig Alwa-ként bizonyí-
totta ismét operaénekesi nagyságát. A következő estén, egy eléggé érdektelen Rimszkij-
Korszakov egyfelvonásosban,  Mozart-ként nyújtott  elementáris szuggesztivitású színészi
alakítást,  amely feliratozás nélkül is,  tökéletesen átérezhetővé tette az ifjú titán legap-
róbb lelki rezdülését is. De beszéljünk inkább a Wozzeckről, amely a majd' kétszáz éves
múltú thüringiai operakultúra képviseletében, a világszínvonallal ismertetett meg.
Minimalista színpad, néhány tárgy, racionális fény-effektusok, dinamikus kórus-mozgatás.
A 2005-ben Miskolcon látott frenetikus Szevillai borbély rendezője,  Matthias Oldag  szí-
nészválasztása, szerepértelmezése, feszült tempója, a Kapitány első "Langsam Wozzeck!"-
jétől a befejező gyermekhangig  hihetetlenül izgalmas előadást eredményezett. A találó
gesztusokkal operáló  Patrick Jones  és a nagyszerűen éneklő-játszó Doktor,  Bernhard
Hansch társaságában színre lépő Andreas Scheibner Wozzeckje, az első pillanattól gran-
diózus formátumot sejtet.  Franziska Rauch,  kissé nyers hanganyaga ellenére, izzó drá-
maisággal formálja Marie-t, a délceg Tamburmajort  Jürgen Müller érces tenorja hitele-
síti. Árnyalt frázisok jellemzik a líraibb  Christoph Rosenbaum Andres-át, egyetlen dallal
is emlékezetes marad  Suzanne Gasch. De még a Halhatatlan lelkéről danolászó munkást
is olyan szép hang énekli, mint  James Wood. Kifejező a kórus erőteljes jelenléte, mely
az utolsó képben,  Marie holttestének a felgöngyölített,  véres padlatba való burkolásá-
nál vizuális főszerepet kap. Az Alban Berg-i dramaturgia, amely messze előzve korát, film-
szerűen tömör képekben fogalmazott,  gyönyörű közjátékok  komponálására adott lehe-
tőséget, amelyeket a zenekar,  Eric Solen  vezetésével, tökéletes előadásban reprezen-
tál. A zeneszerző elsöprő erővel, tévedhetetlen karakterfestő képességgel jellemzi figu-
ráit, a démoni fokozással  egymásra rétegződő jelenetek,  az elhangolt pianínó tétovázó
hangjai fölötti, eszeveszett kocsmai őrjöngésben csúcsosodnak. Andreas Scheibner em-
berfeletti alakítása is, kongeniálisan azonosulva a büchneri textus és a bergi zenedráma
abszolútumával, ebben a képben tetőzi, egytől egyig felejthetetlen megjelenéseinek vo-
nulatát.  Matthias Oldag  alkotói remeklése  maradéktalanul példázza  a kortárs színház
eszközeivel élő, az eredetihez mégis maximálisan hű, közönségre, szakmára egyaránt fan-
tasztikus hatású operajátszást.

A legendás HOPPart-osztály Varázsfuvolájában  Polgár Csaba és Vári-Kovács Péter  játszot-
ta felváltva, játékban, mozgásban és ami a fő: énekben is! a legmagasabb szinten teljesítve
az összetett föladatot.  A rendezőileg értékelhetetlen  vígszínházi változatban  Nagy Ervin
próbálkozik,  muzikalitása dicséretes, jól használja eszmény bonviván-hangját, de éppen a
színészi rész kétséges. Katonás módon mütyürkézik, a kis poénok rajzása szétzilálja, a fölös
ugra-bugrálás bizonytalanná teszi a hatást, végső fokon neutrálisan semmilyen az egész.

A debreceni Végzet hatalmá-ban,  majd az operaházi Sevillai borbély-ban  üstökösként fel-
tűnt, huszonéves  Haja Zsolt azonban minden tekintetben fényesen helytállt. Virgonc len-
dülete, hetyke nekibuzdulása,  magától értetődő, szuggesztív hitelessége már az első pilla-
nattól könnyed természetességgel  uralja a színpadot.  Rántottát süt: beleéhezünk, eszik:
a nyál összefut a szánkban és amikor énekel,  hát akkor aztán csak ámulni lehet! Mintha a
megélhetését biztosító égi madarak dala szállna,  mintha csak kicsit rámenősebben beszél-
ne, szinte észrevétlenül indít  a köznapi szóból egy vidám áriát.  Tökéletesen kiegyenlített
bármelyik regiszterben,  nyoma nincs erőlködésnek, csak úgy árad a lüktető energiától iz-
zó, vibrátómentes vox humana!  Színészileg is egy tömbből faragott, következetes, minden
túlzástól mentes,  a természet kedves gyermeke,  a hétköznapok fűzfasípos költője.  Ezért
az alakításért érdemes volt végigszenvedni az egész esetlen otrombaságot,  melyben Tami-
nán és a zenekaron kívül nemigen leltünk örömöt.
De egy kedvezőbb szereposztásban,  ahol legalább minden második egyén tud énekelni, le-
het, hogy a nagyszerű fiatal bariton miatt még egyszer megkockáztatjuk...  2009.dec.25-27.

Annyira fontos előadás, hogy még  Mária Terézia császári és királyi fenség is ott trónol az
Eszterházy kastély miniatürizált színházának páholyában.  A történetet bábok játsszák, de
énekhangjukat ifjú operaénekesektől kapják, akik már az első percben meghódítanak len-
dületes nyitó-quintettjükkel. Arcvonásaik, ruházatuk visszaköszön  Orosz Klaudia  pompás
karakter-figuráin,  a zord apa,  méretes állával tátogva,  még play-back-elni  is képes  Kiss
Tivadar tenorjára.  Az énekesek, finoman jelzett gesztusokkal,  az éneklés szüneteiben is
követik a cselekményt,  néha még kézbe is veszik  színpadi alteregoikat,  a báb- és az élő-
szereplők játéka  így teljes egységben hatványozódik meg.  A csavaros észjárású Vespinát
Wágner Adrienne, áhított szerelmesét  a bariton  Kelemen Dániel  személyesíti meg mar-
káns eszközökkel.  Pataki Potyók Dániel  lírai tenorja jól illik  az élvetegen csalfa Nencio-
hoz, Celeng Mária kimagasló vokális teljesítménnyel hitelesíti Sandrina gyengéd érzelmeit.
Novák János rendezésében találékony ötletességgel,  mesteri összhangban alkot egészet
a bábszínpadi és a vokalizált játéktér, az élőbbnél is élőbbé varázsolt "néma"-szereplők el-
képesztő létezésére pedig alig találunk szavakat... Bólogatnak, járkálnak, dülöngélnek, ug-
rálnak,  elképednek, rettegnek,  csodálkoznak és örülnek,  kezük-lábuk mozog, de már az
se meglepő,  ha ormányos medveként forgatják fejüket körbe-körbe. Ugat a házőrző, miá-
kol a macska, egy egész birkanyáj fantasztikus metamorfózisának leszünk tanúi, amikor bá-
rányfelhővé bodrosodik az égen,  de az se kutya,  midőn a párjára találó lány kacéran fe-
jére húzza szoknyáját és legott szárnyaló léggömbbé változik!  A tucatnyi bábszereplő be-
szédhangját egytől-egyig az őket bravúrosan mozgató színészektől kapja, Szívós Károly és
Orosz Klaudia animátori virtuozitását legfeljebb a hangbéli múlja felül: káprázatos változé-
konysággal, olykor két különböző alakként társalognak önmagukkal.  Próbáltuk szusszanás-
nyira csak az ő tevékenységüket figyelni, követhetetlenül szédületes:  szemvillanásnyi idő
alatt cserélnek bábot, pozíciót, hangot és karaktert, még "nézni is tereh", - vissza is fóku-
szálltunk egyből a bohókás komédiára... A két nagyszerű bábművész munkássága fényesen
bizonyítja, hogy a bábszínpad mindenre képes, valóságostól a mesés szürreálig, hajmeresz-
tő groteszktől a szédült abszurdig.
Eszterházáról lekéstünk, de a Kolibriben mindannyiunknak ott a helye:  így lészen a mosta-
ni gyermekekből operabarát! /Ami a szülőknek sem ártana.../

