2 0 1 4

Pintér Bélá-t  önmagához mérjük,  ez a darab  erős helyezett  az eddigiek középmezőnyé-
ben. Fontos a téma,  pompás a koncepció:  az oktatás helyzet cikk-cakkjai történelmi táv-
latokban, török hódoltság, labanc függés, vérgőzös muszlim visszatérés.
Csákányi Eszter  belépője  Benedek Mari  pávaszintű fácántollazatos fejdíszében grandió-
zus, metsző hangja,  manipulátori viselkedése,  igazgató-diktátori tánca bődületes felütés.
A diákok,  Szabó Zoltán, Szakács Zsuzsa és Krausz Gergő kiszolgáltatottan vergődnek a pe-
dagógiai gulágban,  csimbókos hajzatával  Thuróczy Szabolcs  szolgálja az éppen uralkodó,
bármilyen hatalmat. Váratlan a rendszerváltás, de a vezetés alkalmazkodása tökéletes, sem-
mi sem fenyegeti, a a közelgő igazgatóválasztáson csak férfi választható.
A Pintér Béla Társulat  15 év alatt szüntelen változásban tudott mindig megújulni. Az alap-
tagsághoz a darabok igényeinek megfelelő új erők csatlakoztak, az alternatív szcéna, majd
a HOPPart,  a dezertőr kőszínháziak és a bezárt teátrumok hajótöröttjei.  Szamosi Zsófia,
Friedenthál Zoltán, Stefanovics Angéla! Micsoda névsor!!!
És most Tokai Andrea Temesvárról, aki női létezése után, vakmerő, metamorfózissal talpig
férfiként szerzi meg a csúcsvezetői fejdíszt. Pillanatok alatt feledjük előéletét, egyáltalán
nem lepődünk meg, mikor hitvesi ágyba vonszolja  egyik diákját.  Letaglózóan karizmatikus,
ellenállhatatlan színész/nő/, óriási nyeresége a hazai színházi életnek.
Három jelenésében  Pintér Béla  találó karakterrajzzal hálálja meg  írói léte önadományát,
de hátra van még  az utolsó csavar.  Lázadó tanulóból  zsarnokpalántává lép elő az elsöprő
szuggesztivitású Stefanovics Angéla, kormányok jönnek, rendszerek buknak, forr az alvilág
bús tengere: az iskola őrzi börtön-arculatát, bárkit, bármikor kiszolgál, szűkagyú rabszolgál-
kat gyárt társadalmi rendelésre.
A mondanivaló, a felháborodott üzenet élteti az előadást,  az együttes, a kiválóan beillesz-
kedő fiatalokkal  nagyszerűen muzsikál.  Katarzis nincs,  élmény van,  ilyen egy jó közepes
Pintér Béla  opusz, amely más színházakban tíz év legjobbja lenne.

Bujatest-en élünk. Végigcaplatunk a Van Másik út-on, 4-es-6-osra szállunk a Penész körút-
nál, a Szexislány körút-on át, a Morbid-sziget érintésével közeledünk a Megvárt liget felé.
Persze, hogy az  Átrium Film-Színház-ba tartunk,  Pintér Béla  térképét követve, kinek új
darabja még veszélyesebb tájakra kalauzol.
Az autistákét már ismerjük, most először szembesülünk mozgássérültek problémáival. A csö-
köttmozgású fiú,  Friedenthál Zoltán  beleszerelmesedik terapeutájába, nemet mond toló-
székes menyasszonyának.  Apja, aki kiskorától egyedül nevelte,  megkeresi a gyógytornász-
nőt, akit először  Szamosi Zsófia,  majd az előbb látott, szigorú kontyos béna lányt játszó,
fantasztikus átváltozóképességet bizonyító  Roszik Hella  jelenít meg,  aki már az aluljárói
nyitó-jelenetben feltűnt a mindenre elszánt drogos lány alakjában.
Pintér Béla  dialógusai keményen céltudatosak,  az idősíkok észrevétlen csúsznak egymás-
ba, a kivetített árnyékzenekar Tamás Gábor  játékterének falán lebeg.  Felmerül a szexuá-
lis csábítás gyanúja,  hiába érvelnek a gyógyítók a  Genitális Kollár-módszer hatékonyságá-
val, bizony a két gyönyörű nő testközelben ellenállhatatlan vágyakat gerjeszt.
Végre egy aktuális darab politikamentesen!!!  Ezek a konfliktusok játszódhatnának Buenos
Airesben, Vlagyivosztokban, akár Katmanduban is. Nem mindennapiak, de általánosan érvé-
nyes emberi problémák.
A kábszeres révület és a valóság képei egymásra kopírozódnak, az Apa víziója illemhelyi vízi-
ója már"álom az álomban".  A rendezés erényein csak a társulat hihetetlen színvonalú játé-
ka tesz túl,  ilyen erős együttest  egyetlen színház sem tudna kiállítani.  Gesztusnyelve, a
torzzá modulált hang és a teljes belső azonosulás  Friedenthál Zoltán  alakítását páratlan
bravúrrá hatványozza.  Szamosi Zsófia  hideg eleganciája metsző élességgel süt, az utóbbi
három Pintér-bemutató nagy nyertese  Csákányi Eszter:  rutin-manírjaitól megszabadulva,
különböző karakterek gyönyörűséges megformálásával a legnagyobbak közé lépett. Összes
megjelenésében is revelativ az énekben is lenyűgöző  Roszik Hella.  Pintér Bélá-t felesle-
ges említeni, ő mindennek centrális mozgatója,  ám rock-os számával még most is tud meg-
lepetést okozni.
Nem marad el a végső hiper-csavar sem, de a súlyos élmény tovább bénítja lépteinket, mi-
dőn hazafelé osonunk az ólomszmogos Morbid-körút-on.

