2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017

2 0 1 8

Boulez-t, Ligeti-t, Messiaen-t játszik,  a legkorszerűbb zongoristánk.  Merészen válogat, a
legjelentéktelenebb művet is képes fantasztikus értelmezéseivel naggyá tenni. A koncert
nagyobbik része  most is ilyesmikkel telt,  de a lenyűgöző egyéniség, a félelmetes hangzás
elviselhetővé tette a jobbára kísérleti jellegű opuszokat.
Lajtha, Kadosa kihullott az idő rostáján, ha egyáltalán bele került,   Kurtág  így megszűrve
kevés,  Eötvös: Erdenklavier-Himmelklavier Nr. 2. (In memoriam Luciano Berio) elégikus
hommage. Hasonló emelkedettségű  Bánkövi Gyula: Corale-ja, a bombameglepetést azon-
ban  Jeney Zoltán Kalah-ja hozza.
A vájtfülű kortárs-fanok természetesen a híres  Schröder halála miatt jöttek, villámcsapás-
ként hatott már az első futam, amely akcentusokkal tűzdelve,  sok-sok variáción keresztül
mámoros élménnyé fokozódott. Nyilvánvaló a Vidovszky remekműre utalás:  itt is egy skála
mérhetetlen invenciójú kifejlesztése a koncepció.  Balog József sűrített energiájú billen-
tése jól illett a nagyszerű darab stílusához, méltó csúcsa volt az első résznek.
Vidovszky László:  Schröder halála:  végre újra hallható-látható  a régóta várt remekmű!
A színre lépő három fiatal kortárs-zenész szögekkel gem-kapcsokkal, radírokkal felszerelve
készült  a folyamatos preparáláshoz. A szegény szólista  dicséretes kitartással rótta a ská-
lák végtelen sorát,  talán sportszerűbb lenne gépzongorával játszani  ezt a monoton kása-
hegyet. De akkor elmaradna a szólista méltán zajos ünneplése  a félelmetes produkció vé-
gén...
Ahogy előtűnnek fura hangzatok, elcsukló zizzenések, fémes zörejek, ahogy dermesztően
állandóan visszatér egy kósza hang, mielőtt harminc ismétlés után a semmibe hullna... hát
az eszméletlen élmény!!!  Talán Ligeti 100 metronóm-jánál izgultunk ennyire, melyik hang
lészen az utolsó... Lassúdad elnémulnak a húrok, csak a kalapácsok tompa neszezése hal-
lik: meghal a zene, éljen az avantgarde koncepció!!  Vidovszky László művét száz év múl-
va is ünnepelni fogják,  harmadszor részesültünk ezen égi ajándokban, de nem ez volt az
utolsó.

Azért elég siralmas, hogy egy száz éves művet "kortárs" cimkével adnak elő... Schönberg
eszméletlenül zseniális Pierrot Lunaireje ráadásul méltatlanul gyenge előadásban került
színre,  az énekbeszédre, ("Schprechgesang") komponált dalciklus  elfuserát operai szél-
sőségekben úgy /nem/ szólalt meg,  hogy a nagyszerűen játszó zenekar mellett  sokszor
hallani sem lehetett,  szerencsére.  Pedig ennek a csodálatos műnek igen emlékezetes
hazai előadási voltak már,  elég, ha  Bodrogi Éva 2010-es produkciójára gondolunk.  De
nem járt jobban  a hatvan éve bemutatott "kortárs"  Berio-opusz sem, a Népdalok, ame-
lyet anno Cathy Berberian előadásában imádtunk. Szörnyű intonálás, veszett aránytalan-
ságok, borzalom.
De kit érdekel! A második részben Stravinsky: Le renard-ja fantasztikus ajándék! Egy íz-
ben id.Vidnyánszky megcsinálta  színes, bukolikus színpadi mesejátékként,  gyönge éne-
kesekkel, kiválóan mozgó színiegyetemi hallgatókkal.  A szerző eredeti intencióinak meg-
felelve,  Kulcsár Noémi  négy táncossal  a zenekar előtti  pódiumra tervezte a látványt,
a szólisták viszont  nem a zenekarba lettek száműzve,  élő részesei voltak a koreográfiá-
nak. A  Vajda Gergely  vezette rádiózenekari kisegyüttes  heves lendülettel szólaltatta
meg a cimbalomszólókkal dúsított partitúrát, a táncosok megjelenése az első pillanattól
kezdve heves érzelmi reakciókat  váltott ki.  Schell Martin  alakjának artisztikus szépsé-
gét vibráló humorral fokozta,  Szarvas Krisztina  Kakasa  puszta életéért küzdve lendü-
letes tágassággal , gyönyörű emelésekben szárnyalt.  A sunyi rókácskát  megtévesztő fi-
nomsággal  Darabont Áron, a Kandúrt a vibráló energiájú Hajszán Kitti jelenítette meg.
A rivalada néhány négyzetméterét  Kulcsár Noémi  ördöngős fantáziával  ölesre tágítot-
ta, a gesztusok eleven eredetisége,  a térbeli alakzatok folyamatos változása együtt lük-
tetett a szédületes zene brutális ritmikájával.
Tóth Pál Mátyás basszusa a Kos öklelő erejét, Szűcs Attila a Kandúr simulékony setten-
kedését erősítette, Gulyás Bence a Kakas szólamát hozta hajlékony eleganciával. Mind-
ezt természetesen oroszul, ami hatásosan érvényesült  Kristofóri Ferenc harapós róka-
hangján. Kiváló éneklése elnyerte jutalmát,  végül három csodás táncos ragadta meg a
grabancát, édes érintésükkel büntetve a pórul járt ragadozócskát.
Lenyűgöző játék,  pompás humor,  virtuóz koreográfia,  a zene, a tánc és az ének egy-
mást hatványozó  mágikus egysége:  Kulcsár Noémi és társainak Róká-ja  máris az évad
legjelentősebb összművészeti alkotásának tűnik.

Tasso eposzának  szerelmi epizódját  hat zeneszerző dolgozta fel operájában  Gluck-tól
Rossini-n át Dvorzsák-ig. A  Rendező különböző művek jeleneteiből konstruált  egységes
darabot. A zenei stílusok váltakozása a legkisebb mértékben sem zavaró, a korszerű ope-
rajátszásban elsődleges drámai, színházi jelleget hangsúlyozva.
Az első képben a burjánzó pálma-vegetáció árnyékában  Lam Chung Ting baritonja ural-
kodik, majd  Farkas Tímea és az elegáns lovag  Erdős Róbert gáláns percei következnek.
Élénk mozgás, színpadi rátermettség, kimunkált szituációk jellemzik az énekeseket, a ta-
lálékonyan  Lustyik Ákos hangszerelte anyagot  Sándor Szabolcs vezényletével kiválóan
játssza az egyetemi zenekar
A keresztes vitéz szerepét Ninh Duc Hoang Long ritkaszép tenorral, érett muzikalitással
abszolválja, az ágyjelenetben  Erika Estefán Avilés Fernadéz csábítja. Az oldalvetítőkön
megjelenő Gyűlölet-et a fekete fejdíszű  Molnár Tímea  testesíti meg, a zeneszerző hal-
gatók által alkotott közjátékok ezen esete is  hatásosan előlegezi a sötét atmoszférát.
Atlétikusan sudár, varázsos tünemény lép elő,  Megyimórecz Ildikó  lenyűgöző színpadi
létezését  orgánumának kiteljesedett szépsége hatványozza.  Tökéletesen kiegyenlített
regiszterek, hajlékony frazeálás, elbűvölő legátók.  A depresszív ária panasza lenyűgöző-
en teremtődik meg  a lefegyverző zeneiség és a  színészi játék szuggesztiójában.  Az ifjú
tehetség példája bizonyítja: az ideális megjelenés és a hiteles karakterformálás nem zár-
ja ki a fantasztikus énekesi produkciót.
Almási-Tóth András merész operai patch-workje nagyszerű lehetőséget nyújtott az ope-
ra szakos hallgatóknak, múlhatatlan örömöt okozva  a modern hangvételre nyitott közön-
ségnek. (Klasszikus zenei anyaga ellenére, nem véletlenül került beszámolónk a "kortárs-
zene" kategóriájába).

A félig tele, félig üres pohár. Honegger halvány, mechanikus zenéje passzé. Amikor írta,
már Schönbergék, Messiaen, Bartók vitte a prímet, az ő köreiből legfeljebb Poulenc ma-
radt egy kicsit élő.  Szünet előtt aztán  egy gagyi filmzene tette be a kaput,  legalábbis
mögöttünk. Künn olvasgattunk, míg a lelkes ifjúság odabenn ünnepelte a semmit.
Persze kell a becsali beetetés, de hát Georg Prokofjev Turntable Concerto-ja, korszerű
hangvételével ugyanolyan érdeklődést keltett!  Igaz, ez főleg a virtuóz kézremegtető  DJ
Quick-nek szólt, ám közben  a fantáziadús hangzatok is utat találtak a fülhallgatózenétől
félig süket hallgatósághoz.  Veszett hangtömbök,  izgága ritmusok, kimunkáltan erőteljes
akcentálás. Alaposan megdolgozták a magukét a rezek, de a vonóskar és a fafúvósok is ki-
tettek magukért. Vajda Gergely magabiztos stílusérzékkel vezényelte a tékozló energiák-
kal nem fukarkodó zenekart.
John Adams  versenyautóba ültetett, jócskán meghaladva a halálra unt repetitív momen-
tumok lehetőségeit, extrém effektusokban bővelkedő, elsodró erejű művet alkotott. Vé-
gül tehát nyitva marad a kérdés: mi is van abban a pohárban?  Bizony inkább tele volt és
a nagyszerű zenekar alaposan belehúzott!!!