Kevés dolgot rühellünk jobban, mint a vastapsot. Szt..in, R..osi! - V..tor, V..tor!  Semmi-
lyen produkciók után, a harmadik meghajlás körül, csüggedt tétovasággal rákezd az üte-
mes taps: ernyedt önámítás bizonygatja: nem is volt rossz...  De ha egy másodperccel a
befejezés után,  azonnal kitör az őrület, a heves taps, fütty és vijjogás, akkor a fokozás
nem lehet más!  A Tolvaj szarka-nyitányt indító  Herboly László  kisdob-tremolója sűrű
izgalmakat sejtetett, de már az első belépések is hatványozták az izgatott várakozást. A
félelmetesen nagyszerű zenekar  olyan hévvel vetette bele  magát Rossini hetyke zenei-
ségébe,  mintha első erőpróbájuk lett volna,  mintha a debütáló '82-es koncert Ruszlán
és Ludmilla-nyitány ujjongó lendülete idéződött volna fel.  Mámoros tavaszi szédület fe-
ledtette az előttünk tátongó MUPA-szezon  dermesztő szakadékának bénító sötétségét,
nem is beszélve a Nagyterem akusztikáját illető mély aggodalmunkról.../ légkondi?!? /
Mozart aztán alaposan lelohasztotta jókedvünket.  Az üres dallamok,  iskolás ismétlések,
a zenekari anyag színtelensége  még a csodálatos hegedűsön is kifogott.  (Mert ha una-
lom, akkor legyen a Pilinszky-s: a Bach-i betervezett sokarcúság,  melynél a követhetet-
lenség belátása taszít  önvédelmi bóbiskolásba...)  Hilary Hahn,  aki bakfiskorában elké-
pesztő muzikalitással játszott itt, ezzel a zenekarral, egy hihetetlen nehézségű amerikai
kortárs hegedűversenyt, csak a ráadás végtelen hosszúságú, többszólamú legátóiban ka-
pott lehetőséget kivételes egyéniségének varázsos megmutatására.
A bombaformában, parádésan muzsikáló együttes pedig  a Dvorzsák szimfóniában,  amely
már az első tételben hymnikus magasságokban szárnyalt. A mennyei diszkóban, amikor az
isteni DJ-k komponálják a mennydörgést, a vihar tombolását biztosan a Fesztiválzenekar
dübörgő hangzataiból keverik ki!  Fischer Iván most minimalizálta mozgását, hagyta önfe-
ledten zenélni káprázatos virtuózait,  az Adagio rejtett szomorúsága  éppen olyan fájda-
lommal szólt,  mint a táncos ritmikájú Scherzo kedves vidámsága.  Az attacca indított Fi-
nálé villámló égzengetése tetőzte az évadzárás örömét, amelyet még a ráadás szláv tánc
triangulum-ciripelésű tangó-kecsessége sem tudott csillapítani.
Adieu BUFEZ - viszlát és hall a megújult Zeneakadémián!

Ötlet-dömping, giccs-parádé, hülyeség-halmaz. A rendezés egyetlen célja: minél több ér-
telmetlen blődséget összezagyválni a "modernség" köntösében. Vásári szín-orgia, rettene-
tes öltözékek, ízléstelenségi világcsúcs. Természetesen miniautók, vurstli-röpűlő, hajóma-
kett és ejtőernyős ugrás. Minta érték nélkül:  hiszen bármi megengedhető, ha mond vala-
mit és legalább felszínesen segíti a színpadi események  kibontakozását, de ha csak a bár-
gyú szóakoztatást szolgálja, megfejelve a látvány kisstílű bárdolatlanságával,  nem egészen
érthető, mire jó ez az egész?!?  A valóban közepes közízlést,  ennyire azért mégsem kéne
lebecsűlni... Mindamellett akad üdítő húzás is:  az áriák hangszeres passzázsait tánc-beté-
tek élénkítik,  Venekei Marianna  koreográfiája több jelenetet is hatásosan színez.
Ám, ha sikerül legyőzni a vizuális viszolygást, zeneileg az utóbbi idők egyik legjobb produk-
cióját élvezhetjük. Az  Oberfrank Péter  vezette zenekar  autentikus barokk stílusa végre
megfelelő arányokat teremt az éneklés számára, anélkül,  hogy veszítene erőteljes lendü-
letéből.  Handel zenéjének változatossága,  karakter- és szituáció-festő  drámaisága mara-
déktalanul érvényesül, amiben elsőrendű szerepe van néhány kiváló aktornak. Egészséges
komikummal hozza figuráját  Kálmán Péter, már-már azt hisszük néha, vígoperát látunk. A
recitativok szlenges magyarsága mellett indokolatlan az olasz nyelvű áriázás, illetve a nyel-
vezet avitt hangvétele: valahogy egységesebb lehetne a zeneileg koherens textus.  Mély
átéléssel,  tragikus poézisű legátókkal  gyönyörködtet  Wiedemann Bernadett, a minden
regiszterben kiegyenlített hang és az abszolút zeneiség ritka erényeit tárva elénk. Másik
munkásságában kiemelt elismerést érdemel  a rendezésben elmarasztalt  Kovalik Balázs:
az ifjú operaénekesi gárda nevelésében  fantasztikus eredményeket mondhat magáénak.
Ebben az előadásban két volt tanítványa is jeleskedik, bizonyítván a Zeneakadémián folyó
opera-színészi képzés színvonalát.  Fodor Beatrix  az éneklésben ugyan  néha túlzásokba
ragadtatja magát,  de humora, karakterformáló képessége, viharzó mozgása prózai szinpa-
don is megállná a helyét.  Sokoldalúságból a Romildát alakító  Fodor Gabriella is csillagos
tizesre vizsgázik: énekelve együtt is táncol a balettosokkal, megjelenésben, mimikában is
tökéletes illúziót kelt.  Éneklése egyenesen reveláció: nagyon régen hallottuk, még a rö-
vidéletű Mundruczó-opera, a Tisztességtudó utcalány nagyszerűen eljátszott címszerepé-
ben, de ez a minden ízében ragyogó alakítás meglepő és igen örvendetes csoda!  Plaszti-
kus dallamformálása, a hang színgazdagsága az értelmi-érzelmi tartalmak élményszerű meg-
jelenitését teszik lehetővé,  az áradó muzikalitás,  a megszólalás magától értetődő termé-
szetessége legapróbb frázisát is felejthetetlenné teszi.  Reméljük, mielőbb láthatjuk-hall-
hatjuk újra, egyszer talán kortárs operában is...

A '"szcenírozott opera" műfaja újabb gyümölcsöző lenyúlási lehetőség  a zene-élet tehet-
ségtelen kufárainak.  Miközben valóban jogos a sírás, hogy nincs pénz a kultúrára, millió-
kat herdálnak el,  jelen esetben egy nagyszerű színpadi mű songjainak  pódium-előadásá-
ra, melyben a szcenírozást bugyuta háttérvetítés jelenti.  Múlt századeleji londoni utca-
képek váltakoznak a mi hajléktalanjaink felemelő látványával, majd a híres Pabst némafilm
kockái sorjáznak bárgyú illusztrációként. Az ízléstelenség csúcsa a Polly-Lucy veszekedés
alatti kombinés birkózás,  persze nem láttunk mindent,  mivel próbáltuk  lefelé csüggesz-
tett fejjel, csak hallgatni a zenét. Mármint ha lett volna...  Az énekesek totális alkalmat-
lansága hamar kiderült,  a zenekar az eredeti,  zenekari árokba készült hangszerelést ját-
szotta, tetézve a siralmasan laboratóriumi akusztika hátrányait.  Bevonult még, költségkí-
mélésként egy 80 tagú, gyermekekkel bővített kórus, hogy elénekelje a második koldusfi-
nálét, amelyet az eredetiben a szereplők adnak elő...  Ostobaság, giccs és kivagyi pazar-
lás, sajnos egyáltalán nem alkalmi találkozása az elátkozott Procc-Palotában.
Hát akkor, mégis, miért maradtunk? Hogyan bírtuk a második felvonás végéig...?!? Egy név
a válasz, egy név, amely glóriás dicsőséggel ragyog/na/ a magyar operajátszás szürkeségé-
ben:  Szolnoki Apollónia.  A Kalózok szeretőjé-nek songját  visszafogottan indítja, lassú-
dad fokozással sűríti a feszültséget, egyre előbbre lép, míg a végén már a rivaldánál maga-
sodik angyali szilfid-teste, mikor az utolsó refrénben  királynői gesztussal mindenkit halál-
ba küld. Vörös hajzuhatag és a szenvedély vörösizzása,  karizmatikus játékkészség, eleven
muzikalitás ötvöződik csodálatos hanganyaggal, a szuggesztív színpadi egyéniség ellenállha-
tatlan kisugárzásával. Gyönyörű pillanatok a szerelmi kettősben, a rövidre vágott búcsúzá-
si képben,  majd az  "ember nem fekszik az ágyába!"-szlogenű  Polly ária következik. Négy
rövidke strófa, négy ragyogó karakter-kép, színészi-énekesi remeklés! és a  "Nincsen töb-
bé Nem!" ájult révületéből ocsúdunk fel, - legszívesebben tombolva vernénk szét a házat.
Melyiket? Az Operát talán, ahol évek óta nem hallottuk méltó szerepben s vajon fogjuk-e
valahára?
Sanyarú este volt, de a csodálatos  Szolnoki Apollónia  Polly-ja feledhetetlenné koronáz-
ta. Most már igazán megnéznénk Őt, egy igazi rendező keze alatt, egy igazi színházi  Drei
Groschen Oper-ben, de remélhetőleg magyarul... 2009