A Szamuely-utca 17. IV.1.-ben ugyan nem működött a Világ Ifjúsága szerkesztősége, ám a le-
hallgató magnók nagyon is!  Fizikusi végzettségünk segítségével rögvest felfedeztük a polos-
kákat, akkori lakásunkból azonban, fejlett konspirációs érzékeink jóvoltából csak gigantikus
párnacsaták hangörvényeiben élvezkedhettek a szerencsétlen államvédelmisek.
Egyéb tényezőkben abszolút hiteles az általunk preferált régebbi hangjához visszatalált író-
rendező-színész.  Isteni szerepek  fantasztikus megvalósításban!  Már az első jelenet kiüté-
ses győzelem.  Friedenthál Zoltán,  eddigi csúcsait is felülmúlva,  a zsarolhatósága miatt ki-
szolgáltatott, szexuális devianciája okán  állandó rettegésben élő ember alakját hihetetlen
átéléssel, végtelenül finom, letisztult színészi eszközökkel formálja meg. Van-e nagyobb tra-
gédia a pedofil késztetésnél? Legyőzhetetlen, elfogadhatatlan, megoldás csak a minden ér-
zéki vágyról való lemondás: a kémiai kasztráció, vagy az a lehetőség,  melyet végtelen ciniz-
mussal,  a zsidó származás problémájában  Szabó Lőrinc ajánlott  Zelk Zoltán-nak: az öngyil-
kosság. (De hogyan kerül kés a kezébe, homoszex mellett még szadista is?!?).
Szotyolázik,  turkálós műrongyaiban gubbaszt  a pszicho-néni, neki könnyű kimondani a ké-
nyes szavakat, pragmatikus és magabiztos. Csákányi Eszter, aki Pintér Béla színészvezetése
jóvoltából immár másodszor és remélhetőleg végképp megszabadult hatásvadász manírjaitól,
második,  férfialakú megjelenésével aztán felteszi a koronát eddigi pályájára.  A kockafejű-
testű  Pánczél elvtárs  Május 1 Ruhagyár-i öltönyében, aczélos bajusszal, lenyalt hajjal be-
sétál és velőkig ható nézésének, kedélybe ágyazott, dermesztő fenyegetésével,  elképesz-
tő szuggesztióval teremti meg a nagyhatalmú pártcsinovnyik emblemetikus figuráját, ki mel-
lesleg talpig férfi is: olyan diszkrét bájjal csábít, olyan esztétikus erotikával, hogy androgín
lényünk bizony nem tudna ellenállni óvatos ostromának...
De ki tekinthető  másodlagosnak ebben a bombaerős csapatban?  Roszik Hella, a táncházi
hegedülés mellett erőteljesen megrajzolt figurát hoz,  pengeéles éneklése pedig a muziká-
lis stílusérzék iskolapéldája.  Enyedi Éva életveszélyes szerepében képes a kislányi naivitás
hiteles megjelenítésére,  míg az anyai álomképben  újabb elfogadhatósági szakadékokat hi-
dal át.  Munkájától undorodó pincér a hetvenes évek lepukkant presszójában,  besúgóból
hitvány jelenünkben /párt/államférfivá emelkedő, undorító senki:  Thuróczy Szabolcs  bár-
melyik karakterben lenyűgözően remek.
A Soha vissza nem térő és a Szutyok óta szárnyaló  Szamosi Zsófia  most is ellenállhatatla-
nul erős,  Stefanovics Angéla  pedig mindkét alakjában revelatív. Kiskamasz, aki sziporkázó
érvekkel gyalázza helyére a táncházi moll-pentatont,  aki csöndes esetlenségében minden-
kinél jobban érzékeli  a műparasztok viselkedési ambivalenciáit, - trendi uderground dizőz,
aki énekesi alkalmatlanságát a szenvtelen életuntság álcájával rejti: fenomenális!
Mit mondhatunk a mi Jean Baptiste Poquelin-ünkről, a Szkéné kortárs  Molière-jéről? Aki-
nek ugyan Napkirály helyett csak Törpebolygó jutott,  de aki reménycsillagunk az eltapos-
ni vágyott független szférában. Aki rendre írja, rendezi és játssza tűréshatárig feszített da-
rabjait,  aki meg tudja szólítani,  aki reagálásra képes bírni  az igaz szóra vágyó közönséget:
Pintér Béla  úgy nevettet,  hogy a szívünk szakad,  úgy szórakoztat,  hogy hetekig nem sza-
badulunk gyilkos képeitől,  úgy kényszerít a szembenézésre,  hogy kicsit megtisztulva, vala-
hogy mégis el tudjuk viselni tépett életünket.

Kevésbé extrém, hétköznapibb témaválasztás az eddigiekhez képest,  a fő cél teljesül: egy
nagy szerep egy nagy színésznőnek.  De erőteljesen rajzolt karaktereket kapnak a többiek
is, aki egytől egyig kiváló játékkal teremtik meg a hiteles színpadi környezetet. Enyedi Éva,
Friedenthal Zoltán tájszólásos párosa, Szakonyi Györk hófehér állszakállal egyénített erő-
embere,  Quitt László  intellektuális lúzere  kiegyenlített stílusú együttest alkot. Az alter-
natív szcéna  Szent Johannája, az örök kamasz  Stefanovics Angéla,  most a lényétől távol-
eső, bizonytalan depresszivitást hozza, melyből végül  az anyaság érzelmi mámora menti ki.
Díszlet nincs, legfeljebb egy mobil-szaunára telik, a filmszerűen váltakozó jelenetek feszült
tempóban peregnek a zöld körfüggöny előtt. A hiánytalan illúziót  Benedek Mari  egészen
elképesztő jelmezei segítik,  a kétgenerációs,  tini-szenior szerelmespár  punk-feketéje, a
talajvesztett, díszlettervező kismama  különc kösöntyűi,  a doktornő hétköznapiból szerel-
metes narancsba váltó kompléi  Shakespeare-i módon jellemzik viselőiket.
Thuróczy Szabolcs  okosan helyezkedő  színész-celebként triumfál,  Roszik Hella szemünk
láttára érik a megrázó halálképben felnőtté, majd fonnyad fanatikus vallásosságba. A zenét
rádióból, képernyőről vízionalizáljuk,  ám élőben teljesíti ki a melodramatikus fokozásokat.
Pintér Béla  rendezői nagysága  most a színészvezetésben kulminál. A különböző előéletű
színészek, egymásra rezonálva, összefogott egységet alkotnak, a főszereplőt is sikerült ha-
tásvadász túlzásaitól megszabadítani.
Házasságába belefásult asszony, bulvár pszichopatronokkal házilag békítő feleség, magabiz-
tos orvos, öntudatos beosztott.  Csákányi Eszter,  a nagyszínpadi deklamáció vokális érté-
keit átmentve, érzékenyen alkalmazkodik stúdióméretekhez, átütő erővel éli meg a szerel-
mes eufóriát és az abszurd élethelyzet kiszolgáltatottságát. Tényleg?  Ebben a szörnyű or-
szágban egy piti áruházi lopás esetén megbilincselve, pórázon vezetik el az emberfiát?!?
A legnagyobbak közé emelkedő,  emblematikus színésznő,  pályájához,  tálentumához mél-
tó közegben,  grandiózus alakítással bizonyít.   Pintér Béla Társulata  minden gúzsba kötő
nehézség ellenére,  nemcsak a független szcéna,  az egész magyar színházi élet diadalmas
zászlóshajója.