2 0 1 7

Láttunk már félsikerű szobaszínházi változatot, de Luis Bunuel filmje operává alkotva lett
teljes hitelességű drámai mű.  A rendező   Tom Cairns   továbbgondolta a textust, nagy-
szerű karaktereket rajzolt fel,  bővítette a szituációk sorát,  új elemekkel gazdagította a
cselekményt.  A vacsorát adó Lucia decimás ugrásokkal tűzdelt szólama  hiszterikus hajla-
mokat érzékeltet, kackiás szeretője, Alvaro kapitány reménykedve téblábol körülötte. A
személyzet érthetetlen okokból távozik, egyetlen komornyikra hárul a felszolgálás. A kar-
mester feleség  Bianca Paradisi művet zongorázik,  többen követelik,  hogy /a vezénylő/
H/A/des-től is játsszon valamit. Nincs hiány egyéb groteszk vonásokból sem, az egész tár-
saság nevetségesre tátott operai szájakkal erősen parodisztikus.
Mire megszokjuk az operai artikulálás látványát,  lassan a történések is drámaibbá válnak.
A betegsége utolsó stádiumában szenvedő Leonora  orvosára veti rá magát,  az Eduardo-
Beatriz szerelmespár  nászéjszakára készül.  Kiderül,  senki sem tudja  elhagyni a termet,
a vendégek megadóan nekivetkőznek a helyben alváshoz.
A közzene hatalmas rézfúvós-tömbökkel, grandiózus tömörséggel operál, az Ondes Marte-
not vijjogva szabdalja a hangképet,  a tragikus folytatást  a színfalak mögött dübörgő hat
dob eszelősen pergő ritmusa előlegezi.
A nép megostromolja  a házat,  a rendőrség közbelép.  Még a grófnő kisfia sem tudja át-
lépni a láthatatlan falat,  odabent egyre kaotikusabb az őrület.  Vizet nyernek a kútból,
de az éhség fokozódik. A megjelenő három bárányt, /ennyi maradt Bunuel nyájából/, le-
vágják, megsütik.  A szerelempár gyönyörűségesen fonódó kétszólamú áriával búcsúzik az
élettől, Ondes Martenot hullámokon lebegve lesznek öngyilkosok. Tombol a woodoo, há-
rom szoprán varázsol csirkelábakkal, emberáldozatot követelve: "Vért!".
A második felvonás közepére katartikus magasságokba emelkedik az élmény, a kilátástalan
bezártság, a halál,  az öccsével vérfertőző  Silvia de Avila grófnő bárányfejet ölelgetve vá-
gyakozik kisfia után.  Thomas Ades  megtalálta a zenedráma atmoszférájához építő zenét,
ahogy azt Shakespeare Viharjából írt operájában is hallhattuk. Ez a hangvétel pillanatnyi-
lag a legerősebb a nemzetközi mezőnyben, veri Eötvöst, széles perspektívákat nyit a jövő-
ben.
A "Szűz Walkür",  az operadíva Leticia találja meg a kiutat,  Ariel-iez hasonló  transz-szop-
ránja  sikolyszerű koloratúrájával  soha nem hallott vokalitással triumfál.  Leomlik a látha-
tatlan fal,  Te Deum-szerű korál-kórus ujjong az égig.  Ha ezt a Soharóza hallaná! Mintha
kórusimprovizációjukat  idézné  szigorúan megkomponált,  széles amplitudójú hanghullá-
lámokban. Örvénylik a félelmetes intenzitású hozsanna, a  hömpölygő zúgással szárnyaló
himnikus hangtömbök végleg a földhöz vágják a megigézett hallgatóságot.
Büszkék lehetünk, hogy Thomas Ades operáját, a Vihar-t világraszóló előadásban játszot-
ta az Operaház, talán megérjük az Öldöklő Angyal budapesti bemutatóját is.

A nyitányban vibrafon vibrál,  bendzsó peng,  a basszusgitár fölött szaxofont hallunk, ké-
sőbb hamisítatlan  blues-feeling,  de még az utálatig elcsépelt  Strangers in the night is
nemes hangszerelésben dicsőül meg: ilyen frappáns konglomerátum  Vajda Gergely  ze-
néje. Illik is az amerikai Délen játszódó, frivol vígopera szatirikus hangulatához, eredeti
és merész csakúgy, mint  Mark Childress  librettója.
Három éve  Eövös Péter: Paradise reloaded/Lilith/ operájában láttuk:  Rebecca Nelsen
igéző bikiniben,  varázsos orgánummal játszotta Évát.  Izsák Nelli  káprázatos ruhakollek-
ciójában  most is érvényesíti  gyönyörű alakját,  amelynek tökéletességét  csak színészi
alakítása múlja fölül.  Ő az alabamai kisváros, Six Points Nagy Nője,  hét szerető osztozik
bájain.  Első helyen a baptista gyülekezet Hendrix tiszteletese,  de a sorban előkelő be-
sorolást kap a Seriff, a Bíró és a Főrendőr is. Némi lebukás után az új lelkész is áldozatul
esik,  Erdős Attila énekben,  férfias erőben egyaránt böcsületesen helytáll.
Almási-Tóth András egyszerű eszközökkel,  pontos szituációkban görgeti a cselekményt,
jól használja  a komikus elemeket,a társulat összeforrott egységben játszik.  Az amerikai
ősbemutatóhoz képest bővült is a partitúra: Károlyi Katalin  rasszista nagymamája a bot-
rányosan előkerült félfekete unokával rappel a börtöncellában/!!!/ . Nathan szerepében
az afroamerikai  Keith Browning  tinédzser lendülettel remekel.
Vajda Gergely szerzői szigorúságú vezényletével az UMZE kamaraegyüttes pompásan mu-
zsikál, a történet váratlan aktualitás felé billen.  A szereplők megdöbbenve nézik az iker-
tornyok new yorki tragédiáját,  a végén hősnőnk  New Orleans-ba tart,  a sztrádán csak
szembe jön az autóáradat, mindenki menekül onnan, ahová igyekszik: közeleg a Katarina
hurrikán.
A pajzán vígopera kontrasztja a rettenetes történelmi háttér,  lám, mennyire lehet még
operai eszközökkel is valós problémákról szólni!  Az elvetélt hazai kísérletekre gondolva,
csak irigyelhetjük a szabadabb világban alkotókat.  Vajda Gergely műve az Őszi Fesztivál
legfontosabb eseménye volt, dicséretes a Café Budapest bátor vállalása, kár, hogy csak
kétszer láthattuk.

Döcögve indul:  hogyan is stilizálhatná az operaműfaj  Gombrowicz  stilizált abszurdját? Lo-
valópálcáját suhogtatva  lép be  Hufnágel-ként  egy ütős basszus:  Pitotr Pieron.  A három
Lord "Lord Botton kis fa széké"-t recitálja groteszk mozdulatokkal, az Inasok szenvtelen fa-
arccal asszisztálnak Firulet báró és Charme gróf szópóker partijához.
A zenei anyag kimunkált,  fúvós gesztusok, sok skálafutam,  az énekszólamok jól simulnak a
textushoz.  A kissé széttartó események  a szünet után válnak érzékletes élménnyé. Hófe-
hérben Albertinka halovány, ám az előtérben összecsapnak a vetélkedő uracsok embersza-
bású kutyái, egyre több merész disszonancia emeli kortársi szintre a zenét.
Artur Janda  Professzora  szögletes mozgással magyarázza  a lázadás ideológiáját,  Himalay
hercegnő,  Anna Radziejewska mindenkit bálba hív. A divatot Fior Mester, a kontratenor
Jan Jakub Monowid diktálja.  Bemozdul a látvány, a táncosok fantasztikus jelmezben rob-
bannak a színre,  Michal Dobrzynski zseniálisan szaggatott zenéjét  Jaroslaw Staniek csö-
kött kombinációi hatványozzák.  Przemyslaw Fiugajski  vezényletével bődületes hangtöm-
bökkel viharzik a nagyszerű zenekar.
A szűk térben hatalmas tömeget mozgat  Jerzy Lach  rendező, kitör a forradalom, az arisz-
tokraták véres teteme fölött diadalmasan suhog a vörös zászló.  Hosszan kitartott ostinato
alapozza meg pantomimikus jelenetet, koporsóba hullanak az uralkodó osztály rekvizitumai,
vakítóann ragyogó belsejében méltatlan külsejű Albertinka meztelenkedik.
A vágyódóan visszasóvárgott Szegedi Nemzeti Színház  Helmer-Fellner környezete után, a
Thália  akusztikai visszaesés, a  MU Teatr pedig kamaraméretekre redukálja az  Armel lehe-
tőségeit. Pedig az opera nem egy-, avagy kétszemélyes műfaj, még  Eötvös Péter is zátony-
ra futott a Senza Sangue-vel,  összművészete tágasabb dimenziókat kíván.  Sikerült a pesti
közönséget becsábítani a kortárs operába,  de most Béccsel minden elveszett.  Ott nincs
érdeklődés, itt évi egy előadás lesz... /?!?/.  A világ szeme Szegedre fókuszált két hétig, de
még Budapest is jobb, mint az énekes fiúcskák kedves játszótere. Mindent vissza, vissza!!!