A Megyeri-híd lendületes pilonja,  egy zuhanófélben levő vasúti kocsi, meg holmi mediter-
rán kockaházak teszik izgalmassá  a színpadképet,  ráadásul szinte állandó mozgásban szab-
dalják, alakítják a teret. A furcsa színek ismétlődnek a kórustagok öltözékén, melynek leg-
főbb dísze a fejre illesztett vörös gumilabda...  Katharina Wagner Lohengrin-jén még csak
a wagnerbe rokkant német vendégek "búú"-ztak,  giccsbe idült nagyközönségünk igen ta-
nulékony: a tapsnál hasonló ökörbőgéssel fogadták a rendezőt. A kritikusok ""értelmezni"
próbálják az extrémitásokat,  melyek csupán  korszerű látványvilágot teremtenek, vizuális
élményhez kötve a zeneit. A vizuális momentumok nem bírnak jelentéssel, "Dinge an Sich",
önmagukat képviselő elemek,  ahogy egy absztrakt képen, itt sem szükséges vulgáris meg-
feleléseket keresni.  Ambrus Mária,  a Törpe és a Várakozás  Párisi udvarának liftje után,
ismét bizonyságát adja  különleges talentumának,  Zsótér Sándor  pedig permanens válto-
zatossággal élénkíti a statikus áriák, kórusok hátterét. Ideje lenne beletanulni a korszerű
operaszínpad formanyelvébe,  mielőtt  végképp elmerülnénk  a megkövült ódivat flitteres
Csipkerózsika-álmába.
A Fischer Ádám  vezette zenekar  ragyogó teljesítménnyel rukkol ki:  részben a korabeli
hangszereket használva,  végig káprázatos intenzitással  tolmácsolta  Haydn meglepő drá-
maiságát.  A kórus egyenrangú főszereplője a produkciónak,  a holt lelkek fájdalmas éne-
két csak a fúriák őrjöngő vijjogása múlja felül,  tetézve a 200 éves trombita-harsona-kürt-
modellek pokoli erővel sistergő hangzásával.  Rost Andrea áradó muzikalitással, tág ívű le-
gátókkal énekli Eurydikét,  felejthetetlenek halálának sejtelmes pianói, de legalább eny-
nyire az egész kép:  "A Léthe hullámain süllyedek"-állapot  a kórustagok fekve görgő tes-
teinek futószalagán kilebegve jelenítődik meg. A groteszk labda-kalpagok is funkciót kap-
nak Kreon harci áriájában,  Szegedi Csaba energikus játékát a fejekről lekapott gömbök
hisztérikus dobálásával tetézi,  a véletlenül/?/  a közönség felé röpülőket pedig  párduc-
mozgású kapus-süvölvények hárítják... Cser Krisztián  Plutójában nagy reményeket keltő
orgánumot üdvözölhetünk újra,  mely méltó  a figyelem középpontjában álló fenomenális
tenor,  Kenneth Tarver szintjéhez.  Kifinomultan lírai, mégis férfiasan erőteljes, zeneísé-
ge varázslatos,  átélése, játéka lenyűgöző.  Az őrülési jelenetben  akrobatikus pantomim-
mel hatványozza a hatást, de ugyanilyen szuggesztívek elmélyült hallgatásai is. Ezen a szín-
padon évtizedek óta nem hallhattunk hasonló formátumú énekest,  csak álmodni merjük,
hogy a jövőben még találkozni fogunk vele.
Zsótér Sándor és Fischer Ádám összefogása egyedülálló produkciót teremtett, elképesz-
tő luxus, hogy mindössze két /KETTŐ!!!/ alkalommal volt hallható.

A Gidon Krémer alapította együttest a Négy évszak Buenos-Airesben Piazzolla-mű revelatív
felvétele óta ismerjük. Élőben messze felülmúlták a legmerészebb elképzeléseket is, külön
öröm, hogy a műsorban, agyoncsócsált "klasszikusok" helyett,  az elmúlt század klasszikusai
szólaltak meg... és hogyan!?! A nagyzenekari vonósok felét sem kitevő együttes káprázatos
intenzitással,  a minden ízében tökéletes hangzás fenségével szólt.  Nagy szerencse, hogy
ezt a gyönyörűséges hangzásképet a Zeneakadémián, akusztikagyilkos légkondicionálás be-
vezetése előtti utolsó időkben hallhattuk.
Prokofjev: Tovatűnő látomások c. zongora-opuszának  egyes darabjai mesterien lettek át-
hangszerelve, az éterien lebegő vonósok időnként gyengéd ütőhangszerest támaszt kaptak,
a poétikus víziók eszményi piánókban derengtek,  a két gyors tételben viszont pregnánsan
sodró dinamizmus uralkodott,  ráadásként egy tánc-részlet bűvölt el  a Romeó és Júliá-ból.
A fiatal  Sosztakovics  elementárisan avangárd komponista volt,  ahogy ezt a Kisvárosi Lady
Macbeth, vagy az  I.zongoraverseny  is igazolja.  A zsdanovi elvárások, a sztálini önkénytől
való rettegés kényszeríti népszerűbb-novellisztikusabb irányba, de ez az  Oleg Maisenberg
által  könnyed virtuozitással interpretált versenymű,  a maga ragtime-os, kuplés, orfeumos
hangvételével csak egyetlen későbbi művel,  a hihetetlen merészségű  jazz-szimfóniával ro-
konítható. Humor, játékosság, a pillanatnyi ötletek kalandos követése, ráadásul egy szóló-
trombita,  amely kíséri/!/ a zongorát, erősíti a tetőpontokat és csak végső, infernális tom-
bolásban kap vezérszólamot. Egy felajzott zongorafenomén gátlástalan fantáziajátéka, bra-
vúros hangszereléssel, - páratlan előadásban, lenyűgöző hatással!
Britten Lachrimae-jét  Richter és Jurij Bashmet révén régóta csodáljuk, de a vonószene-
kari változat talán még mélyebb rétegeket tárt fel.  Daniíl Grisin, aki az első brácsás pult
mögött is kvázi-koncertmesterként muzsikál,  szólistaként a hangszer összes titkos lehető-
ségét kiaknázta, nem csak  fájdalmas, merengő és elvolt volt, tudott komikus, lendületes,
sőt, elszántan férfias is lenni.  A Largamente széles íveitől az Allegro marcia dübörgéséig,
a fantasztikusan játszó együttes élén, az átélt muzikalitás teljes spektrumát felvonultatta.
A nagy művek mellett,  inkább a hazai gyenge előadások miatt,  mindig háttérbe szorult a
Divertimento.  A karmester nélkül muzsikáló  Kremerata  jóvoltából, most hallhattuk élő-
ben először úgy, ahogy azt  Bartók Béla  megálmodta. A magyaros hangvételből csak a fi-
nom dacosság akcentusai maradtak, a szólamok ölelkező áradása hömpölygött, az Adagio-
tétel a legbartókibb éjszaka zenéje-érzetet közvetítette. Soha nem hallottunk még olyan
kamarazenekart, ahol huszonkét szólista játszott és alkotott új minőséget: együttest!
Nemigen szeretjük a koncert-végi bulvárkodást:  csak a triplaszaltó mesterei bohóckodja-
nak..., -de hát Ők Mesterek!!! és még ez a kedves ráadás-sorozat is, ötletes kikacsintása-
ival, szellemes komikumával méltó befejezése volt a Tavaszi Fesztivál csodás nyitányának. 09

Mottónknak megfelelően "...csak arról, amit ajánlunk", már pedig ettől az operaházi felújí-
tól csak óvni szeretnénk mindenkit.  Az operaszínpad kőkorszaka, ostoba, ügyetlen, avitt,
ósdi.  Modernkedő sutaság,  borzalmas hangok,  hatványozott unalom.  Hát akkor mégis...
miért?!? Mert két csodálatos fiatal tehetség  újabb sikerének örülhettünk,  miattuk-érde-
mes volt, - legalább az első részt - végigszenvedni.
A jól ismert bevezető zenére szinte berobban a színre a siheder Figaro. Nem Melis György
minden hájjal megkent férfiúja, hetyke kamasz inkább, fürge és borotvaeszű. Haja Zsolt lí-
rai baritonja könnyedén győzi a belépő virtuozitását, mozgása, mimikája, mosolya elbűvölő,
magabiztossága, muzikalitása bámulatos.  Még érni fog a hang, a középregiszter nyilván sú-
lyosabb, a hangszín puhább lesz, de számít is ez,  ha valaki 25 évesen ilyen elmentáris len-
dülettel vibrál a színpadon! A recitativókban színészileg tökéletes,  a tuttikban ragyogóan
illeszkedik.  Barokk operákban,  Mozart-ban máris napra kész, bár éppen,  mint "sporting
life" Escamillo bizonyította nemrég, hogy drámai erőben sem szűkölködik. Temperamentu-
mos alakítása,  bravúros játékkészsége  hosszú percekig feledteti a bóvli előadás rettene-
tét. Amikor aztán méltó párja akad  az újra brillírozó  Mester Viktória  személyében, gyö-
nyörűséges duettet hallhatunk, melynek színészi-zenei szépségét  az sem tudja elrontani,
hogy közben a tébolyodott "rendezés", vagy négyszer!, föl s alá kergeti őket a lépcsőn...
Rosina cavatínájában  maradéktalanul érvényesül a gömbölyűen átütő, keménységében is
végtelenül hajlékony mezzo-hang, koloratúrái pedig  a legigényesebb szoprán-elvárásokat-
is magasan teljesítik. Most nem démoni Carmen, most bakfis-lány, aki körmönfont ravszság-
gal próbál kibújni a rákényszerített házasságból. Érett, kimunkált orgánuma káprázatos mu-
zikalitással, töretlen egységben érvényesül, hibátlan gesztusai, átélt játéka, lényének véd-
hetetlen szuggesztivitása ritka élménnyé avatja figuráját.
Mester Viktória  és  Haja Zsolt:  két szupernova izzik az Operahát színpadán, ne legyenek
kóbor üstökösök, lássuk őket még sokszor és sokáig!       2009