De hol van Pintér Béla?!? Szúrósszemű, izgága nemzeti költőnk képében ugyan izgalmas ala-
kítást nyújt,  de a darabból nagyon hiányzik annyira imádott groteszk, kegyetlen, ironikus
és mindig élesen lényeglátó szelleme.  Történelmi arcképcsarnok enyhe paródiaként, hűt-
lenségi sztori  a délceg katonaéletben.  Hiába ötletes az 1881-es és a 48-as  TV-stúdió, az
élő közvetítés a schwecháti csatából, valahogy elunjuk az egészet.
A társulat természetesen most is  ragyogóan helytáll.  Szalontay Tünde  nekigömbölyítve
is megcsillantja extrém humorát, Szamosi Zsófia, a régi nemzetibe illő szerepét érzékeny
eszközökkel hitelesíti.  Quitt László  megkapja obligát karakter-telitalálatát, de Thúróczy
Szabolcs-nak csak a színtelen komolykodás jut.  Mucsi Zoltán  nem illik ide, sem jellemáb-
rázoló, sem komikai képességei nem jutnak szóhoz sablonos szerepében. Börleszkfigura a
heves lendüklettel operáló  Friedenthál Zoltán,   Stefanovics Angéla  naprakészen hozza
elbűvölő színészi egyéniségét. Zenei ötletben nincs hiány,  Kéménczy Antal  zongoráján
pompásan szól optimistábbra hangolt Himnuszunk. A közönség nagyokat derül a TV-szemé-
lyiségek közhelyein, sajnos, TV és TV-nézés szerencsés hiányában ezek a poénok nekünk
nem eléggé jönnek be...
Az előző három remeklés után,  / Soha vissza nem térő, Szutyok, Tündöklő középszer/,
visszalépés történt ugyan, de ez nem csökkenti a következő produkció iránti várakozást.

A paraszt-horror, a karrier-bulvár, a démon-show után a jeles szerző most az alternatív ku-
lisszák mögötti, látszólag békésebb világba vezet, ahol a kisebb koncért folyik az ádáz pozi-cióharc. Szerencsére a Pintér Béla Társulat-re nem ez jellemző, hiszen az alkotóereje tel-jében tomboló író-rendező,  avignoni elődjéhez méltóan,  színész-karaktereire komponálja
darabjait.  Szalontay Tünde  bármikor képes bárkit elcsábítani,  végzetes vonzerejét most
türelmes taktikával tetézi.  Quitt lászló  menedzseri agresszivitása is  megfeneklik bájainál,
melyek kék/piros?/-harisnya ellenpontját formálja meg később, a fotóspróba-felületességű
kritikessza alakjában. Friedenthál Zoltán pozsgás porcelánarca rókalelkű parlamenti patkó-
betyárt takar, elementáris humorával  Thuróczy Szabolcs  rövidesen éppen olyan húzónév
lesz, mint többször is ruhátlanná leplezett, darabbéli sztárszínésze. Szamosi Zsófia hangjá-
ban még kisért legendás lelence, de biztos, hogy következő feladatában már nem fog ráte-
lepedni a múlt fogatlan árnya. A dramaturgiában is oroszlánrészt vállaló Enyedi Éva, ki tud-
ja hányadik extrém szerepében  egészséges ösztönnel jár  az arányosság mezsgyéin, jeltol-
mácsi kvalitásai nemsokára a Parlamentben is főszerephez juttatják. Szerencsére már nem
biceg: pantomimikus virtuozitással alkotja meg alkoholista rémbanyáját:  Roszik Hella  kifi-
nomult deklamációja, átszellemült arca mégis inkább együttérzést vált ki. Ne feledkezzünk
meg a szintén kifacsart derekú  Pinczér Géza  társulatvezetőről sem, aki szúrós szemeivel,
bohócorrával, sűrűn rágcsált Hitler-bajuszkájával, na meg az ájtatos diktátori kinyilatkozta-
tásokkal újabb zseniális figura  Pintér Béla  szerep-panoptikumában.
Ismerjük a háttérbe nyomott  kórista-lány esetét,  akit egy váratlan beugrás röpít az élvo-
nalba, a szerző-rendező jóval mélyebbre ás, rafinált fordulatokkal mutatja meg a rivalizálás
élet-halál harcait.  A szolid Juci asszisztensé fokozódik le, deus ex machinaként egy hang-
szálgyulladás véletlene hozza meg számára  a mindenkit meglepő operai kiugrást.  Az intro-
vertált visszahúzódást a színészi erényekben is bővelkedő Herczenik Anna a hitelesség rit-
ka tisztaságával jeleníti meg, ahogy adekvát eszközöket talál a sikereihez dörgölőzni akaró
hízelgők tapintatos visszautasításához is.  Kéménczy Antal nagyzenekari zongora-kíséreté-
vel könnyedén teremti meg  az opera-áriák mennyei légkörét, alakítása kiemelkedő példá-
ja az igazi crossover produkciónak.
Kevesebb napi aktualitás, szelídebb hangvétel, kimunkáltságában, teljességében, az együt-
tes összeforrott munkájával, újabb százszázalékos telitalálat.