Az 1998-as  Kovalik-rendezés, Barbara Hannigan két szólója, a  Neue Oper Wien produk-
ciója és a  három szopránária trombita-változata/!!!/ után még jobban tudjuk értékelni a
a Danúbia zenekar merész vállalását. Az iszonyatos nehézségű, ismeretlen zenei anyag ha-
talmas kihívás!  Vajda Gergely, aki immár két évtizede avatott megszólaltatója a partitúrá-
nak, most is a remekműhöz méltó eréllyel vezényelte a brillírozó zenekart.
A koncertszerű előadás amúgy is nagyságrenddel erősebb, fontos, hogy követni tudtuk a
félelmetesen összetett és minden ízében unikális zene fordulatait.  A hisztérikus pikkoló-
magasságok kontrasztálnak a basszusokon derengő nyugvópontokkal, a mélyben tuba böf-
fen,  trombon-glisszandók csúszkálnak.  Apokaliptikus zene, vakító akcentusok, majd a re-
ciativók alatti atonális hullámzás. Minimális változások ütközése, keveredése, interferenci-
ája szervül Ligeti jellegzetes polifóniájába. Tucatnyi kriptamély basszusszólam Brown-féle
mikromozgásából teremtődnek a rettegés gyászhangzatai.
A múlt század minden avangárd kísérlete magától értetődően szervül  a bármilyen hangzó
anyagot szerves illeszkedéssel befogadó kompozícióban.  Két varèse-i sziréna vijjog, 6 aj-
tócsengő indítja a második felvonást, papírzörej, szélgép, metronóm és pisztoly verseng,
de még egy kétméteres fakalapács is lesújt.  Az előadás hősei ütőhangszeresek: legalább
70-80 eszközt használnak, bongók, kongák, tom-tomok, tam-tamok, tucatnyi dob a marim-
ba-xilofon-vibrafon és a hagyományos kollekció mellett. - És Ligetinél minden effektus ér-
telmes,  adekvát helyen szólal meg  a japán templomi csengettyű,  a jávai gong,  vagy ép-
pen valamely konyhából csent háztartási eszköz.  A hatás nemcsak a paródiát erősíti, ko-
mikum mellett ismeretlen, sokszor drámai erejű hangelegyek is létrejönnek.
Dan Karlström  tizenkét autóduda kíséretében szárnyaló  Dies Irae-vel indít,  mint Necro-
tzar,  Heiko Trinsinger  termetéhez méltó orgánummal lép elő.  Lírai ellenpont a két sze-
relmes, Gioconda és Giocondo,  Sáfár Orsolya és  Várhelyi Éva  lebegő duettje.  Éppen-
hogy basszus  Kouta Räsänen, az alsó regiszter hiányosságait kiváló játékkal ellensúlyozza,
Meláth Andrea  viszont a karakter hanggal, gesztussal való megjelenítésével tökéletes, a
kontratenor Csapó József érzékletes alakítással hiteles rövidnadrágos Go-go hercegként.
A három szoprán áriából alkotott szóló emlékezetes előadásával,  Barbara Hannigan-i szin-
ten triumfált nemrég,  Szakács Ildikó  az Ávónőnek keresztelt Rendőrminiszter észvesztő
koloratúr-bravúrjában itt is remekelt. Pisszeg, sziszeg, krákog, bömböl, mássalhangzó-tor-
laszokat zörrent,  negyedhangos trillákat süvölt.  Megszólalásai kimerítik  a virtuóz hang-
képzés összes lehetőségét, könnyedsége elképesztő, energikussága bámulatos.
A meglepetések sorozata szinte őrületbe kerget, alig tudjuk követni a zseniális szerző ör-
dögi kreativitását, az egész összképe döbbenetes erejű hangzó látomássá fokozódik. Fájó,
hogy a marketing hibájából még a kortárs zenére éhes vájtfülűek se tudtak az előadásról,
a maroknyi közönség még így is hatványozott ovációval ünnepelte a példátlan produkciót.
Az Óbudai Danúbia zenekar és Vajda Gergely olyan csatát nyert, melyet érdemes lenne
hadjárattá fokozni. Ligeti zenéje is érthető, élvezhető, csak lehessen hallgatni...

2012-ben így írtunk  Almási-Tóth András  A tavasz ébredése  operarendezéséről:
"A vizsgázó énekesek teljesítménye, a táncosok elképesztő látványa, a koreográfia átütő
ereje,  párosulva  Bella Máté  tomboló energiájú zenéjével,  revelatív eseménnyé teszik
az operavizsga  befejező részét,  amely egy későbbi,  hosszabb szériához vezető premier
irányába mutat."
Óhajtó jóslatunk igencsak bevált, azóta több operavizsga tárgya volt.  A mostani előadás-
ban, a fedett zenekari árok és a kiváló Vajda Gergely jóvoltából még inkább érvényesült
Bella Máté  zenéjének brutális szuggesztiója.  Dübögő ritmusok, robbanékony hangtöme-
gek, kontrasztként fájdalmas motívumok lebegő éneke. Az UMZE Kamarazenekar eminens
korrektséggel realizálta a nagyszerű elképzeléseket, az énekszólamok és a zenekari hang-
zás aránya kiegyensúlyozott volt.
A hajdani produkcióban a koreográfia nagyrészt helyhez kötötte a táncosokat, most tér-
beli mozgások és a cselekmény leképezése, a szituációk gesztikus jellemzése uralta a lát-
ványt.  A merész kombinációk és  a virtuóz változatosság   Kulcsár Noémi  koreográfiáját 
a zenei anyaggal egyenértékű alkotóelemmé emelte.  Gyönyörűség vala a szőke nimfács-
ka,  Szilvássy Anna  poétikus csábtánca.
Az operatanszak minden évfolyamban hozza a jobbnál-jobb énekeseket, akik egy kortárs
opera nehezebb anyagát is abszolválni képesek. Az Igazgatónő fenséges alakjában  Horti
Lillá-t csodálhattuk, Wendla tragikus szerepét  Nagy Zsófia énekelte, játszotta átütően.
Furcsa, hogy  Beeri Benjamin  színpadi neve "Marci"(?!?) volt,  ahogy Wedekind Melchior-
ja is Menyussá változott.  Ám ez sem vont le semmit a még csak első éves debreceni aka-
démista teljesítményéből:  Dargó Gergely  éles orgánuma,  nagyszerű muzikalitással, ele-
mentáris játékkészséggel párosulva az egész produkció fókuszát képezte.  Nem véletlen!
Kaposvári színiegyetemistaként ismertük meg, Debrecenben játszik, zenél, hangszerel és
affajta  zenei mindenes.  Bemutatkozása újabb erősségéről győzött meg,  nagyon várjuk
további jelentkezéseit.
Almási-Tóth András  rendezése, színészvezetése ismét bizonyított, a mostani énekszako-
sok színészileg is alaposan felvértezve lépnek ki a színpadra.  Bella Máté  műve, A tavasz
ébredése pedig,  reméljük, még sokszor próbára fogja tenni  a jövő énekes-generációit.
Akár minden évben is örömmel hallgatjuk meg!!!

2 0 1 6

Jonathan Dove már az Elvarázsolt disznó c. művével bizonyította a "közösségi opera" lét-
jogosultságát. A Halastó után most a  Csíkszerda Kórus veselkedett neki az újabb, bibliai
témájú meseopera  színre állításának.  Grandiózus munka!  Először is a teljes szereplőgár-
da fordítja le a szövegkönyvet, feláll a 100, igen, száz/!!!/-tagú kórus,  na meg a majdnem
ugyanakkora gyerekkar. Megszerkesztik a kottákat, összeverbuválódik a zenekar, betanul-
ják a szólamokat. Az eredetiben operaénekesek játszottak,  itt most a kórusból kerülnek
ki az énekesek is.
A színpadkép egyből elvarázsol,  színes ruhák lógnak a falakon,  a padlót is tonnányi tarka
ruhacsomó borítja. Várakozva üldögélünk, közöttünk jár fel s alá a fantasztikus göncökbe
öltözött társulat . Mindenkinek egyénített, saját jelmeze van, mérhetetlen fantáziával al-
kotott hippis csodák, a látvány a tíztagú díszlet-jelmez design csapat  tobzódó mestermű-
ve.
Tóth Árpád  vezényletével hatásosan szól a zenekar, a kórusok meg egyenesen lehenger-
lőek. A szenvedő nép, piaci sokadalom hangja,  kisebb csoportok pedig a verebek, halak
megszemélyesítői.  Göttinger Pál rendezőművészete zászlókkal, leplekkel jeleníti meg az
erdő rengetegét, a folyót, a hegyet,  a természet hangjai elementárisan zúgnak,  a moz-
gások stilizált eszközökkel éltetik a cselekményt.
Lényegtelen, ki énekel jól és jobban, Tóbit és Raguel:  Turchányi Márton és Dániel, az
ördögi Ashmodeus, Bartha Attila és a hét háztáji őrző-védő ember meggyőző lelkesedés-
sel hozza figuráját, a címszereplő  Botlik Tibor Tóbiásának,  Sáraként  Szabó Eszter-nek
oroszlánrésze van a sikerben. A két feleség,  Pribay Veronika és Nagy Ida  igen árnyalt,
szép énekléssel tűnik ki, Rafael, az angyali sugárzású  Joós Andrea színpadi létezése ma-
ga a mitikus mennyei ajándék.
Elragadóan lendületes a játék, a mese fordulatai a zene hullámzásában hatványozódnak.
Az akasztott vőlegények, véres tetemek,  a víz alatti harc és a vakság tragédiája után ki-
tisztul az ég,  meghalljuk az erdő és a hegy hangjait,  újra látjuk a boldogság fényeit. A
teljes társulat énekli a finálét,  ez valóban a közösség operája, mi nézők is aktív résztve-
vőkké válunk,  ahogy a kórus meg végig nézőként figyeli a történéseket.  Több száz em-
ber önkéntes munkája, szervezetten összehangolt akarata mutatja  az összefogás győz-
hetetlen erejét.
A műsorfüzet kiállítása, grafikája is nagyszerű, ahogy a helyszín kialakítása, az előadás le-
bonyolítása is.  Világosítóra ugyan nem telik,  de a rendező   Göttinger Pál  Lux Eterna-
ként sugárkévékkel bombázza a színpadot.  Aki játssza, aki énekli, aki nézi: mindannyian
áradó örömmel éljük át ezt a gyönyörűséges előadást.

Erős felütés indít: Berio Calmo-ját, magyarországi bemutatóként  Károlyi Katalin adja elő.
Bár a sűrűn szőtt zenekari anyag sokszor fedi a nagyszerű énekhangot, a szólam és az éne-
kes kiválósága sikerre viszi a darabot.  Míg a Folk songs-ban  az egyszerű dallamok könnyen
befogadhatóak, a Calmo tág spektrumú szólója érettebb figyelmet követel.
Klenyán Csaba energikus átéléssel tolmácsolja  a virtuóz  Stockhausen: Amour-t,  a köny-
nyedebb  Musical toys-t, Gubajdulina fantáziadús zongoradarabját  Mali Emese animálja.
Több Hommage-zsal is szerepel Schnittke, Mozart, Stravinszkij, Sosztakovics bőrébe bújik,
leghatásosabbnak a  Moz-Art á la Haydn  bizonyul.
Három helyen, párhuzamosan folynak az események. Gondos elemzéssel tallózunk a vonzó
lehetőségek mennyei bőségében, a könyvtárban  Kaczander Orsolya és Keller András bű-
völ el,  az agyondédelgetett Part-nál  jóval eredetibb, észt  Peeter Vahi  Digital Love-já-
val. Cikázó fuvolafutamok, arcátlan flatterzungék  a hegedű sul ponticello őrületében.
Fölösleges engedmény volt az olcsóság irányában két orosz szerző repetitív blöffje, ahogy
a gyönyörűen, (mikrofonba) éneklő  Nora Fischer  sem feledtette  Golijov,  álkortársi ef-
fektekkel komolynak álcázott, legfeljebb világzenéjét.
A rég hallott  Morton Feldman  Rothko Chappel-je meditatív szépsége,  végtelen távlatai-
val emel a mennyei szférákba,  Murányi Márta és a  Szent Efrém Kórus  angyalhangján. A
capella szól az  O Sacrum Convivium  Messiaen-tól,  méltón koronázva meg  a Nagyterem
délelőtti produkcióit.
Nem kedvencünk Mozart, túl sokat játsszák rosszul, túl sokat halljuk tánczenéit. Ám most
a D-dúr fuvolanégyes elvarázsol, a  c-moll Adagio fenséges beteljesülés. Óriási érdeme a
szervezőknek, hogy Mozarttal csábítják a nagyközönséget, akik aztán lassan beletanulhat-
nak a kortárs zenébe...
Csúcspontot jelentett  Messiaen Hét haiku-ja  Borbély László és a xilofon-marimba duó,
Holló Aurél és Schlanger Tamás  előadásában.  Bizonyára  páratlan kontrasztot képezett
Csalog Gábor:  Magyar Mulató-jának premierje  az általa elővezetett  Mozart zongoraver-
sennyel. /Sajnos, elhívott a kötelesség/.
Így a legemlékezetesebb számunkra a fenomenális  Gubajdulina Seven words című, Krisz-
tus hét szava a keresztfán-ra utaló műve volt.  A járatlan utakon vakmerő biztonsággal ha-
ladó zenekar élén,  Fenyő László  gordonkán,  Szatzker Zsanett  orosz gombos harmoni-
kán, bajanon brillírozott.  Vijjogó flazsolettek,  reccsenő basszus-motívumok,  a fátyolos
trillák és apokaliptikus robbanások közegében: letaglózó remekmű. /Eddig élőben csak a
zenekar nélküli részleteket hallottuk egyszer.../.
A Második Hallgatás Napja: sóvárogva várjuk a jövő évit, mindenképpen végig ott leszünk,
reggel tíztől estve tízig!