Ostoba, sületlen, értelmetlen: a "korszerűsített" Carmen egy röhej, rendezői balfogás és
éppen a becsábítani vágyott fiatalok nevetik ki.  A nem éppen jó akusztikájú Tháliában a
színpadi zenekar még jobban lenyomja az énekeseket,  a rohangálás, jövés-menés, amely
a végén már kórusilag négykézláb történik: rossz vicc. De...DE...DEE!!!
Berobban a színre a farmeros Carmen és úgy énekli, táncolja el a Habanérát, hogy varázs-
ütésre minden más érdektelenné válik. Hasít és csábít,  gránitkemény és buján nőies, szi-
lajsága megadásra vágyó érzékiséget takar, szeme sötétje esztelen vakmerőséget. Mester
Viktória az az elementáris csoda, aki miatt tízszer kell a Carmencet-et látni!  Méltó párja
Escamillóként az ifjú  Haja Zsolt, egy világfi megjelenésével, reményteli lírai baritonnal.
A többi néma csend, de Ők még kétszer töltik meg élettel, hanggal, fantasztikus játékkal
és káprázatos énekléssel a Thália Üres Terét. 2008-9

Shelley-ék delejes közegében  valószínűleg a genfi villa háziasszonya is tudott horror-mesé-
ket írni, de az biztos, hogy orvos-barátjuk, Polidori,  a byroni ötletet kibontva alkotta meg
az első angol nyelvű vámpír-storyt.  Német kézben dráma, majd nagyromantikus opera lett
belőle,  amelyet majd két évszázados tetszhalál után,  most  Balázs Zoltán  teremtett újjá,
a no-színház gesztusnyelvén vizualizálva, de minden lehetőséget megadva a korszerű operai
színjátszásnak. A szerepformálás, az ének, a mozgás, másrészt a fény, a jelmezek, a látvány
hihetetlen intenzitása   varázslatos produkciót eredményezett.  Az extrém történet japán
szamuráj-stilizációban, a színpadi minimalizmus eszközeivel,  míg a szereplők kapcsolatai jel-
szerű megfogalmazásban, invenciózus gesztusnyelven realizálódnak. A szélsőséges helyzete-
ket a méltóságteljes mozdulatok lassítása ellenpontozza,  a dallamok szárnyalását a fehérre
merevített maszkok.  Az egyáltalán nem vérszomjas Vámpír, akit túlvilági gonosz erők kény-
szerítenek szörnyű tettekre, sejtelmes árnyként tűnik fel, s végül el  Gombár Judit áttet-
sző háttérfalán, mely színes fényeit és nyílásait váltogatva  tagolja a cselekményt. A szikár
geometrikus térben sűrűn bukkan fel a harminctagú kórus,  Szöllősi András  örvénylő ko-
reográfiájával alkotva  csodálatos mozgóképeket.  Hatféle különleges  ruha-költeményben
jelennek meg,  a kísérteties feketétől, a napsárga ragyogáson át, lilában pompázva mesés
madárbóbitákkal,  végül gipszfehérbe fagyva,  amely az utolsó képben halottszürkévé tom-
pul. Az énekesek is igen kifejező és változatos gyönyörűségekbe burkolóznak,  lehetetlen-
né téve, hogy  Gombár Judit egyedülálló teljesítményéhez méltó  felsőfokú jelzőket talál-
junk.  A rennes-i társulat imponálóan erős,  a kicsapongó férfiak kvartettjének jelenete a
testesen vetkőző,  ám annál hajlékonyabban éneklő  mezzo domina   Karine Audebert-rel
mesterien kidolgozott epizód, három szerepben is félelmetes energiákat sugároz a metsző
fej-rezonanciákkal bíró basszus,  a gigászi játékerejű  Christophe Fel, aki prózai megszóla-
lásainak tökéletes németségével is kitűnik.  A két férfiversenyző között  nehéz lesz dönte-
ni:  Marc Haffner arányosan artikulált férfias tenorja  már önmagában is páratlan ritkaság,
hát ha még természetes játékkészséggel és olyan áradó muzikalitással párosul, amelyet re-
mekmívű áriájában csodálhattunk.  Nabil Suliman magányos Vámpírja grandiózus jelenség,
éneklése szuggesztív,  előadásmódja a tudatos racionalitással koordinált szenvedélyesség,
a főszerep terhe alatt érett szerepformálással nő a viharfelhők hegymagasába. Mi sem jel-
lemzőbb klasszisára,  hogy végig középerővel,  maximum fortéket énekelt és csak a halálos
fináléban süvöltött fel egy teljes hangú fortisszimóig.
Külön bekezdés illeti a káprázatos kórust, amely a kivételes lehetőséget kihasználva, soha
nem látott-hallott erővel  magasztosította fel  Heinrich Marschner  zenéjét,  egyenrangú
részesévé válva a kirobbanó sikernek.
Balázs Zoltán, a  Négerek után,  ismét bizonyította  extrém affinitását a  "Gesammtkunst"
összművészeti alkotásmódjához,  rendezői  munkájában  az  énekes  színjátszás,  a mozgás,
a fény, a zene és a látvány dinamikus egységét teremtve meg. A Vámpír méltó befejezése
a nagyhatású MEZZO OperaFesztivál-nak,  amely a Verseny izgalmain túl, óriási hatású, re-
velatív eseménye volt a magyar színházi- és zene-életnek.

Nehezen barátkozunk Ludwiggal, annyit csócsálták már, annyit untuk már, ezen az estén
mégis diadalmaskodott.  Az eszményi tónusú  Janine Nansen kisasszony  /"kapcsolatban",
az abszolút muzikalitással legalább is/, Beethoven-t és a hallgatóságot mennyei szférákba
röpítette. A gyönyörűségesen éneklő hangszer, a formálás plaszticitása, színgazdag árnya-
latai, a folyamatosság áradása, a kádenciák szédülete.  Az utóbbiak erősen eltértek a szo-
kottaktól, biztos, hogy nem a Joachim Józseféi voltak,  minden bizonnyal saját invenciók.
És még szépséges is, hajlékony, karcsú és sugárzó...!!! Tőle még Brahmsot is elfogadnánk,
de hogy szólna  Csajkovszkij, Bartók és túlzó álom:  Ligeti,  Gubajdulina?!? Megvárjuk, van
rá még húsz éve.  Az idei évad hegedűs-szempontból igencsak vidító: májusban végre vala-
hára az angyali Hillary Hahn, már csak Leila Josefowitz hiányzik. /Urak kíméljenek!/
Ráadás után átöltözött, laza pulcsiban figyelte  Vaszilij Petrenko-t,  aki szikrázó eréllyel
dirigálta Prokofjev Ötödik-jét. A legparányibb gesztust is  elementárisan vizualizálta, len-
dületes könnyedsége átgondolt kidolgozottságit rejtett, játszott is neki megbabonázva a
megbabonázott zenekar.  Az egyre bombasztikusabbá váló tombolást  félelmetes kürt- és
trombita-állások tetőzték a rezek mennydörgése fölött.  Az egyetlen játékosabb, prokof-
jevibb tételben a fuvola-fagott-klarinét-oboa szólamok bravúros virtuozitással parádéztak 
a Három narancs szerelmese kaczkiásan groteszk világát idézve, de ez sem feledtethette
az egész mű kényszeredett szocreál harsogását.  Újabb bizonyosságot nyertünk azonban
a Fesztiválzenekar fantasztikus kvalitásait illetően és harmadnapra csodálhattuk legyűrhe-
tetlen erőnlétét. Petrenko pedig igazán hátat fordíthatott volna nekik, így csak az orgo-
naülés láthatta en face..., örök veszteség.