Virágmaszkkal takarja üszkös fogazatát,  elgyötört,  rideg és csúnya,  miközben feltűnően
okos, képzett és tájékozott is.  Érzelmeit kimutatni képtelen,  hamar kiismeri magát a fel-
nőttek világában,  végül a fanatikus eszmehitben,  az agresszív manipulációban találja meg
igazi énjét.  Szamosi Zsófi állami gondozott Rózsikája  az elmúlt idők kiemelkedő karakter-
alakítása: az eltorzított mimika, a furcsa hanghordozás, a kétségbeesett kitörésekben rob-
banó elfojtott erőszakosság megjelenítése színészi pályafutásának eddigi tetőpontja.
Pintér Béla,  egyetlen átmeneti megtorpanás után,  újra a régi lendülettel találja meg té-
máit:  meddőség, örökbefogadás,  cigányellenesség és antiszemitizmus,  gárda-jelenség és
nyugdíjas-falu a maga ügyeskedő biogazdájával, na meg természetesen az örök családi, pár-
kapcsolati problémák. A hangvétel komolyabb abban az értelemben, hogy a humor kisebb
teret kap, bár az eszméletlen szuggesztivitású Thuróczy Szabolcs szólásai így is viharos de-
rültséget keltenek.  A szövegkönyv írója remekel a tudálékos főorvos mondataival is, a zsű-
ritag  Regős János /!!!/  monológjában pedig  a kritikusok,  műelemzők ismert zagyvaságait
sikerült összesűrítenie.  Mindkét szerepet  fantasztikusan el is játssza, különösen az utób-
bit,  messze elvonatkoztatva  a mintaadó személytől,  az általánosítás szinjén  alkotva meg
a hatalmi helyzetből bírálók emblematikus típusát.  Átváltozási képességeinél  csak a ren-
dezőiek nagyobbak,  egyenletes tempóban mozgatja egyre érettebb társulatát, amelyben
a régi és új tagok máris tömör egységgé kovácsolódtak.  Szakonyi Györk  ütőgardon-játé-
kán kívül, lassított futómozgású buszsofőr-férjként, sőt mint nemzetközi színházi guru is ki-
válóan helytáll,  Friedenthal Zoltán  most is emlékezetes  a fél-értelmiségi  fél-sikerember
szerepében.  A saját gyerekért mindenre képes anya figuráját  Szalontay Tünde tölti meg
keserű élettapasztalattal,  az irodalmi színpad ballada-játékát pedig  delejes erejű éneklés-
sel koronázza meg.
A szinte gyévuskai szélességűre tágított,  shakespeare-i kopárságú színpad /Tamás Gábor/
és a magasban trónoló  Kerényi Róbert  igen invenciózusos, furulyás, fűzfasípos zenei hát-
tere, új elemként tovább bővíti a lehetőségeket.
Eddigi színészi munkáit meghatványozva,  Enyedi Éva,  a kis cigánylány Anita megformálásá-
val, kiugró teljesítménnyel rukkol elő. Nem a jellegzetes hanghordozás, - a tökéletes belső
átlényegülés teszi  maradéktalanul hitelessé,  gyarlóságaival együtt szeretetreméltó,  nyílt
érzelmességével végtelenül szimpatikus. Még a zsigerileg ellenséges parasztemberek szívét
is meglágyítja,  az egyik gyönyörű jelenetben végül elemózsiájukat is megosztják vele, (úgy,
ahogy mindannyiunknak kéne,  ha valamilyen korrekt mód lenne erre).  Az egyik oldalon a
gárdisták fekete martalóc-ruhája,  a másikon  a roma ösztönösség vöröse... és a tisztítótűz
igazságtevő lángja! - Reménykedjünk.

Három remeklés után  szinte törvényszerű a visszaesés, de  Pintér Béla  a baljós körülmé-
nyek ellenére, a szűkített lehetőségek dacára sem adta alább: még kiforrottabb stílusban,
még töményebb kreativitással alkotta meg legújabb opuszát. Neki hat szereplő is elég, en-
nek a hatnak azonban nem kell keresni egy szerzőt, hiszen közöttük van.  Szokványos "gaz
globalisták, szegény kis hazánk"- jelszóban  indul a darab,  de szerencsére ez csak csali, a
frappánsan szövegesített mozgalmi dalok  már eleve kiröhögtetik a szoc-nosztalgiát.  Honi
hőseink pitiáner vállalkozókedve is inkább csak  ki- és elhasznált szexvonzalmakban money-
fesztálódik, igaz, kis idő múltán a karvalytőke is megmutatja a tökét. Annyira abszurd, any-
nyira groteszk, annyira kemény és kegyetlen a hangvétel,  hogy a csoportos megerőszako-
lás bizarr képe is katzagtatóan vidám.  A nyelv a mi hétköznapi szótárunkat használja, kizá-
rólag közhelyeket, kiszólásokat, vulgár-fordulatokat,  - fűszerezve a teljesen megszokottá
torzult négy- és több-betűs káromkodásokkal. A redukált gárda egyre egységesebb modor-
ban játszik, a szerepek testreszabottak, egytől-egyig mindenki jó.  Nem láttunk még gusz-
tustalanabbat  Szamosi Zsófia karrier-nőstényénél,  Quitt László három alakban is magya-
rázhatatlanul különleges,  Pintér Béla  összes ellenségünket képes szuggesztíven megjele-
níteni: hol pap, hol befektető, hol terrorista.  Roszik Hella  különösen hangban nyújt hi-
teleset, egyre inkább illeszkedik  a Társulat stílusába,  Friedenthál Zoltán  a férfiúi gyen-
geség tizes-erősségű karakterképét rajzolja meg,  Thuróczy Szabolcs egyetlen mondattal
teszi magát bármelyik jelenet középpontjába.  Pintér Béla  a legcsököttebb bulvár-hírből
is sorsdrámát tud formálni,  az archetipikus emberi viszonylatokra fókuszál, mindannyiunk
közös tudattalattijára: darabjai bűn-történetek, bűnhődéssel.  Katarzis nélkül:  azt mi él-
hetjük át, a primér élmény tisztítótüzében.  Kardinális összefogó erő a zene,  Kéménczy
Antal  szerzői, hangszerelői és /végre akusztikus zongorán!!!/:  előadói minőségében is ki-
emelkedő teljesítményt nyújt.
De jó, hogy ily gyakran lep meg újabb csodákkal, de jó, hogy Pintér Béla és Társulata az
Örök Visszatérő...