Most kezdjük megismerni, a  Mystere de l'instant-t  éppen a  Fesztiválzenekar  játszotta
nemrég, első hallásra nem is annyira avantguard, de újszerű hangzásával a kompozíció sok-
rétűen izgalmas.
A L'arbre des songes (Az álmok fája) című művet  Ning Feng indítja csodálatosan gömbö-
lyű, érzékien telt hegedűhangján. A melodikus líraiság egyre veszettebb motívumokba vált,
parázs futamok, vakmerő ellentétek élezik a fokozódó feszültséget. A koreai szólista magá-
tól, értetődő, könnyed lazasággal abszolválja az ördögi nehézségű passzázsokat, a zenekar
színei a simulékony formáktól a tomboló extázisig váltakoznak.
Érteni nem tudjuk, csak zsigerileg fogjuk fel a káprázatos gazdagságot.  Dutilleux neve fel-
kerül a XX.század általunk lelkesen keresett, nagy nevei közé. A Bartók Rádió Ars Nova-já-
ban éppen most most ment egy két részes válogatás, bele is vetjük magunkat az élvezetes
barátkozásba, (október 4 és 10).
Idén valahogy jó irányba indul a Fesztiválzenekar, sorra hozza a kortársabb műveket,  csak
így tovább, - még a legkonzervatívabb nézőknek is felüdülés egy-egy ismeretlen remekmű.

Ives: Quarter-Tone Chorale-jában  a zenekar felét negyedhanggal kell elhangolni, a hagyo-
mányos frázisok furcsa gellert kapnak,  nem tudjuk, miért, csak feltűnő, hogy rendkívül iz-
galmas hangzás jön létre.  Nem mindennapi föladat  a vonósoknak:  agyonképzett fülükkel
tudatosan kell mellé intonálniuk...
Ligeti: Ramifications-ja  maga a suttogó csoda.  A mikroszkopikus zenemolekulák remegve
vibrálnak, piánisszimó rezgéseik  misztikus hang-ködként varázsolnak el.  Az angyali szférák
zenéje,  alig moccanó, lassan türemkedő hangszín-felhő.  Az éjszaka zenéje a látóhatáron
oszcilláló légréteg szűrőjében.
Andriessen: Symfonie voor losse snaren, csak precíz terv szerint elhangolt üres húrokon.
Már a nyílt színi hangolás élmény!!!  Merészen ütköznek a kis szekundok,  mind a tizenkét
hang megkapja a maga húrját.  Húsz perc sok egy kicsit, de amíg bírjuk, fantasztikus össz-
hangzásokat kapunk. Határozott, tágléptékű motívumok ismétlődnek, de szerencsésen el-
kerülik  a repetitív unalmat. Szabálytalan dodekafónia  változatos szerkezetbe építve. Jó a
dúr-moll atmoszféra mellőzése,  a többi Andriessen műhöz képest  változatosabb a hangzó
anyag.
Tornyai Péter  nemcsak elhangolja fél zenekarát,  kettőzi a karmesterséget is.  A két cso-
port játékosai és a vezénylők  folyamatos váltásban kombinálódnak,  egymás mellett él két
tempó, két dinamika,  a végsőkig fokozva az érdeklődő izgalmat.  Hogy ennyire nem számít
a módszer, a rafináltan kieszelt újdonság: végső fokon csak a zeneszerzői kvalitás a döntő!
Tornyai elementáris szenvedéllyel,  szinte romantikus hevülettel muzsikál,  fordulatai drá-
maiak, a szélsőséges indulatok meglepő hangzatokban ejtenek rabul. Három cselló sírja a
dallamot, brácsa pizzicatója kattan, a két bőgő brutális bájjal dübög. Ezer effektus színezi
Tornyai Péter vad áradású Diaphoniá-ja a racionális elképzelés és a határtalan transzcen-
dencia szintézisének ritka példája.
A frissen épült  K11 Művészeti és Kulturális Központ  igen barátságos akusztikájával járul
hozzá a sikerhez, az  Anima Musiae  vonósainak teljesítménye egyenesen fantasztikus!!!

Schönberg szabályokat alkotott, Xenakis számítógép-programjaiba mélyedt, Messiaen a ma-
dárfüttyöket analizálta, ahány ház, annyi szokás, lényeg: mindenki valami újat akar. Grisey
"musique spectrale"-ja felboncolja a zenei hangot, a hangszín paramétereit használja alap-
anyagként. Teljesen mindegy!  Bármilyen módszerrel is, de csak a zeneszerzői kvalitás hoz
létre eredeti alkotást.
A Modulations-t hallgatva ámulatba ejt  az ismeretlen hangzások kavalkádja. Rittyentenek
a vonósok,  fenyegetően dübög a grancassa, a nagydob,  vijjognak a fuvolák, pulzálva szól-
nak a rezek.  Soha nem hallott hangképek váltakoznak,  a nemszeretjük elektronikus zene
helyett mindig csak ezt fülelnénk. Tömör élményanyag tornyosul elénk,  az ismeretlen ze-
nei territórium mélyvilága.  Ilan Volkov  energikus szenvedéllyel , a hihetetlen anyag fölé-
nyes ismeretével vezényel, a Fesztiválzenekar művészei végre szembesülnek  a múlt század-
vég géniuszaival.  Vállalják a kihívást, lobogó kedvvel, kiválóan oldják meg a nem mindenna-
pi feladatot.
Van ugyan egy cimbalom, de  Dutilleux Mystere de l'instant-jában a vonóskar a főszerep-
lő.  Ábrándos lebegés, a kitartott akkordok hullámmozgása, meditatív atmoszféra.  A rövid
motívumok hegedűkről a mélyvonósokra szállnak,  legvégül csituló timpani-ritmusként hal-
nak el.  Az éjszaka századvégi zenéje,  az elmélyedt a csöndé.  A harmonikus líraiság még-
sem áll ellentétben  az előző mű keménységével,  valahol egy tőről fakad az addigiak meg-
haladásának, az új hangvételnek elszánt keresése.
Az igazi szólista  Sonia Wieder-Altherton, robbanékony flazsolettekkel indít, röpke váltás-
sal megmutatja melodikus hangszínét, majd fékezhetetlen lendülettel újabb és újabb kar-
cos gesztussal nyűgöz le.  Aperghis művében szétfeszíti a csellóhangzás kereteit, inferná-
lis sikolyok  tépett szilánkjai döfik át  a megszokott hallgatói rutint.  Françoise Rivalland
cimbalom-passzázsai ellenpontozzák  a hisztérikusan erőteljes szólamot, a ritkán megszóla-
ló kíséret  legfeljebb lélegzethez juttatja  az elképesztő szólistákat. A  Le rest du temps
Georges Aperghis  ellenállhatatlan remekműve.
Hogy minden szigorúan vállalt elméleti kiindulás ellenére mennyire sikerorientált  Grisey,
azt  Parciels  című opusza bizonyítja.  Fejérvári Zsolt  nagybőgőjén  egy monoton ritmus
tízszer is felszaggat, a motívumot reccsenő harsona ellenpontozza, majd fokozatosan egy-
re többen veszik át.  A kürtök, fafúvók tompán, a pikolók éles cikázással társulnak, komor
mélységben búg a kontrabasszusklarinét.  Ötletes, humoros, megejtő varázs!  Ilan Volkov
időnként ujjaival jelzi  a szabadon kezelhető, aleatorikus részeket,  a zenészek veszett vi-
dámsággal vetik bele magát az alkotótársi élményfürdőbe. Csendesedünk, perceg, kopog
a sok hangszer, lószőr surrog a tisztító szarvasbőrön, papír zizeg, lábak csoszognak, végül
csak a becsukódó kottalapok sóhaja hallik, a két cintányér lassúdad támadóállásba feszül,
de villámcsapása virtuális ütéssé dermed.
A cage-i performansz ujjongó lelkesedéssé fokozza a fantasztikus koncert izzó hangulatát.