Bolsoj Tyeátr: kavargó tömeg, csillogó kupolák,  a Rimszkij-Korszakov kozmetikázta hangmá-
morban egyre öblösebb basszusok tűnnek elő,  míg végül a leghatalmasabb,  a címszereplő
lép be cári koronában. Dmitrij Bertman nem óhajt a monumentalitással versengeni, futbal-
lelátójának lépcsői alatt az arctalan nép könyörög diktátorért, álságos színjáték után meg
is kapja egy ifjabb karrierista személyében, aki néhány rokon-gyilkosság árán jutott révbe.
Trónra kerülve  persze népboldogító szeretne lenni,  hogy némi együttérzésben is legyen
része,  de imponáló megjelenése ellenére sem válhat főszereplővé, olyan tömegben vonul-
nak fel csodálatosnál csodálatosabb operaszínészek.  Pimen elbeszélése kiforrott muzikali-
tású énekesként mutatja be Stanyiszlav Svetsz-t,   aki a nagy orosz basszusok lírai vonula-
tát idézi, míg karcosabb népies ellenpárja Varlam szerepében Dmitrij Ovcsinnyikov. Szug-
gesztív játékának természetességével Vadim Zaplecsnij  Suiszkij hercege a cári udvar köz-
ponti figurájává nő, aki éles elméjűen manipulálja  a hatalmi játszmákat.  A szocreál verzió-
ban felturbózott fontosságú, "forradalmi" nép legfeljebb  több kenyérért könyöröghet, itt
most zárt ajtók mögött zajló  kamarilla-cselszövényeket látunk. Az ál-Dimitrij közben a len-
gyelek segítségére ácsingózik,  szándékait Marina hercegnőhöz fűződő,  klastrom böjtben
őrületté tépázott vágya is motiválja.  Puskin azért tudott valamit  az emberi játszmákról: a
cselszövő lelkiatya ármánykodásaival fűszerezve,  az est tetőpontját jelentő "szerelmi" jele-
net a hataloméhség, az érzelmi zsarolás,  az erotikus csábítás összes trükkjét felvonultatja.
Petro Morozov  szexcentrikus gyóntatóját érces baritonján túl, nagyszerű karakterábrázo-
lása teszi emlékezetessé, Xénia Vjáznyikova drámai fűtöttséggel játszotta-énekelte a vágy
uralomra vágyó tárgyát.  A produkció óriása vitathatatlanul  Vaszilij Jefimov  szerzetesből
trónkövetelővé avanzsált Grigorija. Izgő-mozgó börleszkslemil, vakaródzik, grimaszol, de gir-
nyó teste gigászi ambíciókat érlel,  hadak élén suhogtatná korbácsát, amellyel a sóvárgott
hercegnőt is megzabolázná.  Szinte hősies tenorját  ritka hangszín-gazdagság árnyalja, jel-
lemábrázoló képessége a legmagasabb színészi mércét is megütné.  Minden megmozdulása
feszülten izgalmas, úgy él a színpadon, mintha nem is énekelne,  miközben a magától érte-
tődő, természetes muzikalitás varázslatával kelti életre a merész dallamíveket. Mert ebben
a sosztakovicsi hangszerelésben a romantikus lakkozástól megszabadított, saját korában "is-
kolázatlan, nyers" muszorgszkiji hang szólal meg.  Barbár megbicsaklások, fékeveszett ritmi-
ka anticipálja a XX.század elejének bartóki,  stravinszkiji hangvételét.  A kórus olyan áradó
enrgiával szól,  mint a volga-parti lányok sulykolófával ütemezett dalolása,  hiteles színpadi
létezés mellett, a polonéz-képben még a táncosokat is helyettesíteni tudja. Az ál-Dimitrijt
váró nép kenyérért könyörgő fohászát,  merész dramaturgiai húzással, a trónkövetelőt ala-
kító, lenyűgöző képességű Vaszilij Jefimov hallgatja, a Bolond mezébe bújva. Így az opera
legszebb áriáját, a jobb életért esdeklő koldus-éneket is megbűvölten hallgathatjuk megrá-
zó előadásában. A rendező  Dmitrij Bertman  nem éri be ennyivel:  a tömegjeleneteket ki-
húzza, de beemeli a hajdani gyilkosságot újra felelevenítő szerzetes jelenetét,  melyben a
szálakat mozgató  Suiszkij némán artikulálja  a cárt végképp megőrjítő elbeszélést. Kemény
aktualizálás a trónra lépő utód külleme:  öltönyös törpe-alkata egyértelműen Putyint idézi.
Félelmetes zenedráma,  fantasztikus kórus és zenekar,  kortárs-színházi rendezés, felejthe-
tetlen énekes-színészek: talán egyszer az Opera-Tháliába is meghívhatnák őket!  De az sem
baj, ha a példamutató Miskolczi Opera Fesztivál jelenti nálunk az európai színvonalat... Iz-
gatottan várjuk a jövőre a Haydn-évadot, remélhetőleg a híres német rendezőóriásokkal.

Minden évben itt kuczorgunk papírszék-gyűjteményünk legújabb darabján és még sohasem
esett az eső... Idén a hangosítás is nagyot fejlődött,  a néprádió-szintről elindult a szabad-
téri színház-érzet irányában.  Bernstein  igazi húzónév,  de most döbbenhettünk rá,  nem
is akármilyen komponista: kiművelt, átgondolt és roppant invencióját könnyedén oltja mes-
teri hangszerelésének termékeny talajába. Dallamos, mint Puccini, drámai, mint Verdi, am-
csi, mint Gershwin. a  West Side Story Mambo-jának melódiája fütyülhető, a zenekari szö-
vevény azonban szimfonikus mércével mérhető.  Reccsentek a trombiták, búgtak a kürtök,
több vízimadár vándorútra cihelődött a pikkolók futamaira riadva, a partitúrából keverő TV-
rendező jóvoltából a bársonyosan éneklő brácsakórust is hallhattuk végre! Vérbeli jazz-fee-linggel szóltak a pozaunok,  Kiss Gy. László  szaxofonja pedig  harlemi fájdalommal énekelt.
...És akkor felállt a nézők között egy nagyon kedves bácsi és beszélni kezdett hozzánk. Na-
gyon visszafogva, nagyon csöndesen:  klarinéton,  klezmerül,  az időtlen idők mélységeiből
szólva, ahogy Richter zongorázott, ahogy Milstein hegedült. Nem volt itt már popközönség,
nem volt itt már zene-búvár, a vájtfülek éppoly tágra nyíltak, mint a walkman-zúzta dobhár-
tyák, az  Ember muzsikált és az emberi Lélek itta szavát. Giora Feidman odapislogott és dú-
dolni kezdtünk,  intett és ismeretlen dallamokat kezdtünk énekelni,  játszott és csak  sírni
tudtunk, toppantott egyet és ujjongva vidultunk mi is. Nem volt csönd aznap este a téren,
de "a Néma Angyal lassan áthaladt..."
A kamera lassan pásztázott végig a Hét Vezér panoptikumán,  Árpád zöld lova felett úszott
a tízezres tömeg fölött.  A  Hősöm Teré-t aznap  nem verte fel  baljós masírozók lépte,  a
színpadon egy csodálatos magyar zenekar kísérte az izraeli klarinét-idolt, aki zsidó-klezmer
akcentusokkal intonált egy argentin tangót.  Felderengett a béke ujja,  mindenki mosoly-
gott: ...van remény.

Hajnalonta Mustonen Sosztakovics prelűdjeire ébredünk, évek óta megunhatatlan, a kom-
ponista eredetiségénél csak az előadó extrémitása lenyűgözőbb. Nálunk is játszott a Bach-
Sosztakovics lemezről,  falnak is mentek a "hagyománytisztelő" iítészek.  De hát a kanonizá-
lódott játékmód is csak kialakult egyszer, sok-sok hajdani zongorista-zseni közreműködésé-
vel...!!! Miért lenne kisebbrendű egy mai fenomén elképzelése? -  Mert Mustonen tényleg
mindent másképp értelmez,  a koncertet nyitó B-dúr partita kalandos felfedezések vadre-
gényes szövevénye volt,  amelyben minden másodperc hozott izgalmas meglepetéseket. A
könnyed természetesség,  a billentés pregnáns dinamikája,  a leheletnyi gyorsítás-lassítás
oszcillálása a bachi építkezés legrejtettebb titkait is feltárta. Prokofjev Hat darab-ja szer-
zőjének félelmetes virtuozitását tanúsította, de Ő sem játszhatta  sodróbb lendülettel az
időnként öncélú brillírozástól sem mentes, összességében mégis fantasztikus művet. Érvé-
nyesült a lebegő dallamosság, bár a meghatározó így is a viharos száguldás, a barbarós rit-
mika, a súlyos akkord-tömbök dübörgése maradt.
Nem vagyunk a bécsi klasszikusok rajongói. Tudatilag nagyra értékeljük, de annyi rossz in-
terpretáció, annyi protokoll járatta le, elcsépelt kötelező gyakorlattá zsugorítva a megha-
tározó műveket...!!! Ha nem Olli játssza Beethoven-t, jelenlétünk a szünetig tartott volna,
de győzött a kíváncsiság: milyen lesz általa a  Hammerklavier-szonáta.  A meglepetés nem
maradt el: olyan kötetlen kreativitással,  viharzó fantáziával játszotta,  mintha maga Oscar
Peterson avagy  Keith Jarret ülne a zongoránál.  Szabad improvizáció  a forma kérlelhetet-
len önfegyelmében,  bravúros okosság,  fékezhetetlen zenei temperamentum.  Ilyen lehe-
tett Beethoven komponálás közben, az interpretáció újraalkotássá transzformálódott. Az
összes Mustonen-lemezt azonnal megszerezzük, amelyen a bécsi szellemóriás műveit játsz
sza,  egészen biztos,  hogy hamarosan  másképp fogunk eddig elutasított zenéjéhez viszo-
nyulni. Még az is lehet, hogy minden reggel erre ébredünk...
Debrecenben felépült egy igazi múzeum, nem a "magyar örökség /mi az?/ házá"-ból gányol-
ták, mint a Ludwig-ot, valóban épül egy kamaraszínház, a Kölcsey Művelődési Központ ter-
me pedig 658/!!!/ férőhellyel,  közepesnél jobb akusztikával magasan veri a MUPA ridegen
bombasztikus,  herélt hangzású förmedvényét és annyiba került, mint egy nyolcad Nemze-
ti Gyalázat Színház. Bösendorfer-én pedig a legnagyobbak játszanak... Zenélés alatt barát-
ságos homályba sötétül a nézőtér, a taps alatt viszont fényes glóriát von az ünnepelt fölé:
Budapesten ezt még nem sikerült elérni..                                                   2008 május