Tíz év alatt egy tucat darabot írt, rendezett, játszott,  talán három nem sikerült annyira,
de a mai napig láthatóak olyan remeklések,  mint a Parasztopera, a Gyévuska, az Őrült, a
Démon... A Kórház, Bakony a toptipp születése előtti időből való,  nem írhattunk róla, de
most újra látva, örömmel éltük át a hajdani katartikus jóérzéseket.
A népmesék szürreális fantáziája vezérli a cselekményt: merész csukafejessel ugrunk a má-
ból a bakonyi betyármúltba,  de ott sem ragadunk le, magától értetődő logikával kerülünk
villanásnyi idő alatt Szibériába, avagy Kubába, ahol személyesen Fidel Castro fogad...
A szövegek egyaránt hitelesen maiak a kórházban, illetve népiesen archaizáltak a betyárok
között, vagy szentimentálisan áradóak a tajga világában.  Kimunkált szerkezet:  nincs elvar-
ratlan szál, elfelejtett szereplő, a fináléban még a sokat emlegetett halott apa is megjele-
nik. Nem mondanánk, hogy fejlődött az együttes: nyolc évvel ezelőtt teljes fegyverzetben
lépett  ebben a darabban is színre,  - inkább az az érdem,  hogy a játék és a hatás semmit
sem kopott, feszes, lendületes a produkció, mintha csak a bemutatót látnánk.
Talán  Csatári Éva  az egyetlen, aki keményebb, szikrázóbb lett az évek folyamán, főnénije
és kubai csábtündére egyaránt nagyszerű.  Deák Tamás  a kiégett,  alkoholista doktor sze-
repében fantasztikus karaktert hoz,  de nem adja alább  a duhaj táncképekben sem. A fő-
orvos,  főpandúr,  főFidel  Tamási Zoltán  szarkasztikus modorában formál  izgalmas figurá-
kat,  Bencze Sándor  hórihorgas alakja, bármelyik megjelenési formájában, emlékezetesen
erőteljes.  Thuróczy Szabolcs őserejű vulgaritása uralja terepet,  Pintér Béla visszafogott-
ságával hatványozza színészi jelenlétének ellenállhatatlan szuggesztivitását.
A koreográfia,  a zenék megválasztása is találó,  a szcenikai hatások  egyszerű eszközökkel
operálnak: a valóságot a virtuális világtól csak egy szál lepedő választja el.
Nincs mondanivaló, nincs üzenet, nincs tanulság:  Színház van, a legjavából!!!

Évente két-három darabot írt.   Merített krónikákból, vásári komédiákból,  az elődök és a
kortársak munkáíból. Ötvözte a köznapi nyelvet a fennkölt irodalmisággal,  tragédiája nem
nélkülözi a komikumot, vígjátékaiban ott lapul a végzet. Színészeire formálta a szerepeket,
ha valaki túlsúlyos lett, beleírt egy kövéret, a hölgyeket is urak játszották, értette a vájt-
szemű publikum és az utca népe egyaránt. Óriásnak nevezzük ma Shakespeare-t, korában
inkább  rendkívül ügyes színházi embernek tartották.  Játszott és rendezett, tulajdonolta
társulatát, sikerei ismert és gazdag emberré tették.
Na ez az, amiben  Pintér Béla  különbözik. Meg nála a lányok fiúkat játszanak és nem jam-
busokban gondolkodik.  Közhelyes témákból formál szilárd építésű opuszokat, röhejes szó-
fordulatokat nemesít meg  idézőjeles iróniával.  A legapróbb ötlet is dramaturgiai foganta-
tású, később értelmeződik  egy magasabb szinten:  a paróka lehull és bűnjellé válik, a csa-
póajtó betonszarkofággá,  az eljegyzés utolsó ítéletként kulminál.  Nem véletlenül maszko-
sak a zenészek, nem díszletelem a nagydob,  a puritán színpadképet attraktív világítási ele-
mek gazdagítják. A csak nagyon kicsit japános zene   érzékenyen követi a cselekményt, a
Csodálatos Mandarin-t idézve,  a tetőponton elementárisan tombol.  Kéménczy  Antal ze-
neszerzői csúcsteljesítménye a  Concerto  sláger-parafrázisának  többszólamú vokalizálása.
Szalontay Tünde és  Thúróczi Balázs  nemet cserélt párja  iskolapéldája a totális színészi
átlényegülésnek,  Roszik Hella is megmutataja oroszlánkörmeit, külön enciklopédiát kíván
Pintér Béla, a nemek határán átnyúló, kettős remeklése.  Démoni anyafigurájának eszelős
gonoszsága, ördögi rafinériája éppoly hiteles,  mint a bumfordi rendőréből áradó vésztjós-
ló butaság. Aki szerepről szerepre képes mindig új meglepetést hozni,  aki máris a társulat
meghatározó erőssége: Friedenthál Zoltán, most a tohonya leányzó süppedt lelkivilágának
kórképét követően, villanásnyi idő alatt változik a démoni gazság kíméletlen örökösévé.
Az újabb PB-s bravúr tovább erősíti  a bevezetésben vázolt titkos párhuzamot, amely most
lelkes túlzásnak tűnhet, de ilyen múlt és a jelen után, a jövő remélhetőleg minket igazol!