A tavalyi válogató abszolút legjobbja  Kim Boran volt, mellhangokban gazdag, csodálatosan
meleg baritonja, lírikus muzikalitása messze kiemelte az érces orgánumú férfiak közül. Gre-
gor Mittenhofer, a mindenkit manipulálni kívánó költő szerepében  mégis igen határozott,
kemény karaktert tud formálni. Az összes regiszterben  bámulatosan kiegyenlített, ha kell,
a fejhangokat is kitűnően abszolválja,  a gyönyörű hangzás nem gátolja  a figura megjelení-
tésének drámaiságát.
A versenyszerep adekvátan idomult a Zeneakadémia növendékeinek vizsgaprodukciójához.
Az egyes szerepek többszörözése kényszernek tűnhet,  ám váratlan értékeket generál. Eli-
zabethet hárman éneklik, a sort  Szigeti Karina  vörös fürdőruhás, fülig szerelmes nimfája
nyitja,  az apával kiéleződő konfliktust  a lenyűgöző intenzitású  Lusien Sahakyan  jeleníti
meg, a nagy szerelmi kettős halálos révületében  Kiss Diána  triumfál. Negyven éve eltűnt
férjét siratja védőkrémes napfürdőzés közben  Sárközi Xénia, hiszteroid alakmása az emlé-
kezetes akadémiai  Varázsfuvola  Éj királynője, a villámló humorú Varga Viktória.
A fürdőmedencés díszlet és a káprázatos jelmezek a  Képzőművészeti  Egyetem  Látvány-
tervező szakos hallgatóit dicsérik.  Nagy Judit, Tománé Simon Dorottya, Magyar Réka és
Dávid Luca  munkája kardinális meghatározója a vizuális atmoszférának. Ahogy a vörös szín
végigizzik az Elizabethek öltözékein, ahogy Hilda első japános és másik,  szélsőségesen tob-
zódó jelmeze egyaránt hiteles,  ahogy a hegyi túrára induló ifjú posztózekét ölt,  ahogy a
halál-angyal hegylakó kísérteties zöldben rémít: az bizony unikális teljesítmény.
Henze  zenéje először atonálisan töredezett, kamarajellegű momentumokkal operál  vibra-
fon, gitár,  zongora és ütőhangszerek kombinációit használva.  A konfliktus lépéseit követ-
ve fokozatosa töményedik, a recitativókat drámai gesztusok élénkítik. Az énekszólamok au-
tentikusak,  erőteljesen dominálnak  a kíséret fölött,  mindez hitelesen szólal meg  Vajda
Gergely vezényletével. Egészen elképesztőek a kvartettekben, tuttikban az énekszólamok
klasszikus törvényeket felrúgó, merészen új minőséget létrehozó, varázsos összhangja.
Almási-Tóth András  fölényes biztonsággal mozgatja szereplőit, az éneklés mellett egyenlő
esélyt teremtve a karakterek megformálásához is.  Ambrus Ákos orvosa,  Ruszó Alexandra
titkárnője nemcsak vokálisan kitűnő,  Widder Kristóf  baljós hegyi embere a végzet osonó
angyala.  Szavai a fagyhalál rémét exponálják,  amely a végkifejletben tragikusan teljesedik
be.
Az összes szereplő  a napozóteraszon üldögélve hallgatja  a hóviharba szorult szerelmesek,
Kiss Diána és Ódor Botond  áradó dallamosságú,  megejtően szép kettősét,  amely a zené-
ből is előhívja  az érzelmekre ható,  expresszív erejű hangtömegeket.  Kim Boran, aki min-
den bizonnyal  az idei Armel Operafesztivál legjobbja,  magára ébredő áriájában lélektani
mélységeket jár be, hangban, játékban is betetőzi hatalmas alakítását.
Végre egy igazán kortárs opera, végre egy korszerű színházat formáló rendezés, végre egy
sok  ifjú tehetséget mutató produkció!  Almási-Tóth András és a  Zeneakadémia együtte-
sének munkája Első Legjobbként mutatta meg magát az  Armel egész világot átfogó közön-
ségének, igazán helye lenne az opera-repertoárban is.

A két zenei anyag egymás mellett meggyőzően bizonyítja,  mennyit gazdagodtak a kompozí-
ciós lehetőségek a múlt század ötvenes éveinek kortársi fordulata óta. A kreatívan megszó-
laltatott hangszerek,  az ütős- és zaj-effektusok,  a hangszínek kiterjesztett használata,  a
dodekafón és egyéb hangrendszerek beépülése  félelmetes szélességűvé tágította a zenei
horizontot.  A kialakult normák alkalmazásához képest  óriási kihívást jelent a szinte végte-
len szabadság, melyben önállóan kell megtalálni a saját képünkre szabott korlátokat.
Eötvös Péter  a Paradise reloaded/Lilith/-hez képest  hagyományosabbnak tűnő hangzást
választott, ám annyira gazdag fantáziával kezeli anyagát, hogy ötven percen át nem hallunk
kétszer egyforma momentumot.  Ahogy Bartók zenéjéhez is méltatlan  Balázs Béla  erőtlen
szimbolikája, Baricco novellájába is  csak a zeneszerző lát érvényes tartalmakat, ám zsenia-
litása lelki folyamatokat, tomboló érzéseket, irracionális kényszereket láttat. Minden mon-
dathoz talál annak súlyát nagyságrenddel hatványozó zenei gesztusokat, a zizegő cintányér
pianójától a rezek robbanó sforzatóiig.  A mélyben a basszusklarinét támaszt,  vonóskar sír
a negyedi pótvonal magasában, az énekhang mindezek fölött tagolja frázisát.  A lenyűgöző
erejű kitörések, váratlan csöndek, artisztikus felvezetések fokozzák a vokalitás hatását, de
ugyancsak megnehezítik a nagyszerűen helytálló két énekes belépéseit.
Albane Carrere és különösen  a versenyszereplő bariton,  Romain Bockler  extenzív ener-
giákkal gyűrték le a nem hétköznapi nehézségű szólamok nehézségeit, színpadi jelenlétük
erőteljes, éneklésük kiváló volt. Arról nem ők tehetnek, hogy 60-70 éves voltukat  fiatalos
külsővel kellett megjeleníteniük, ráadásul még egy nevetséges poszt-szex alsónemű bemu-tatóra is kényszerültek.
Most örülünk igazán, hogy a hetvenes években, az Új Zenei Stúdió jóvoltából, up to date
ismerhettük meg a legújabb zenei törekvéseket, melyek forradalmi lendülete immár hagyo-
mányos formák korszerű megalkotására is alkalmassá érett. Óriási élvezet lenne ezt az ope-
rát színpadi semmiségek nélkül hallgatni, mint magában való, magát jelentő zenei matériát.
Rosszabbul járt a  Kékszakállú,  a francia rendező a hét ajtót ostoba vetítésekkel ábrázol-
ta,  képi fantáziájának mélypontja  az időnként vérbe boruló feliratozás vala.  Így nem volt
könnyű értékelni   Miksch Adrienn  kemény vonalvezetésű Juditját sem.  Eötvös vezényle-
tével a ma már régiesnek tűnő zene, a kiválóan teljesítő zenekarral sarkítottabb karaktert
kapott.
Érthetetlen, miért a Nemzetiben kellett játszani, máshol "nem fért el a zenekar"/?!?/, amíg
az Operában 80 éve ez sikerült...  Nagyon megalázó,  hogy az Armel Opera TV-közvetítésé-
nek húsz millió nézője szerte nagyvilágban mikroportos énekeseket látott!!!
De ez nem csökkenti az Armel szervezőinek érdemét, hogy felkérésükre a Fesztivál számá-
ra  Eötvös Péter  komponált operát, amely remélhetőleg ikerdarabbal bővülve, nemsokára
újra bárhol hallható lesz a nagyvilágban.

A szöveg csak inspiráló ürügy a jó zeneszerzők számára,  /l. Eötvös: Senza sangue/,  teret,
szerkezetet ad  a tisztán zenei gondolatoknak.  Penderecki  rábírta a zenészeket a kreatív
hangszerkezelésre, jött a konkrét zene, a zörejmágia, az ütősök előretörése. Skálák, szisz-
témák,  elvek, algoritmusok, a konstrukciók formáinak érzelemmentes kialakítása. Hihetet-
len mértékben tágult a komponálás perspektívája, a milljom kísérlet után lassúdad eljön a
szintézisek ideje.
Lachenmann  minden eszközt használ,  csak a hagyományos módszereket mellőzi teljesség-
gel. Bődületes hangorgiák, veszett fortisszimók, sziszegve suttogó csöndzenék. A rezek tel-
jes erőbedobással,  a vonósok rafinált megszólalásokkal operálnak,  követhetetlen változa-
tossággal triumfálnak az ütősök.  Izgatóan szélsőséges, lenyűgözően expresszív, de mindvé-
érezzük a szigorú kontrollt. Módszeres építkezés, átgondolt szerkezet, a feszültség gon--
san kimunkált hullámzása.
A Danubia zenekar önmagát múlta fölül  a bravúrokat követelő anyag megszólaltatásával, a
koncert a ritkás hazai kortárs zeneélet egyik idei csúcsa.

Már a várakozás kellemes előérzetekkel telített:  a zenekari árokból  brutális hangtömbök
robbannak elő, az utolsó pillanatig próbálják  Thomas Ades  ízig-vérig  up to date kortárs
zenéjét.  Félelmetesen szól a zenekar, a négy harsona - két tuba/!!!/ fölött  eszelős glisz-
szandók örvénylenek, pikkoló-futamok cikáznak.
Már az első jelenet megnyugtat, a nagyszerű énekeseket nem nyomja agyon  a mesterien
konstruált fortisszimo, Prosperóként a magas bariton  Franco Pomponi ideális arányérzék-
kel formált,  eleven áradású orgánummal uralja szólamát.  Sabine Blickenstorfer  minden
kórustagra egyedi ruházatot húz, a hatvan civilküllemű ember a színen  elegáns kontraszt-
ja a királyi szereplők szolid öltözékének.
Ariel az égből lebeg alá,  Laure Meloy  transz-szopránja  sikolyszerű koloratúrájával soha
nem hallott vokalitással ejt rabul,  neki aztán jut a jóból:  hat különböző jelmezben pom-
pázik szárnyas tülltől  a csillámos uszályon át  a mágikus feketeségig.  A varázsló mobil léc-
konténerben gördül előre-hátra,  a csupasz színpadot  hajóbordák szegélyezik,  variábilis
fényváltások alakítják.
A hazaiak se vallanak szégyent, a nápolyi királyi udvartartásban  Palerdi András Gonzaloja,
Haja Zsolt,  mint Sebastien és intrikus mozart-tenorként  Tarjányi Tamás  remekel.  A ré-
szeg matrózok komikuma  maradéktalanul érvényesül   Gábor Géza  és a  csodás kontrate-
nor  Armin Gramer  alakításában.
Gyönyörűen szól a zenekar  Halász Péter pálcája alatt, a drámai szituációk előjelzése, alá-
festése, fokozása  Ades  invencióját, színpadi érzékenységét dicséri. A nagy szerelmi jele-
netben a vonósok a szférák remegő hangzatait, lebegő varázsát idézik,  mindig van melodi-
kusság, de a dúr és moll sivárság tökéletesen száműzve van  az ellenpontokkal dúsított ze-
nei anyagban. A tomboló energia,  a szilaj vadság igéző természetességgel szembesül a po-
étikus könnyedséggel.
Mirandaként  Szántó Andrea  mezzoja álomkettőst alkot  Balczó Péter hőstenorjával, du-
ójuk a kissé esetlen összebújás ellenére  szárnyaló csúcsa az előadásnak.  Kiváló a drama-
tizálás,  Meredith Oakes a végkifejlet elé csábos lakomát illeszt, a nagyszerűen éneklő és
játszó  Franco Pomponi  bohócmaszkban nádszálként hajladozó mozgásra csábítja a töme-
get.  Prospero bosszúja beteljesedik , ám győz az emberség és a belátás,  Nápoly királya,
a kitűnő  Fekete Attila  bocsánatot nyer.
A szőrmebundás Caliban, a végig nagyszerűen játszó  Horváth István  csalódottan gyűjti a
szatyrába a lakoma maradékát, Ariel a háttérben énekelve susogja  az A...i...e hangzókat.
Egymásra rétegeződnek az egyre magasabb tritonuszok,  eszméletlen pianók emelkednek
utolérhetetlen pianisszimók csúcsaira,  Laure Meloy  az operaéneklés és játszás ismeret-
len transzcendenciáit tárja elénk.
Végre kortárs opera Budapesten!!!  Ahogy a 70-es években  Maurice Béjart  alkotásainak
és táncosainak repertoárba történő beépítése, a jelenkor fontos külföldi rendezéseinek
átvétele igen gyümölcsöző lehetőség! (Csak nagyon meg kell válogatni..., l. Lear).
Thomas Ades  korszakos jelentőségű operája,  Ludger Engels  eminens racionalitású rea-
lizálása után  reménykedve várjuk  Eötvös Péter,  Kurtág,  Schnittke,  Tan Dun és termé-
szetesen az elmaradt   Messiaen és Penderecki  műveket is!!!