Még az unott Mozart is hevesen akcentálva,  derűs élénkséggel szól,  ha a szikrázó dinami-
kájú  Eckhardt Violetta  ül a koncertmesteri pultnál, hát ha aztán van is mit játszani, mint
Britten gyémántkemény geometriájú, végtelenül fegyelmezett fantáziával felépített, mégis
elementárisan eredeti Színvázlata-i esetében, izzik és ragyog, lüktet és árad a zsigeri muzi-
kalitás. Néhány kezdeti tétova vibrátó után,  Kiss Noémi gyönyörűen belelendült, hangszí-
ne is jól illett a kamaszos fantázia szélsősőges csapongásaihoz, összességében igen értékes
produkciót nyújtott.  A "Les Illuminations" Rimbaud-ja is beájult volna,  ha azt az üveghan-
gokkal övezett, éteri piánóban fogant tételt hallotta volna, amely sarkalatos kiindulópont-
ja volt a későbbi, viharos erőket felszabadító frázisoknak. Kortárs/abb/ zenében mindig is
csak  Eckhardt Violettá-t szeretnénk látni az első helyen, hát ha egyszer Stravinszkij vagy
Sosztakovics is megszólalna csellóba hajló hegedűhangján! /Mert bizony isteni szerencsé-
je a statikának, hogy nem gordonkán játszik: ...akkor leszakadna a csillár !!!/  2008 feb 23

Első budapesti koncertjén, akkor Prokofjev III.zongoraversenyével,  Alekszandr Toradze
felejthetetlen elánnal mutatta be átszellemült virtuozitását. Prokofjev-ben Ő a világelső,
igaz, a szerző fantasztikus pianista voltából fakadó,  borzalmas nehézségek  csak kevesek
számára teszik egyáltalán lehetővé ezen művek repertoáron tartását.  Az Első,  Desz-dúr
opusz még ebből a sorból is kiemelkedik arcátlan szellemességének  bravúros bakugrása-
ival.  Mintha a '60-as éveks avantgárd billentyűcsapkodói kísértenének,  heves gesztusok,
látszólag véletlenszerű váltások,  brutális belemenések izzítják a végletekig a peckes ön-
bizalom zseniális tüzét.  Mert bizony minden nagyon is a helyén van: arányosan szerkesz-
tett, pregnánsan muzikális, biztos kézzel tereli kanyargós mederbe csillogó ötlet-zuhata-
gait. Toradze annyi bájjal, könnyedséggel azonosult a prokofjevi tűzijátékkal, hogy a ka-
maszos remekmű magától értetődő, mozartos természetességgel sziporkázott, nyoma se
volt itt a játszhatatlan bravúroknak. Ravel G-dúr versenyművében aztán poétikus lelküle-
te érvényesült, soha nem hallott visszahúzódó gyengédséggel, leheletnyi harmóniasejtel-
mekkel kísérve  Zoe Kitson  éteri angolkürt-szólóját. Emlékezetes bukás volt anno Kocsis
vezényletével, Barenboim félszeg interpretálásában a harmadik tétel,  amelynek akkoron
kétszer is hiába futottak neki, csak nem jött össze. Ezen az estén, Jóföldi Anett és Kiss
Gy. László pikkoló, ill. Esz-klarinét jazz-riffjei koncertáltak a zongora futam-tömbjeivel, a
zenekar pedig szédületes energiákkal teljesítette ki a raveli hangszerelés mirákulumát. A
teljes művet érdemes lenne frázisonként végigelemezni ebből a szempontból is, de álljon
itt csak egyetlen példa, amikor egy viharos tutti-tombolás után,  észrevétlenül settenke-
dünk át a két hárfa vibráló hullámreflexeinek mediterrán békéjébe.
Két ennyire csodálatos versenymű mintaszerű kísérete mellett a zenekar és Fischer Iván
önálló produkciójával sem vallott szégyent.  A nyitó Rózsalovag Keringő-sorozat sodró de-
rűje felvillantotta az együttes összes értékét:  mesés brácsaszólam,  telt vonóskar, ener-
gikus gordonkák és magabiztos basszusok, most a kürtök is szépen szóltak, a fákról, rezek-
ről nem is beszélve, ott minden muzsikus egyénileg kiemelkedő szólista!  A La Valse bete-
tőzte az  Év Legnagyobb Koncert-jét,  a háromnegyedes lüktetés baljós pianisszimóitól a
fékeveszett őrület keringésébe hajszolva a gyönyörbe ájult publikumot.            2007 nov

A revelatív Jenufa és a fantasztikus Lady Macbeth után izgatottan vártuk Stravinsky-t egy-felvonásosait és pantomimjét Vidnyánszky olvasatában.  Nem jól kezdődött,  Szása Belozub
jelmez-karikatúrái és a rátermett színészcsapat ugyan élénk figyelmet keltettek, de az iszo-
nyatos "éneklés" porba döngölte a zenei élményt. Különben is, a  Mavrá-t csak! oroszul le-
het énekelni!!! Csupán az tartott vissza a szégyenletes meneküléstől, hogy a Katona törté-
te ének-mentes övezet...
/A "második", értékben vitathatatlanul Első! szereposztás sokkal többet nyújtott, lehetővé
téve a rendezés szellemes kakaskodásainak élvezetét is.  Nyári Zoltán  a szép éneklés mel-
lett pompás színészi alakítással örvendeztetett meg/.
Aztán egy kis csönd,  "a néma angyal áthalad..." és valami bűbájos, megfoghatatlan csodála-
tosság kezdődik.  A létra alászáll, a zenekari árok felemelkedik,  a kottatartók előtt szépen
deklamáló színiegyetemisták,  a zenekar pedig a pódiumon és markánsan szól,  ahogy azt a
nagy Igor elképzelte. Egy szál hegedű a bőgő-basszusok felett velőkig hat, íves dallamokkal
jeleskednek a fafúvók és még a trombita is finoman árnyalt . A bemasírozó Katona, a Narrá-
tor és a sokszólamú kórus egyaránt mondja, meséli, szavanként színezi a költői szöveget, a
játszók változatos alakzatokban követik és kommentálják a cselekményt. Mintha a feledhe-
tatlan Szarvassá változott fiú idéződne, Stravinsky-kisérőzenével!  Vidnyánszky Attila ala-
posan megtréfálja  a betokosodott opera-klánt:  bemutatja ugyan a 3 zeneművet,  de hál'
istennek sokkal többet ad nekünk:  vérbeli színházat, "új formák"-at, amelyben a szöveg, a
játék, a mozgás és a gesztus egyenrangú szerephez jut,  nem is beszélve az akusztikus ele-
mekről.  Andrej Belozub élete egyik legjobb kollekcióját vonultatja fel, a picassoi kubista
fekete-fehérek, a commedia del' arte utalások, a Nőstényördög buja melleinél is dagadóbb
vörös palást-buborék a zuhanásnál:  invenciózusan felépített jelmez-világ, amely állja a ver-
senyt a háttér chagall-i kollázsával. Vibrál, viharzik, lüktetően él a színpad,  kifogyhatatlan
a rendezői lelemény, de a bámulatos ötletek mindig a szigorúan komponált, gondosan ösz-
szecsiszolt nagy egész kiteljesedését szolgálják. Így lesz a huszonvalahány perces zene ke-
rete, kiszolgálója az órányi színházi remeklésének,  Ramuz se gondolta soha,  hogy monda-
tai a zseniális zenével azonos szinten képesek megszólalni...
Ebben a nagyszerű ifjú csapatnak óriási érdemei vannak,  játékban,  hangban,  mozgásban,
fölényesen uralták a terepet, annak ellenére, hogy ennél összetettebb föladat ritkán ada-
tik: minden elismerés  méltán illeti meg őket,  az avatott közönség részéről pedig a kiugró
siker is biztosított!  Molnár Gyöngyi  fenomenális vérnősző NőstényÖrdöge nemcsak a katonát bűvölte el, kan-alteregójaként  Csórics Balázs jeleskedett, fürgén ívelt mozgásával
 Hajdu Melinda  bohóca emlékezetes. Szárnyaló deklamáció jellemezte  Horváth Andor Pi-
errot-jelmezes Narrátorát, a Katona szerepében  Bakos-Kiss Gábor  gesztusban, játékban,
hangban erőteljes jelenléte a darab izzóan eleven gyújtópontját képezte. 
Ezen az estén az Opera halott volt, de Vidnyánszky Attila a surranópályán beosonva győz-
tesen csapott a célba, parádés leckét adva a korszerű színjátszásból!