Mesésen szép és emberi a görög mitológia, de mennyivel egyszerűbbek, közérthetőbbek és
így sokkal hatásosabbak a messianisztikus hitek! De az összes istenfiatörténet abszolút győz-tese bízvást a Jeshua-story. A drámaíró  Pintér Béla  kitűnő érzékkel választott internacio-
nális, de a hazai közönség számára is könnyen értelmezhető archetipikus cselekményt. Bár
nem jambusokban beszél,  de nagyon is W.Sh.-ra hajaz abban, hogy színészeinek kínál pom-
pás karaktereket,  aktuálisan poentíroz, nagyszerűen jellemez és  csalhatatlan dramaturgiá-
val vérbő eseménysorba építi vakmerő szituációit.  Szárnyalnak is a derék aktorok,  Enyedi
Éva végre naturális komikaként talál magára, a titáni szuggesztivitású Thuróczy Szabolcs dr.
újabb emlékezetes figurával örvendeztet meg,  Szalontay Tünde alakítása pedig egyenesen
isteni magasságokba emeli  a bukott angyal Ördögöt.  Démonikus tekintete, mágikus mozgá-
sa, delejesen metsző artikulációja, játékának könnyed virtuozitása, amely a mélyről fakadó,
természetes érzékenység  égi adományával párosul, egyértelművé teszi helyét a legnagyob-
bak között  és akkor  még nem is említettük  őserejű éneklésének  mitikus varázsát,  avagy
hajlékony formáinak  múlhatalan gyönyörűségét...  Nehéz szerepében becsülettel hely állt
az ifjú vendég  Roszik Hella,  Friedenthál Zoltán  pedig az Orvos /és a bulgakovi Pilátus!/
alakjában  nagyszerűen ábrázolta  a kétkedő,  megtérő,  megalkuvó jellem összetettségét,
tíz ujjával pedig egy fél zenekart pótolt,  magabiztosan irányítva az igen fontos zenei folya-
matokat. Allegri Misereré-je,  Palestrina polifóniája után ki merészelne oratorikus zenét ír-
ni...,  Darvas Ferenc meg sem kísérli,  ám találékony színpadi érzékkel, kongeniális parafrá-
zis-sorozattal ellenállhatatlan hatású hangzó közegbe ágyazza a krisztusi történetet, amely
az együttes interpretációjában az abszolut muzikalitás tökéletes pontosságával, hihetetlen
szinten, lenyűgöző átéléssel szólal meg.
Ne fekedkezzünk meg azért  Pintér Béla kenetteljes atyájáról sem, hiszen Ő is minden sze-
repében képes újabb arculatot mutatni,  de az Ő territoriuma a teljes játéktér,  az egész
színpad, a színházcsinálás totalitása, amelyben teremtő géniusza ebben a katartikus, földön
mennyei előadásban is vakító csillagfénnyel VILÁG-ít.

Tóth Joczó 55 éves kisfiú-Oblomovja gubbaszt a fűben,  az ezerarcú  Thúróczy doktor fe-
szít sárga bunkó-zakóban, míg  Deák Tamás nemez-fövegben, disznólkodva magyarkodik...,
egyből valami csalhatatlan bizonyosság  kacsint reánk: na, ez az!,  amit a  PBT-től várunk,
immáron a Gyévuska óta!  Mesét, ötletet, fura csavart, gyengéd utalást az utálatos mára,
vaskos rajzolatot az "örök emberi"-t illetóen.  Röhejt, iróniát, bóvli-szerelmet, giccs-paró-
diát.  Varázslatot, fantáziát,  tündéri képeket,  közhelyekből fabrikált nagyszerű zenét és
kedvenc szkénés aktorainkat,  régieket,  újakat.  Pintér Béla  ideális  vezető:  Hagyján,  hogy
darabjait csapatának karaktereire, lehetőségeire írja, de hogy a most szerephez nem jutókat képes a ze-
nekarba integrálni és hogy azok ott is helyt állnak...!!!  Mert Bencze Sándor sziklazord bő-
gő-alap, az elmúlt évad legnagyobb nőalakítását megformáló Quitt László fúvós szólamáról
nem is beszélve . Darvas Bence ismét brillíroz, a parasztoperás recitativók szerves egység-
be olvadnak a magyar nóták sírva-vígadásával.  Szalontay Tünde  túlvilági  lényét absztrakt
merevsége, drámai erejű éneke élteti,  Deák Tamás az osztrák-magyar bunkóságban dup-
láz, természetesen hálás amorózó-szerep jut a társulat atyjának, két hölgy azonban várat-
lan meglepetéssel szolgál:  Szamosi Zsófia,  szabadulva vígszínházi sutaságaitól,  a buta kö-
zönségesség találó figuráját rajzolta meg, Az újonc  Bárdos Andrea pedig érett, erőteljes
létezésével tűnt ki,  egy eddig a társulatban tátongó űrt élettel töltve be.  Rendezői lele-
mény hibátlan megvalósítása  Csatári Éva elegáns szépfiúja,  de a shakespeare-i párhuzam
másban is felfedezhető: népszínmű ez a szórakozni vágyó közönségnek, de kielégíti a vájt-
szemű kortársszínház-őrültek magas igényeit is. Nagy igazságok megférnek aktuális kiszólá-
sokkal, a skála a vaskos trágárságtól a légies költészetig terjed, frappáns kis idézőjelekkel
mindkét esetben.  Megszabadultunk a hegesztett nézőtér  bántó vastraverzeitől, de cso-
dákra képes a forgószínpad néhány szál fenyőcskéjével.  Még mindig hangos kicsit a zene,
de a korcsulai diszkó-döngetés  megszelídült. A naturalitásból  átléptünk az ugyan ironiku-
san, de mégis megemelt teátralitás szellemvilágába,  reményteli út ez a fantasztikus együt-
tesnek és az all round színházteremtő  Pintér Bélá-nak.