Operáit Nixon kínai útja és az atombomba atyja, Oppenheimer ihlette, ezeken kívül csak
néhány kamaraművét ismertük eddig.  Kashkashian miatt igyekeztünk a  Fesztiválzenekar
koncertjére,  a szépen brácsázó beugró kissé egyhangú  Bartók Brácsaverseny-t hozott,
ám a végtelenül szimpatikus,  kamaszos lendületű  David Robertson  jóvoltából az évad ki-
emelkedő meglepetésében volt részünk.
John Adams  iszonyatos fortisszimóval indít.  A merészen kibővített zenekar, Négy Fuvola
pikkolókkal,  Négy klarinét basszusra is váltva,  Négy Trombita,  Három fagott és...  Kettő
Tuba!!!, eszelős hévvel variálja azt az egy szál E-moll akkordot, felülírva,  továbbfejlesztve
a schönbergi hangszín-elképzeléseket.  Nincs fokozás, nincs megállás,  a tomboló örvény
folyamatos, a brutális hangtömeg permanens fehérizzásban zúdul  a mámorba ájult közön-
ségre.
Vannak repetitív szellemű részek, szellemességük nagyságrendekkel  haladja meg a stílus
elcsépelt nagyjainak műveit. Viharzanak a clusteres disszonanciák,  a féktelen nagyvona-
lúság  mahleri kidolgozottságot rejt.  Az utolsó részben  minimál-tendenciák is felbukkan-
nak, állandóan várjuk a véget, hiszen úgy érezzük, nincs tovább, ám a fantasztikus szerző
újabb és újabb ötletekkel nyűgöz le.
David Robertson  teljesítményének értékelésére  nincsenek szavak,  a felsőfok hitvány
sértés lenne, utat mutat  a hazai karmestereknek:  tessék már megismerkedni a jelen ze-
néjével is!!!  A Fesztiválzenekar  viruló kedvvel,  hatalmas elánnal vetette magát  az isme-
retlen mélyvízbe, káprázatosat nyújtott! Az ütősök futólépésben rohangáltak a tengernyi
ütőhangszer között,  menetből dobták a pultra a kottát,  szédületes biztonsággal játszot-
tak a rettenetes hangcunamiban.  Hogyan lehet  futás közben az ütemeket számolni, ho-
gyan lehet csalhatatlan pontossággal belépni a fogódzokat alig rejtő zenei tornádóban?!?

Negyedhanggal elhangolt zongorák,  24-hangú skálák klarinétokon,  a kreatív disszonancia
ünnepe!  Valahol  Nancarrow-nál leragadtunk:  mennyi izgalmas dolog történt és történik
azóta is!!!
Ives  valahogy soha nem tud hatni ránk, bár ez a  Three Querter-tone Pieces  legalább bi-
zsergetően érdekes,  az első döbbenetet  Mauricio Kagel, két basszklarinétra komponált
Schattenklangé-je  hozza.  Theo Nabicht  és  Horia Dumitrache  csúszkálós hangjai,  düb-
benő mélységek és sivító magasságok kontrasztálódnak. Nincs emberibb, mint egy elefánt-
mordulású,  gigászi fekete cső!!!  Seleljo Irén  két elhangolt zongorán,  negyedóráig üti a
Trois Hommage á György Ligeti lélekszaggató nyolcadait, fantasztikus összhangzások, ele-
mentáris hatás! Szétveri a klasszikus beidegződéseket,  teljesen újszerű zenei anyagot te-
remt,  az előadó lelki és fizikai teljesítménye  emberfeletti.  Ennyi energia egy ilyen sudár
nádszálban!!!
Helmut Lachenmann: Dal Niente című darabja  kissé szórt és egyhangú,de interpretálása
nem mindennapi, csodás bravúr. Ivan Wyschnegradsky: 24 Preludes-jéből részleteket hal-
lunk,  Kiss Péter és Seleljo Irén  szinte John Cage-i atmoszférát varázsol  a merész kompo-
zíció kottaképéből. Az utolsó csúcs   Bruno Mantovani: Metal-ja, a két előadó basszuskla-
rinéthoz klarinétot is társít, rendkívül szuggesztív, lenyűgözően szellemes darab.

A Keleti Nyitás szele a visszafújta a Vörös csillagot a Solti terem színpada fölé. Almási-Tóth
András  összeházasította  Csajkovszkij  két operácskáját,  tűsarkú lett a  Cárnő cipellő-je,
Jolanta  meg TV-sorozat sztárja. Oroszország a 90-es években,  Kisvárosi Lady Nagyáruháza,
ahol az ex-párttitkárnak már csak az Ördög mellékszerepe jut.
Ruszó Alekszandra  Kulcsár Noémi  igéző koreográfiájára üzekedik egy porszívóval, pompás
éneklése  Ambrus Ákos  levitézlett Ördögét is lépre csalja.  Találkára röpülnek, míg a mun-
ka áruházi frontján  a celebségről álmodó Oxana,  Lusine Sahakayan  szövögeti álmait. Vá-
gyakozásának ábrándképeit a  Budapesti Metropolitan Főiskola  videósai meg is jelenítik a
kockákba dobozolt falakon.
A röpködők röpke nászra készülnek a raktárban,  Kristofori Ferenc  élvhajhász Iskolameste-
rének váratlan érkezése belezavar, többszöri bujkálás vet véget a bujálkodásnak.  Lendüle-
tes a játék, a hatásos zenei közegben nagyszerűen komédiázva lubickolnak az énekesek.
Az újabb Oxana,  Horti Lilla szédületes áriával mutatkozik be, cipő-fétisizmusa mérgezi sze-
relmi játszmázását, lenyűgöző dallamíveit  félelmetes koloratúrával tetézi.  Vakula, a kiebru-
dalt udvarló obligát öngyilkossága Moszkvába röpüléssé szelídül, a régi jó KGB-s kapcsolatok
még mindig lehetővé teszik az űrutazást.  Gyűlöljük a színházi háttérvetítéseket:  a fantázia
csökött hiányosságait leplezik,  itt azonban  konzekvensen alkalmazott,  letisztult formában
építette az illúziót, /Juhász András, Izsák Lili/.
Az ifjúi hevületű Óbudai Danubia Zenekar, Kovács László vezényletével szárnyaló dallamok-
kal triumfál, (óh, azok a vonós lányok!!!/, a szituációt és karaktert egyaránt pontosan festő
áriák javítják az orosz mester, általunk eddig meglehetősen lefokozott értékelését.
A Jolanta-sorozat  újabb epizódját veszik fel  a TV-stúdióban, a szilaj deklamációjú  Szigeti
Karina  groteszkül ágálva bánkódik vakságán, a három ápoló,  Kiss Diána, Molnár Anna, Kiss
Judit Anna  könnyei sem vidítják fel.  Hogy-hogy nem,  Vaudemant márki jelmezében  vala- 
honnan idecsöppen  a cipellőt kereső Vakula,  azonnal bele is szeret  a sárga ruhácskában
alvó Második Jolantába. Nem csoda:  Brassói-Jőrös Andrea annyi szívvel, olyan muzikális po-
ézissel énekel, belesajog a lélek és nem a vaksága okán.  Nem akar látni, igaza van,  a belső
világ békéje többet ér,  mint a valóság éles fényei.  Párja,  Ódor Botond  erőteljes tenorja
is egyre jobban érvényesül, levetkőzi gátlásait és atlétikus izomzatával csúcsra hatványozza
az élményt.
Közben a halálhírét váró nők  gyönyörűséges duettel kápráztatnak el,  Ruszó Alekszandra
mezzója folyondáros legátókkal ölelkezik  Horti Lilla  bámulatos szopránjával, az előadás lí-
rai tetőpontját követi a táncos boldogságba vezérlő finálé.
Harmadik dramatikus  operavizsgájával  Almási-Tóth András  és a tüneményes csapat  még
magasabbra tette a mércét, bár tavaly azt hittük,  annál jobbat nemigen lehet produkálni.
Ilyennek kéne lenni az operajátszásnak, fricskázva, de megtartva a hagyományok értékeit,
a Kortárs Gesammtkunst jegyében színházzá avatva az énekesek otthonát.