A József-legenda a teljes fischeri-fesztiválzenekari életművet tekintve is egyike volt a leg-
nagyobb produkcióknak,  de ez az e-moll szimfónia még arra a felejthetetlen élményre is
ráduplázott. Valószínűleg szerepet játszott ebben a Zeneakadémia, az Olasz Intézet öblö-
getős visszhangosságához képest, ideális akusztikája,  amelyre mellesleg most leselkedik a
rekonstrukció és JAJ!!!,  a légkondicionálás pusztító cunamija...  / Egyetlen reményünk,
hogy előbb fogy el a pénz, mivel a "korszerű" mélyhűtés kérdését a végére hagyták./
De vissza a tárgyra:  Brahms ásatag unalma után felizzott a lég,  a muzsikusok őrült önkívü-
letben parádéztak,  döbbenten állapíthattuk meg,  mi mindent tudott ez a zongoristának
sorolt zseni, mennyire sokoldalú,  szellemes és a viharos túlzások fergetegében is mennyi-
képes kézben tartani a szerkesztés és az arányosság míves törvényeit.  Adva van egy félel-
metesen nagyszerű zenekar, de igazi hangját csak Mahler, Ravel vagy Bartók képes előhív-
ni.  /Van azért Prokofjev, Stravinszkij és első helyen Sosztakovics, de Öket nem szereti a
management.../ Mikor hallhatunk ilyen elementáris rézfúvós-belépéseket, ahogy a trombi-
ták, a pozaun-kórus és a tuba vulkanikus energiákkal zúzza szét tudatunk végső maradékát,
hogy a szférák fölé röpüljünk szent önkívületben...? Hol sír így a vonóskar, mikor zokognak
így a csellók és hol suttognak ilyen titokzatosan  a selyemfényű brácsák?  A kürtök sejtel-
mes ködösséggel lebegnek, majd groteszk akcentusokkal, pöttyözik a hömpölygő tuttikat,
a meditatív térben pedig  Ács Ákos klarinétjának angyali üdvözlete szárnyal...
Ehhez a rachmaninovi bőség totalitása kell, meg a mágus Fischer Iván, aki végre elemében
érezheti magát, marceau-i pantomimmel láttatva is az általa mesterien újjáteremtett zene
múlhatatlan csodáját. Pompás évadkezdő felütés! Csak felejtsük már el a klasszikusokat...

Döbbenetes élmény volt  Lázár Eszter kortárszenei sorozatában Krása gyermekoperáját, a
Brundibár-t hallgatni,  tudva,  hogy a szerző és az akkori gyermekszereplők Auschwitzban
végezték a theresienstadt-i patyomkin-létezés után. Viktor Ullmann esetében  még kiéle-
zettebb volt a helyzet, hiszen  Petr Kien  librettójának főszereplője maga a Halál... A kor-
szerű színpadkép és a megszólaló zene minősége azonban az első pillanattól lehetővé tet-
te,  hogy csak az előadásra  koncentráljunk.  A bitóként fenyegető hangszóró alatti pódi-
umra méltóságteljesen bevonuló szereplők kevés gesztussal, szinte oratorikusan játszanak,
a zenekar ljubimovi fesztelenséggel  foglal helyet a színpadon,  mégis tökéletes az illúzió,
igazi operát látunk, nem is akármilyent!  Extrém misztika,  világos szituációk, biztos kézzel
rajzolt karakterek és még magvasabb gondolatok is!  A dialógusok és áriák szervesen illesz-
kednek, a zene meg egészen kiváló: észrevétlenül, ökonomikus célszerűséggel munkál, de
tökéletesen valósítja meg a drámai elképzeléseket. Ha Berlinben maradhat, Viktor Ullmann
lett volna a  cseh Eisler avagy  Kurt Weill,  vagy talán még így is Ő is volt?!?   Fischer Iván,
aki az est első felében gigászi energiával  lehelt életet egy holt partitúrába,  lehetőséget
teremtve  a legyűrhetetlen tenorista  Fekete Attilá-nak  egy briliáns monológ-maratonra,
örömteli eleganciával vezette fantasztikus szólistákból álló zenekarát.  Az ifjú énekesgárda
is ragyogóan helyt állt, stílusban  játékban, hitelességben is példát mutatva a nálunk még
sajnálatosan ritka korszerű operaéneklésből. Bíztató,  hogy az Akadémián ilyen képzés fo-
lyik,  most már csak egy-/két!-hár!!!/ opera kéne... Narrátorként és a Megafon Úr Hangja
szerepében kiemelkedő volt a félelmetes orgánumú  Cseh Antal.
Égi Ajándok ez a bemutató, bizonyság, hogy nemcsak a "Kéziratpapír..., de a Partitúra sem
ég el!": tüzön, vízen és vészen át fényeskedik a Tehetség és az Alkotó Szellem!
Novemberben, a Trafóban, a hulladék-zenén szocializálódott  szellemi nincstelenek is meg
fogják hallgatni: nekik is tetszeni fog, mert elemien hiteles és igaz.

Szólistában gyanús a vágott szem:  Keletről művésznek látszó  munkagépek jönnek,  ponto-
sak, gyorsak és fogalmuk nincs arról, mit, miért játszanak. De íme, a kivétel: Han-Na Chang
egy fenomén, egy csoda, egy káprázatosan nagy művész.  Sosztakovics helyett  Elgar rossz
cserének látszik,  a twenty-ager koreai tünemény azonban  így bizonyít igazán.  Észvesztő
cselló-hang,  kicsit kemény, kicsit érdes,  hihetetlen energiával árad, átüti a zenekari for-
tissimókat is, de mindig gyönyörűségesen dalol, végtelen muzikalitással. Vibrátója sűrű, de
kis amplitúdójának köszönhetően, nem nyávogja szét a melódiát, inkább tömöríti. Legtöbb-
ször felülről indít, az intenzitás már az első századmásodpercben teljes, a mély hangok dü-
börögnek, a glissandók éteri tisztasággal kúsznak felfelé és pillekönnyedén hullnak alá. Az
izgalmas érdeklődést egy pillanatra sem hagyja csüggedni, animálisan viharzik, a pianókban
pedig merengően lírai. Ember is a javából, kokettál a zenekarral, kimosolyog a közönségre,
virágcsokrát a középrész párhuzamos szólamát játszó Szabó Péter első csellistának adja...,
aki bízvást soha nem kapott még ilyen elismerést egy szólistától!
Szó bennszakad, hang elakad,  Han-Na Chang muzsikál,  Hillary Hahn és  Kavakos óta a leg-
magvasabb élményt nyújtva az utóbbi évadokban. Hátha még Sosztakovicsot játszott volna!

Olyan barátságos, olyan meghitt, olyan XIX.-századian otthonos a debreceni nézőtér: mint-
ha mondjuk,egy akkor még kis olasz város, Turin/Torino/ színházában várnánk az Giuseppe
remekét.  Bársony és arany,  közel a rivalda és közel a néző,   itt farkasszemet kell nézni a
közönséggel, nem segít az akusztika, látcső nélkül is árulkodik a legparányibb gesztus is. A
híres nyitány máris bizonyítja, hogy a  Kocsár Balázs vezette zenekar a helyén van, az első
tömegjelenet pedig  Vidnyánszky Attila  vérbő stílusát jelzi. Tiziana Caruso líraibb a meg-
szokott ordítós Leonóráknál, árnyalt, kiegyensúlyozott, suttogó pianókból is képes erőtel-
jes magasságokba váltani, hangszíne puhán oldott,  a tuttikban is átütően szárnyaló. Feltű-
nik egy izgága szerzetes, /ki ez ?!?/, Szvétek László tömör jelenléte igen szuggesztív a duó-
ban, majd a végzet kérlelhetetlenül forgó fűrészkerekének lyukacsai csillagképek fénypász-máit vetítik Szása Belozub igézetes díszletében és a kolostorba vonulás  gyertyafényes ho-
mályának áhítatos gyönyörűsége  zárja az első részt.  A folytatásban mélyül az élmény,  az
együttes imponáló összmunkájának eredménye  a forgatagos Rataplan-kép,  melyben a ha-
tásos kórus élén,  a cigánylányként megismert  robbanékony  Bódi Marianna viszi a prímet.
Reveláció az újonc  Haja Zsolt  sistergő alakítása   Melitone szerepében. A sündörgő, min-
lében kanál barátot inkább  idősebb bajkeverőnek  játsszák,  de mi most  egy agresszív kis
karrieristát láthatunk, akinek heves akarnoksága a debütáló baritonista jóvoltából kápráza-
tos énekléssel párosul.  Egészséges lendület, magabiztos intonáció, tökéletes színészi azo-
nosulás, merész forték, érzékletes közép-regiszter: nem véletlen!, hogy az  ifjú titán nem-
rég magasan jegyzett fődíjat nyert egy olaszországi ének-versenyen!
Vidnyánszky Attila ősszel a budapesti Operában is színre állítja a darabot,  kíváncsian vár
juk, de az biztos, hogy a debreceni produkció állni fogja az összevetést.

Énekelt ugyan kórusban,  de csak a gimnáziumi évek végén kezdett komolyan tanárnál ta-
nulni: egyből felvették a Zeneművészetire,  aztán került a színház énekkarába és most lé-
pett először magánénekesként a színre a Végzet hatalmában.  23 éves korra ez már magá-
ban is szép teljesítmény,  de a harsány öröm ennek az alakításnak szól,  amely egy neves,
érett művésznek is becsületére válna. Kicsapódik a kolostor ablaka, egy tüskehajú ifjonc
tüskés modorban küldi el a kopogtatót. Később megszállottan fontoskodik, eszeveszetten
sertepertél, minden áron a feltűnést keresi.  Teljesen elüt a megszokott Melitone-figurá-
tól, zsörtölődő keszeg helyett egy energikus törtetőt láthatunk, akiből nemsokára bízvást
főapát lesz...  Haja Zsolt nagyszerű színpadi érzékkel, nagy átélő képességgel realizálja az
elképzelést,  még némán is  vonzóan  érdekes, amikor fülelő álszentséggel  a szent könyv
böngészésébe mélyed. Éneklése pedig egyszerűen elementáris: még a tuttikban is csak rá
figyelünk, sistergően élénk artikulációja kiváló hangi adottságokkal párosul.  Az olaszorszá-
gi, a hires tenor  Ferruccio Tagliavini-ről elnevezett énekverseny  nemzetközi zsűrije mél-
tán ítélte neki a fődíjat,  amelynek értékét növeli,  hogy nem a bariton-kategória első he-
lyezése, mivel a hatvan indulót hangfajtól függetlenül, együtt értékelték. Megnyílik a kül-
földi szereplés útja,  két ária-koncert  Ausztriában és egy vaskos főszerep a kisebbik milá-
nói Operában:  Gigliamo a Cosi fan tutte-ben.  Debrecenben  Smetana  Eladott menyasz-
szonyában láthatjuk majd újra,  igaz,  addig még sokszor csodálhatjuk tánctudását a Csár-
dáskirálynőben...