A végzős zenés-színész osztállyal létrehozott, eredeti  Korcula  igen magasra tette a mér-
cét,  a két előadás összevetése éppen ezért  nagyon érdekes lehet.  A színművészetisek
változata az általánosítás megemelt szintjén absztraktabb, áttetszőbb volt,  a szkénés vál-
tozat, főleg a szereplők alkata és életkora miatt, a vaskos realitás alpáribb világához kötő-
dik.  Új darabjával  Pintér Béla, a mocsaras naturalizmusból visszatalált a Parasztopera, a
Gyévuska szarkasztikus,  idézőjeles hangvételéhez.  Bűntörténet vad szélsőségekkel, sze-
rencsétlen emberek szerencsétlen szituációkban,  keserű humor, pazar gegek,  izgalmas
karakterek. Mindez négynyelvű hangszerelésben, az etnikai és az osztályellentétek szem-
besítésével, pazar fantáziával, ironikus bestseller-dramaturgiával. A szerző termékenysége
igen biztató, hiszen évente áll elő egy újabb színdarabbal,  amelyhez mindig képes megte-
remteni a realizálás optimális feltételeit. A társulat most egységesebb, mint az Anyámban,
esendőbb tagjai is kibírnak egy félidőt, a nagyágyúk viszont jobbak, mint valaha.  Baranyi
Szilviá-t animális energia fűti a vérmes domina szerepében, Quitt László újabb remekbe-
szabott figurát formál, a végre vújra látható  Szalontay Tünde  legkisebb megmozdulása is
életveszélyes.  Brutálbarmok után, Thuróczy Szabolcs egy szorongásos,  frusztrált, szinte
csehovi hőst jelenít meg  az aprólékos jellemábrázolás  kifinomult eszközeivel,  a visszafo-
gottan is nagyszerű   Deák Tamás-sal  előadott  homo-kettős  az egész előadás legérzéke-
nyebb momentuma. Lelki-, fizikai-, színészi és pantonim-bravúr a kilencéves hülyegyerek,
Pintér Béla elképesztő alakításában. Jó, hogy megírja, elképzeli, megrendezi,  társulatot
szervez, pályázatot ír és biciklizik..., - de hogy még az elementáris hatású, ősi színjátszás
legmélyebb titkainak is mesteri tudója, - hát az csak mirákulum, az égi csoda. Annyi fene-
gyerek után,  végre egy édes gyermek,  a mesebeli legkisebb fiú,  aki megváltja a magyar
színházat, aki a honi színjátszás legféltettebb kincse!
Az amúgy előnyös terem-visszhang, a túlzott hangosítás miatt olcsó dübörgéssé silányítot-
ta a találó zenei betéteket, bizony, a színisek saját hangszeres kisérete ezerszer jobbnak
bizonyult.  Kár, hogy a két előadást kevesen tudják összehasonlítani,  az Ódry Színpadon
nem megy már többet, pedig maradandó értékei megérdemelnék.
Újra ajánljuk hát a Pintér Béla Társulatot és reméljük, a tavaszi bemutató sem adja alább.

A jövőre végző Ascher-Novák csapat, musical-vizsgáján szinte teljes egészében bemutatta
a  West Side Story és a Hair zenei anyagát.  Volt ugyan kísérőzenekar,  de a szenzációt a
saját erőből kiállított nagyszerű együttes jelentette.  Szakmailag tökéletesen, lebírhatat-
lan lendülettel,  perzselő aktivitással teremtették meg énekesi, színészi produkciójuk be-
tonalapját.  Szabó Tamás hevesen félszeg volt a Balcony-ban,  emlékezetes maradt a Got
Life-ban is,  Vári-Kovács Péter diabolikus energiákat láttatott a  Cool és a  Donna  berob-
bantásával. Áradó muzikalitású, gyönyörű énekléssel szárnyalt a Tonight-ban és az esküvői
képben  Kiss Diána Magdolna /legyen csak Kiss Dia!,  annyira nagy.../ és  Tarjányi Tamás
álomkettőse. Karakter-gyöngyszemként villogott  Mátyássy Bence /My Conviction/, átütő
szuggesztivitás jellemezte  Polgár Csaba  Jet Song-ját és a Hair-t. De legnagyobb erény az
egész vizsgaelőadásnak a kiérlelt összmunka, a szakmai biztonság, a kimunkált tudás, amely
lehetővé tette az egyéniségek erőteljes megjelenését.  Ennek köszönhető,  hogy az első
nyilvános zenés produkció,  a  Pintér Béla  által írt és rendezett  Korcula-vázlat, teljesér-
tékű előadásként aratott megérdemelt nagy sikert.
A kapolcsi Szárítóban megfelelő volt a közeg,  a Szigeten még a beszüremkedő koncertdü-
bögés és az értetlen közönség sem tudta csökkenteni a darab ironikus erejét.  Az alkotó
a Sütemények és az Anyám orra tévelygései után,  visszatalált a  Parasztopera hangvételé-
hez, rendezői elképzeléseit pedig a csapat fényesen valósította meg. Lisztestestű ember-
múmiák kornyadoztak az adriai verőfényben,  lassan derengett fel a cégi és szerelmi viszo-
nyok kusza hálózata.  Jutott itt szereplehetőség  mindenkinek,  a mikroklímában minden-
napjaink ismert figurái tenyésztek.  Friedenthál Zoltán  puha szigora vehemens érzelme-
ket rejtegetett,  Polgár Csaba  mindent megértő  főnökként  bizonyította  átlényegülési
képességét,  Szilágyi Kata vérbő penziósnéje horvátul-magyarul,  énekelve-beszélve, egy-
formán természetes hitelességgel  deklamált.  A pintéri ál-recitativo  groteszkségét legin-
kább  Kiss Diána tudta érzékeltetni, /"Edina..., szerinted...?"/,  enervált titkárnője aztán
a tömegjelenetekben heves énekléssel és energikusan harmonikus mozgással tűnt ki.  De
nyugodtan elmondható ez a teljes együttesről:  a kis és nagy slágerek kórusai, a visszafo-
gott jelenetek hatásásos kontrasztjaiként,  hatásosan illeszkedtek  az előadás  egészébe.
Brillírozott a zenekar, azaz mindenki, hiszen nem volt ember hangszer nélkül,  a dob és a
zongora környékén pedig percenként cserélődtek a játékosok. Eredeti módon ábrázolta
meghatározhatatlan korú gyerkőcét Tarjányi Tamás, gügyeségtől az indián-táncig bontva
ki a fura karaktert, messze elkerülve az kopott sablonokat.
Készül a Korcula Szkéné-s változata,  nyilvánvalóan egészen más dolog születik,  ezért re-
méljük nagyon, hogy néhány előadásban párhuzamosan is látható lesz a kétféle interpre-
táció. Biztos, hogy ez az előadás nem fog szégyent vallani !!!                                2007