A Szimpla low-tech dizájnolt meghitt terében, néhány elszánt kortárs-zenész fenyegetően
meredő, gömbfejű dobverőkkel gyülekezik. Hirtelen ritmusokat kezdenek ütni széken, asztalon, döng a pult, ketyeg a billiárd-asztal.  Elindulunk az utcán, cél a FUGA, a kéttucat
vidám nézővel a nyomunkban, mi elöl megyünk, az akció mozgó gyújtópontjában.
Házfalak, kerítések feleselnek a pergő dobverők nyomán, zeng az oszlop, döndül a vasajtó.
A vezető állítólag infókat oszt a fülesekbe, de ebből csak annyit látunk, hogy időnként vá-
ratlanul megáll a menet, elnémulnak az utcatárgyak.  Van mikor  a járdaszélt kell ütni, van
mikor az ablakpárkányokat, természetesen a járműveket tilos, még így is megszólal egyszer
egy rémült riasztó.
A Dohány-utca-Wesserlényi sarokra érve,  háttérben a Zsinagógával, szemben állva a Kiskö-
rúttal reinkarnálódik  John Cage  barcelonai élménye.  Minden utcában más hangok, elzö-
rög a villamos, fújtat a busz,  kiáltozó turisták közelednek,  sivít egy mentőautó és közben
a mi dobolásunk is folyvást hallatszik. Az egymástól független események wittgeinsteini ko-
incidenciája teremti meg  a véletlen egyidejűség szimfóniáját,  az áhított hangzó anyagot.
Aztán a Vármegye-utca jön, hármashangzatokat okád a toptipp-szerkesztőség vasalt ajtaja,
a Petőfi Sándor zsákutca népe izgatottan lesi a FUGA elé érkező ütős tömeget.
Na, ezt kellett volna  az összes híradónak közvetíteni,  mindjárt nagyobb lenne az érdeklő- dés a jelen kortárs zenéje iránt!

2 0 1 5

A fantasztikus  Sosztakovics:  Orr és a botrányosan gyenge  Übü után  William Kentridge
újfent bizonyítja kivételes képességeit. Az orosz remekműhöz hasonlóan itt is a hátfalveti-
tés uralja a látványt,  újságlapok, plakáttöredékek,  fekete tussal írt arcok,  előttünk szü-
lető nonfiguratív expressziók kavarognak  végtelen áradatban, a szituációk,  lelkiállapotok
változásait jelezve elképesztő érzékletességgel.  Sabine Theunissen  díszlete adekvátan il-
leszkedik  az örökmozgó kaleidoszkóp örvényléséhez,  meghatározó eleme még  a zongora,
mely mellett Lulu pantomimes alteregója azonosul a cselekménnyel. Greta Goiris Lulu-jel-
mezein és a fejekre illesztett papírhengereken is visszaköszön a kentridge-i ecsetvonások
szilaj hevessége.
Az iszonyatosan összetett, féltaktusonként átkomponált zenei anyag félelmetes intenzitás-
sal szól  Lothar Koenigs  vezénylésével.  A 70-es évek budapesti  Lulu-ja  a zenekar számá-
ra jelentette a legnagyobb kihívást, de a legnagyobb örömöt is.  Ennyire sűrített, ennyire
merész, mégis vaslogikájú partitúra ritkán kerül operaházi pulpitusra.  Az első felvonásvégi
kvartett és a börze-kép, melyben a tömeg a részvények esésén aggódik, miközben elől du-
ett énekel,  Alban Berg  ösztönös muzikalitással nemesített dodekafóniájának diadala.
Paul Groves  Festő-je, majd afrikai kuncsaftja energikus tenorjával tűnik ki, Johan Reuter
szögletessége illik dr.Schön kemény karakteréhez,  Franz Grundheber Schigall-ja hangilag,
színészileg is telitalálat.  Nem tudjuk a nevét, de az Akrobatát játszó, pofátlan kopasz bari-
ton szuggesztív létezése, komikuma a legmaradandóbb élmény.  Az Alwát gyönyörűséges lí-
raisággal éneklő  Daniel Brenná-t csak behunyt szemmel,szabad hallgatni, tunya kövérsége
szánalma buffó-figurává zülleszti.
Érthetetlen! A férfiak miért nem adnak magukra, ha egyszer már a színpadra lépnek?!? Már
régesrég megdőlt a babona, miszerint a testsúly növeli az énekhang intenzitását...  Itt van-
nak ezek a csodálatos nők, alakjuk változatlanul fotogén és hogy énekelnek!!! Gleschwitz
grófnőként  Susan Graham elbűvölően súlyos orgánumát mesteri játékkal tetézi, a hírhedt
címszereplő pedig  egyenesen felejthetetlen. Nemesvonású arca tébolyult tudatalattit ta-
kar,  mimikája szélsőséges,  szemvillanása szédít, aláz,  míg a végkifejletben  megtörten me-
red maga elé.  Nem véletlenül van mezítláb:  a tunika, a pikkelyszoknyácska,  a buja leber-
nyeg fókuszba hozza csábos lábait. Gesztusai  Kentridge fantáziáját dicsérik, de Ő fűti fel
elementáris energiákkal. Úgy énekli az eszelős nehézségű szólamot,  gyerekjátéknak tűnik,
a természetes beszédmód ritmusát transzformálja a koloratúrába is.  Ahogy a színpadi fér-
fiakat, úgy taglózza le egytől egyig a közönséget is:  Marlis Petersen  énekesi-színészi bra-
vúrja lehengerlően páratlan.
Negyven éve várjuk ezt a Lulu-t.  Alban Berg  kortárs:  ma is a legnagyobbak között lenne.
A Metropolitan együttesében,  William Kentridge  extrém fantáziájú rendezésében korsza-
kos zenéjével kongeniális alkotókat talált.

A Danubia  "Gyermekek vagyunk"  sorozatának  Játék című koncertje bravúros felütéssel
indul.  Vajda Gergely energikus vezényletével  Stravinsky Kártyajáték-a döbbent meg hal-
latlan eredetiségével.  A klasszikus hangvételre hajazó stílusban káprázatos ötlet-halmazok
sziporkáznak,  mire beleéljük magunkat  az egyikbe, máris übereli a következő.  Nem paró-
dia, nem persziflázs, autentikus továbbfejlesztése  egy zeneszerzői módszernek. A zenekar
nagyszerűen helytáll,  győzi a torlódó kihívásokat, mennyei öröm a Müpa steril hideglelése
után végre teljes spektrumú, forró intenzitású akusztikát élvezni.
Legutóbb  Jennifer Yoon-tól hallottuk Rácz Zoltán Ligeti-sorozatának  Le Grand Macabre-
jában,  Barbara Hannigan-től kétszer is,  másodszor saját vezényletével. Elképzelni se tud-
tuk, hogy valaki itthon neki mer vágni...  Szakács Ildikó  fantasztikus szólója nevetségessé
tette kételyeinket.
Fémes rocker-feketében, vörös hajsörénnyel vonul be,  jól mulatunk, de első kitörése be-
lénk fagyasztja a nevetést.  Pisszeg, sziszeg, krákog és bömböl,  frenetikus koloratúrákban
cikázik,  mássalhangzó-torlaszokat zörrent,  negyedhangnyi trillákat süvít.  Megszólalásai ki-
merítik a virtuóz hangképzés összes lehetőségét,  könnyedsége elképesztő,  bombasztikus
játéka bámulatos.  "Call the guard!" - nyeríti: utolsó veszett sikolyát követően két markos
őr vonszolja ki a pódiumról. De  Szakács Ildikó  bravúrja mindig is velünk marad ájult emlé-
kezetünkben.
Bár a folytatásban Dohnányi nevetségesnek bizonyul, a brazil fílinget pedig Darius Milhaud
helyett inkább  Villa-Lobos-tó l hallgatunk,  a Danubia koncert belevaló műsorával csak di-
cséretet érdemel. N em is beszélve arról,  hogy már az aulában meglepetés várta a közön-
séget: A Vörösmarty Zenei Tömörülés, mely a híres gimnázium  énekkarát, zenekarát rej-
ti, pompás kórusokkal örvendeztetett meg.  Papp Gábor  gitárjával támogatott vezénylésé-
vel többek között Purcell-kánon szólt, melynek címe a magyar popzene visszamenő hatásá-
ról árulkodik:  "Hull az elsárgult levél..."  A befejező bordal pedig mindannyiunkat arra int,
hogy inkább borosflaskákkal, csülkökkel csatázzunk - egymás gyilkolászása helyett...

A Bogányi Kamu-zongora klimpír-hangjai után jóleső érzés volt  Bella Máté-t  hallgatni. Mi-
után számos bravúrdarabbal ajándékozta meg a klarinétosokat, a fagott-művészek sem ma-
radhattak versenymű nélkül. A Laniakea csábos szirénhangokkal indít, invenciózusan kont-
rasztálva  Bogányi Bence  basszus-regiszterével.  Eredeti koncepciójú,  mindvégig izgalmas
és újszerű hangzásvilága ellenére könnyen befogadható mű született.  A Mozart-on szocia-
lizálódott úri közönség is, meglepő módon, lelkesen fogadta.
Tristan Murail  igencsak ért a piárhoz.  Beépít két elektromos gitárt,  néha ugyan pönög-
nek kicsit, de valós zenei szerepük nincs. Viszont: ilyen még nem volt, lám, lehet írni róla!
A kompozíció brutálisan erős, tomboló szekvenciák,  eredeti színek, fantasztikus hangtöm-
bök.  A  Münchener Kammerorkester  félelmetesen nagy,  repertoárja merész,  a halódó
Nyugaton nem lehet vivaldizásból megélni...
Még mindig reveláció a Zeneakadémia csodás hangzása,  öt év szikkadt Müpa-mirelit után
újra és újra csodáljuk ezt az emberi léptékű akusztikát. Ráadásul kortárs zenével!!!