Megszólal Ljadov orosz népdalfeldolgozása,  egyszerű, takarékos, míves zene, semmim külö-
nös, mégis: ujjongunk, sírunk, örülünk! Mert hogyan?!? szólal meg: áradva ömlik a vonóskar
mézesen erőteljes melodikussága,  puhán lépnek be a fafúvósok,  döng a basszus és sírnak
a csellók.  Ezért érdemes és szükséges és nagyon kell! minden FesztiválZenekar-koncertre
elzarándokolni, természetesen a ZeneAkadémiára, mert ünnep, szentség és mámor...
Sosztakovics h-moll szimfóniája aztán megadja a csodálnivalót az elemzőnek,  közönségnek
és a nagy kihívásra vágyó zenekarnak egyaránt.  Kitajenko mesterien szövi a lassú tétel po-
lifón szövetét,  fegyelmezett eréllyel tartja össze a folytatás ironikus villódzását,  robbané-
kony humorral fűti fel  a finálé tombolását.  A zenekarról csak felsőfokokban lehet beszél-
ni, iszonyatos erőt képes mutatni, az arányosság, a kiegyenlített hangzás, az érett muzika-
litás szigorú kontrollja alatt.  Barsaj óta megritkultak a Sosztakovics-ok, pedig nagyon is al-
kalmasak lennének az együttes igaz értékeinek megmutatására.
Szünet után szünetelt a művészet. Egy minősíthetetlenül gyenge csellista rombolta szét a
koncert hangulatát.  Volt képe kiülni  Szabó Péter elé,  aki gyönyörűséges szólót énekelt
a Nyolc orosz népdalban... Az Olasz Capriccio semmitmondó filmzenéje se vígasztalt, hiába
játszott szépen a zenekar. Még jó, hogy nem jött ráadásul egy Dunajevszkij-kerigő...
Az első rész fenséges pompáját akkor sem feledjük!

Philippe Herreweghe vezényletével ez a kórus egyszer már csodát tett itt a Zeneakadémi-
án, utána a H-moll misére vállalkozni több, mint merészség. Az általa vezetett Collegium Vo-
cale és a kialakított koncepció  azonban annyira erős,  hogy más karmester  dirigálása ese-
tén is fantasztikus teljesítményre képes. Fischer Iván most alaposan visszafogta magát, nem
próbált semmit erőltetni, a gyönyörűséges vokális hangzáshoz a Bachot ritkán játszó, mégis
egyenrangú teljesítményt nyújtó FesztiválZenekart adta.  Takarékosan,  teátrális gesztusok
nélkül interpretálta a monumentális művet.  Reménytelen dolog  jelzőket találni a gentiek
produkciójára,  egyszerűen lenyűgöző a költői muzikalitás,  a szuggesztív erő és a végtelen
kifinomultság ilyen szintű egysége.  Hogy szól kétszer öt szoprán!,  hogyan búg a kontrate-
norokkal dúsított alt-szólam és milyen ércesen gyengéd a négy csodálatos férfiú a tenorja!
...A Credo harapós lendülete, a Crucifixus soha nem hallott, leheletnyi pianisszimói...!!!
Érthetetlen,  hogy miért nem lehetett a continuót hallani,  így  Fejérvári Zsolt bámulatos
basszusa egymagában jelentette az ellenpont és harmóniai biztonság  tökéletes bázisát. A
szólisták sokszor nem érték el a kiséret káprázatos színvonalát, a bariton-áriában  Benkócs
Tamás fagottja és a gordonka-szólam dominált,   Sebők Erika szárnyaló fuvolahangja pedig
egyenesen a mennybe vitte a tenoristát. De két leány azért volt a gáton: a szoprán-alt ket-
tős bűvölő intenzitással énekelt,  a vonóskar hihetetlenül szuggesztív frázisai fölött. Az est
csúcs-áriája  Ingeborg Danz  előadásában szólalt meg,  a hegedűk  Eckhardt Violetta mági-
kus hatású irányításával, szinte vulkánikus fehérizzásban, acélos vonósgesztusokkal égettek
szilaj kontrasztot a tökéletesen kiegyenlített hangzás  fájdalmas boldogságába. Elképesztő
energiával,  sistergő lendülettel, mégis abszolút összhangban: ez a szólam maga  Eckhardt
Violetta volt a tizenegyedik hatványon!!! De ne felejtsük el  Malomvölgyi Márta eszményi
szólóját sem a mennyei alt első áriája alatt...
Felejthetetlen, meghatározó élmény: igazi átütő évadkezdés!  

Odaérünk a procc borzalomhoz, vakvezető kutya híján hunyorítva tapogatódzunk befele,
nehogy a látvány kedvünket szegje.  Nagy gomoly,  nyár közepén ennyien koncerten !?!,
ez üdítő,  felnyomulni a patkánylépcsőn annál dermesztőbb,  minden fordulónál be kell
várni a szembejövőket, aztán meg, bizony: sorban állunk, 19.26-kor!,  mert a formaruhás
kínzó gondossággál fürkészi a jegyeket,  egyedül,  míg lejjebb minden fordulónál virít a
kápó-fölösleg. Az egész annyira gusztustalan, méltatlan, annyira provinciális és ostoba...
Na de a tárgyra: elsötétül és kivilágosodik,  csak a pódium.  Végre!, hogy nem a nézőket
kell figyelni, meg jól megbújhatunk a homályban.  Zdenék Mácal érdeme, hogy a rezoná-
tor-kamrák  jó kétharmadnyira tárulnak,  a Karnevál-nyitány akusztikailag  elfogadhatóan
szólal meg.  Feltünő a rezek simulékony puhasága, a vonóskar gyenge hangja, amely ter-
mészetesen nem a  Cseh Filharmonikus Zenekar hibája.
Aztán megjelenik Ő,  Hillary Hahn, akit kamaszkorában csodálhattunk a FesztiválZenekar-
ral, egy zeneileg, hangszerileg egyaránt hihetetlenül nehéz, kortárs amerikai hegedűver-
seny káprázatos előadójaként. Hegedűhangja hasított, mint a gyémánt-lézer gyilkos suga-
ra, olyan magától értetődően játszotta az agresszíven szövevényes művet, mintha reggeli
rutin-skálázás lenne, korra szinte gyermek, de muzikalitásban maga az érett csoda volt.
Dvorák a-moll versenye bonyolult,  túlírt, nem sok jót ígér a szólistának, hálátlan feladat.
Hylary Hahn alig vibrál, formálása inkább kemény és következetes, mint lírai, előadásmód-
ja direkt és célratörő.  Bravúros futamait  fölényesen győzi,  egyetlen pillanatra sem en-
gedve,  hogy a technikai bravúr uralja le a megformálás tüneményes eredetiségét. A kar-
mester nagyszerűen alkalmazkodik,  még a tuttikban se engedi  egy egész pici forte fölé
terebélyesedni megbízható zenekarát.  Igy a legapróbb díszítésig követhető a frenetikus
szólista zsenialitása, amely végtelen izgalmakkal emelte élménnyé a közepes darabot. De
azért jobb lett volna Sosztakovicsot, Stravinszkijt hallani tőle...!
A ráadás még ezért is kárpótol,  Bach szólószonátája,  egy szál hegedű az ásító űrben, a
templomi hangzást idéző hosszú zengetéssel./Lám, mire jók azok a fránya rezonátorok!/
Ennek a nagy-nagy művésznek nincsenek "érzelmei", Ő csak a  Géniusz hangfüzérét kelti
életre, értelmezi kongeniálisan,  Ő csak zenét teremt a holt jelekből.  A versenymű egy
ritka percében,  amikor végre melódia szólt a mély regiszterben,  soha nem hallott, bár-
sonyos tónussal, elemi intenzitással énekelt a G-húr.  Most pedig,  a bachi végtelenben,
a férfiasan erős dallamívek váltakoznak  a tört akkordok  lebegő könnyedségével. Hilary
Hahn rezzenéstelen arccal játszik,  alig mozdul,  nem látványos,  nem is nem jelzi belső
történéseit: sudár acélhíd, amely a transzdenciába ível, amely nem az előadót, hanem a
hallgatóságot vezeti el az elemi ösztönök, az érzelmek tengeréhez.
Mert itt, a glenn gouldi mélységű Bach-interpretációnál,  elszakad bennünk valami,  fel-
fakad a tudattalan lefojtott vulkánja,  démoni erővel,  izzó lávaként tör ki a fájdalom, a
bodogság, a beteljesülés mámora: először sírunk a szörny-palotában.

Az elmúlt évek koncertjeiről...

 2003. szept 26.       okt.18.         dec.19.           

 2004. jan.15.          feb.28.          márc.19.         ápr.16.      máj.15.        jun.27.

  szept.17.               nov.4,            nov.21.          dec.4.

 2005.szept.7