Nehéz rosszat nem írni... Alapelvünk, hogy csak ajánlunk, nem kritizálunk, most mégis el-
térünk ettől, nem ajánljuk az új darabot, de elmondjuk, miért.
Végig valamilyen, megmagyrázhatatlan rosszérzés bujkált bennünk. Érdektelen téma, olcsó
vulgár-poénkodás, alkalmatlan hölgyszereplő, visszaköszönő momentumok az előző remekek-
ből. Visszamenőleg sok mindent igazol a végkifejlet, legalább is logikailag, de a zsigeri ellen-
kezést nem feledteti. Talán erősebb kontroll alatt kellene írni, szigorú kritikus-társ mellett.
Mert a színpadra állítás, a megvalósítás abszolút nagy, csodálatra és elismerésre méltó.
A zene eszméletlen,  a furuglások és az alkalmi színész-zenészek egyaránt tömör hanghátte-
ret feszítenek a cselekmény mögé, bravúrosan játszanak,  a zenei dramaturgia, a pop-rock
idézetekkel nagyszerű.
A női vonal gyengélkedik, a férfiak óriásiak. Thúróczy doktor iszonyatosan erős alakot for-
máz, egyre feljebb hág a színészi teljesítmények ranglétráján,  Deák Tamás most is hiteles,
szuggesztív, virtuóz,   Bencze Sándor  mogorva figurája eleven felkiáltójel.  A pálma  Quitt
László-t illeti: mintha Olga tánti lépne elénk a családi legendáriumból, rezzenéstelen arc-
cal, félrehajtott fejjel, érces baritonjával.  Díjnyertes alakítás!!!, a belső azonosulás káprá-
zatos példája. A rendező-írót nem szükséges dicsérni, változatos szerepeiben színészileg is
mindig helytáll.  Fantasztikus az általa elképzelt színpad- és nézőtér, bármiből tud szituáci-
ót, épkézláb jelenetet kerekíteni,  ritmusban, atmoszférában hibátlan.  Van egy dinamikus
társulata, profi műszaki gárdája, ötlete, fantáziája, brilliáns alkotói vénája. Joggal várhatjuk
Pintér Bélá-tól az előzőkhöz hasonló nagyformátumú produkciókat.

Igazi otthont és igazi közönséget talál a nagyszerű darab !!!  A Nem.Szín.húúú!, azaz a
nemz. SzégyenSzínház borzalmas atmoszférája után, újra megnézhetjük a remekművet
kedves Szkénénk barátságos akusztikájában, ősztől és nem is egyszer...

Nem sikerült. Nem baj. Fájt.
Az okok...? Hát a színészek egytől egyig kiválóak, teljesítik a feladatot, a zenés percek né-
ha áhítatosan szépek, Béla óriási, mint bunkó rendőrales...meg van böcsülettel rendezve,
kitaláltatott egy felesleges nézőtér-építmény,  "forgószínpad",  de minek ?!?  Nincs darab,
nincs cél és nincs katarzis. Unalom van és szánalom. Rosszabb, mint az Öl, rombol, butít...
Tehát: várjuk a következőket és nézzük a régieket, Gyévuskát, Parasztot, Kórház-Bakonyt.
Újra. Sokszor.

Az új bemutató: a Jordán-féle Nemzeti Stúdiószínpadára készült  Gyévuska  újra igazolta, hogy  Pintér  Béla  íróként, rendezőként egyaránt kérlelhetetlenül  nyomul   a maga által taposott ösvényen. A negyvenes évek slágerszövegeinek felhasználásával most igazi opera-librettót írt, amelyben  a cselekmény kizárólag énekelt dialógusokban, áriákban és együttesekben bontakozik ki. Darvas  Bence magától értetődő természetességgel válogatta az irredenta-nóták, a filmdalok, a korabeli slágerek melódiáit, amelyek invenciózus recitativókkal és zenekari betétekkel vegyítve autentikus, egységes egésszé álltak össze. Az immár fúvósokkal bővített zenekar hibátlanul játssza a szituációfestő elemekkel gazdagon árnyalt, a színpadot mindvégig segítő brilliáns hangszerelést /ez még Darvas Feri.munkája/. Magyar  katonazene, Wermacht-induló, báli forgatag, pravoszláv ima vagy orosz népdal: mind hitelesen szólal meg, az éneklésben önmagukat felülmúló szereplők pedig egytől-egyig óriásiak!!!  Csak azért emelem ki kettős szerepében  Szalontay  Tündé-t, mert nem tudok szabadulni sudár eleganciájától és a  Nincs kegyelem-től, amit férfiként énekel, felejthetetlen tragikummal. De akkor már nem hagyhatom említés nélkül  Tóth  Jocó-t sem, aki viszont pódium-álmokat dédelgető érett úrhölgyként József Attila /!!!/- verseket rappel, dizőzösen búg és vonaglik, elementáris komédiázást nyújtva. Thuróczy  Szabolcs most érdes intrikusként kiváló, az eddig ismeretlen Quitt  László a sok délceg fekete-fehér között egy európai kisembert állít elénk, a tökéletes alkati megfelelést meghatványozó belső intenzitással, mementószerű élő szoborként az összes szereplő fölé magasodva.  Deák  Tamás búsmagyar hazafyassága meg annyira hiteles, hogy csak megújráznánk: Vissza! Vissza!!!

A stilizált mozgás, a nadrág-koturnussal emelt, lassított léptű férfiak, a jelmezek és a színpadkép fekete-fehére, a háttérre vetített karmester diabólikus árnya oratórikus magasságokba emeli a darabot.  Pintér  Béla és Társulata megint nagyon nagyot alakít, végre egy igaz hangot ütve meg ezen az eddig méltatlan és méltathatatlan színpadon.

Gyévuska:  10 !                                                         Nemzeti  Színház Stúdiószínpad

Utóirat                   2004.XII.11.
Nem tudtunk a kísértésnek ellenállni: harmadszor is megnéztük ezt a nagyszerű előadást.
Most is döbbenetesen megrázó volt, katartikus és gyönyörű...
De az bebizonyosodott, hogy ilyen rossz akusztikai és hangtechnikai adottságok mellett itt
nem szabad játszani ! A teremnek nincs utózengése, még a negatív csúcsnak számító BKK-
nál is süketebb,--- a személyzet pedig nem tud segíteni ezen, sőt, még a zenekar/ének arányt is képtelen elfogadhatóan kialakítani.
Több neves ítésztől hallottuk azt a képtelenséget, hogy a társulat énektudása nem elég !?!
Talán elfejtették, hogy szólnak ezek a hangok, minden mikroportozás nélkül, a Szkénében !
Elég meghallgatni-nézni a barokk beütések miatt zeneileg sokkal nagyobb kihívást jelentő Parasztoperát annak eldöntésére, mi az oka az itteni hangzás gyengeségének. Ezért:

Nagyon kérjük a szeretett  Pintér  Béla  Társulat-ot, hogy következő, remélhetőleg ugyanilyen zseniális produkcióját ne itt valósítsa meg ! 
A  Szkéné  és a törzsközönség  mégiscsak egészen más...