Náluk ilyen a "félszcenírozott"! Míg a hazai produkciókat esetlen dilettantizmus jellemzi, a
Neue Teatr Wien Eötvös Péter: Paradise reloaded-je után  ezzel az előadással is teljesér-
tékű operai élményt nyújt. Bár csak az Operaházban látnánk hasonlót!!!
A Müpa nem tájékoztat a szereposztásról,  így csak hozzávetőleges pontossággal említhet-
jük a nagyszerű szereplőket.  Behemót borbély lemetszi  Kovaljov őrnagy orrát, veszettül
keresi, míg a többiek ezüst protézist hordanak szaglószerv gyanánt. Lusta inasa Iván,  Igor
Bakan  hosszan kitartott tenor-magasságban zengi "Itt vagyok"-ját, a Szerkesztőségben gé-
pükön kopogó újságírók kucorognak  az aktuális ukrajnai hírekkel riogató  vetített hátfal
előtt.  Pablo Cameselle  majdnem kontratenorja vezérli a géppisztolyokkal hasaló és a né-
zőteret is bejátszó kommandósokat, iszonyatos lendületű a tempó,  Walter Kobéra pálcá-
ja alatt a  Rádiózenekar  csalhatatlan biztonsággal abszolválja a zseniálisnál több sosztako-
vicsi partitúrát.
Matthias Oldag-ot a Gerai Színház Wozzeck-je óta csodáljuk, most sem adta alább, követ-
kezetes dramaturgiája,  kidolgozott szituációi,  eminens színészvezetése, tömegmozgatása
és az egész koncepció példásan sikeres. Az énekesek játszanak, a kórus is él, az irgalmat-
lan nehézségű szólamok  magától értetődő természetességgel szólnak. Mert a nyitány hu-
szonkét éves avantgard őrülete után  az ifjú titán ugyan lecsillapodik, de a pompás zenei
karakterizálás teljesítése még így is félelmetes föladat. A főszereplő  Marco Di Sapia és a
pöffeszkedő aparátcsikként grasszáló, elszabadult Orr megszemélyesítője nagyszerű színé-
szi-énekesi teljesítménnyel triumfál. És a szerkesztőségi kórus kettős kánon-ja!!! Meg a ze-
nekari megmozdulások!!! Félelmetes gyönyör!!! Mivé lett volna Sosztakovics, ha a Kisvárosi
Lady Macbeth sztálini botránya után  nem kényszerül életmentő ódákra, amputált, szimfó-
niákra.
Ez az egyetlen produkció is igazolja a  Café Budapest Őszi Fesztivál életfontosságú létezé-
sét, minden évben várjuk a kortárs-színházi operák újabb képviselőit.

Eötvös Péter és  Aoki Rjókó no színésznő beszélgetése  célratörő, rövid és frappáns volt.
Nem is sokat akartunk tudni,  csak kíváncsiságunkat fokozó érdekességeket.  A kortárs ze-
ne és a 14.században keletkezett japán színházi stílus  összefüggései, kölcsönhatásai mégis
könnyedén felrajzolódtak.  A bemutatott művek pedig  minden szónál ékesebben  bizonyí-
tották a két, egymástól fél évezrednyi távolságban lévő zenei nyelv rokonságát.
Zeami  klasszikus nó darabja a  Yashima, részletet hallottunk  play back zenei anyaggal, a
vendégművész szólójával. Nem egészen ének, inkább a schönbergi Sprechgesang, velős alt-
hangon, főleg a mély regiszterben. Indulatos kitörések, élesen sikoltó frázisok.  Fadobok,
egyhúros vonóshangszer, csengők, dobok és félelmetes hangszíngazdagságú fafúvó sakuha-
chik. Noha a kórust nem és a mozgásokat is csak részben láthattuk, a részlet meggyőzően
emlékeztetett a régebben teljes egészében látott no darabra.
Aurélien Dumont "Yamabushi no inori" című kompozíciója egy basszusklarinéttal kíséri az
éneket,  Klenyán Csaba  döbbenetes hangzatokat szólaltatott meg, soha nem hallott frázi-
sok, a kitartott alaphang fölött sikongó falzettek, mérhetetlenül izgalmas zenei anyag. Ele-
mében volt  Aoki Rjókó  is,  a kortárs szerzeményt bátran hihettük volna  az előző klasszi-
kus idézet folytatásának.
Sakuhachi előadók hiányában Eötvös Péter a két fuvolával, majd két szaxofonnal való pró-
bálkozás után végül  két basszusklarinétban találta meg az ideális megoldást.  Szűcs Péter
és Klenyán Csaba  példás stílusérzékkel alkotta meg a párhuzamos szólamokat,  hatványoz-
va az előző darab mágikus atmoszféráját. Külön érdekesség, hogy ezt az eredeti partitúrát
grafikus kottaképpé transzformálták, sajnos, azt a hangzást nem hallhattuk, de higgyünk a
szerzőnek, aki a legmegfelelőbb európai változatnak ítélte ezt a verziót.  Aiko Rjókó inter-
pretációja a kortárs zenében való  abszolút jártasságát igazolta, előadásában a stílusok tö-
kéletes átfedése bizonyítódott be, megerősítve az est eötvösi alapkoncepcióját. Budapes-
ten húsz év után  most harmadszor hangzott el a  Harakiri,  mindenképpen ez volt a vitat-
hatatlanul autentikus.

Mozart dobókockával, Stockhausen szemmozgással kereste a véletlenszerű zenei lehetősé-
geket, Kagel Beethovent darabolt, a Komédia op.3-ban Csalog Gábor csak ürügyként hasz-
nálja Schubert 32 témáját, a piár-mankó nem fedi el az autentikus zeneszerzői munkát.
Az első,  Nagy cirkusz című tétel után,  a kitartott harmonika-akkordok fölött hegedűhan-
cikáznak,  feleselve  Varga István csellójának  ábrándos mélységeivel.  A zongora előlegezi
a zenei szövet kiteljesedését,  melyre a Tánczene "csillogó fehér és barnásviola" atmoszfé-
rája  mozgalmas vidámsággal válaszol.  Az újjávarázsolt harmóniák és a továbbépített témák
a befejező tételben "összecsendülnek-zendülnek",  merészen nemes anyaggá formálódva.
Az est leghatásosabb műve a  Magyar mulató  op.5, Csalog Gábor  invenciózus tételcímei
könnyűvé teszik a zenéről való tudósítás  egyébként szinte lehetetlen föladatát.  Elég fel-
sorolni őket,  máris megérezzük az abszurd szürrealitás frivol fuvallatát: "Oszló-foszló, lob-
banó - Elbrámszódás/!/ - Bivalyborongó és végül  a narancssipkás biciklis futárok szlogen-
je, a Hajtás, pajtás...  A Liszt-rapszódiák találkozása a komponista boncasztalán vijjogó hu-
morú gesztus-kavalkáddá szintetizálódik.   Fejérvári Zsolt nagybőgőjével,  Klenyán Csaba
klarinétjával élteti az embertelen virtuozitást kívánó szólamokat,  Csalog Gábor a zongora,
Szalai András  a cimbalom húrjain tesz csodát.
Nem volt könnyű dolga ezután  Rácz Zoltán-nak a  Requiem-fordítások op.2  karmestere-
ként, tucatnyi muzsikus a pódiumon, kórus az erkélyen, komor rezek kétoldalt. Védhetet-
len intenzitással diadalmaskodott a zenei anyag, a Halál-lányka-imitáció-kurbli-gyakorlat,
a Jézus Mária (rettenetes halandzsa) és a  Szép leggiero angyalkák (operett).
Sok út vezet a komponálás csúcsaira,  Csalog Gábor ismét mutatott egy kacskaringósat.

A koncert jó érzékkel  két részre  lett tagolva.  A szünet utániban  ijesztően csökkent a
kompozíciók értéke.  Steven Mackey  műveinek első harmada, pompás dinamikájával még
érdekes volt, szép klarinét-passzázsok és  Jóföldi Anett  a szférák zenéjét idéző matuzos
pikkoló-felhangok, ám az utolsó darab vulgáris repeticióinak  dermesztő ürességével meg-
gyalázta a műsort.
Az első fertályra viszont örökké emlékezni fogunk!  Bella Máté már többször hallott kom-
pozíciója, a  Chuang Tzu álma félelmetes intenzitású előadásban hatványozódott.  Szabó
Péter  gordonka-szólója áradó érzelmekkel ruházta fel, a zenei anyag összetett gazdagsá-
ga pompásan érvényesült a hegedű- és az ütős-szólamok artisztikus tökéletességében.
Ugyanezt mondhatjuk el  Pierre Boulez  Le marteau sans maitre, (accent circonflex!!!),
korszakos opuszáról, melyben a zenekari perfekció ölelésében  Károlyi Katalin  lírai altja
szuggesztivitással éltette a nyaktörő frázisokat. Nemcsak a szavakat értette, a motívumok
legtitkosabb árnyalatai,  a bonyolult kompozíciós technika  érzéki összefüggései is a fölé-
nyes biztonság  csalhatatlanságával szólaltak meg.  Az énekesnő a legfelső regiszterben is
szemvillanásnyi idő alatt képes  pianisszimoba váltani, a mélységekben acélos, a ritka kitö-
rések hevessége is hiteles. A fuvola szólójával gyengéden hullámzott,  a zenekar felszikrá-
zó gesztusai fölött ívelten szárnyalt, a gongok gigászi tömbjeivel támogatva  a végsőkig fo-
kozta a mámort. Jó lenne egyszer Pierrot Lunaire-t hallani vele...
Rácz Zoltán  múlhatatlan érdeme,  hogy ismeri és meg tudja szólaltatni  az utóbbi ötven
év zenéjét. Most a Fesztiválzenekar nagyszerű szólistáit sikerrel bírta rá arra, hogy végre
lépjék át a múlt század közepének zenei vasfüggönyét.

Már a bombasztikusan üres  Wagenaar nyitány megmutatta  Jaap van Zweden  vezénylésé-
nek robbanékony erejét.  A leharcolt zongoraverseny aztán szokvány szürkeségbe fordult,
nehezen bírtuk, csak a Sosztakovics Ötödik reménye éltetett.
Fenségesen indul, indázó motívumok sejlenek, meditatív, kiábrándult,  még meredek is né-
ha, ami a Katyerina Izmajlova meghurcolása után harcos bátorságra vall. Kompozíciós szem-
pontból az első tétel a csúcs, a közönség és a triviálisra is fogékony recenzens az Allegret-
toban kapja meg a magáét.  Vijjogóan szemtelen, brutálisan komikus gesztusok, káprázato-
san szól a minden ízében kihasznált zenekar. Mosolyogni kell, beleröhögni, táncra perdül-
ve élvezni a frenetikus humort.
Aztán az elérhetetlen csoda,  a lassú tétel fájdalmas csöndjei. Gyönyörűséges a vonóskar,
a szólóhegedű  két hárfával társul,  égi cseleszta-hangok lebegnek.  Ács Ákos  bűvös klari-
nétja szárnyal.  Végtelen a változatok sora, ismeretlen tájak felé vezet a zseniális fantázia,
elmerülünk a derűs szomorúság óceánjában.
A sokat vitatott Finálé. Még hogy megalkuvás, még hogy behódoló gesztus a Hatalom felé!
Dehogy!!!  A végletekig eltúlzott harsányság, rikító színek, a dübörgő ritmusok burleszkbe
fordulnak,  zseniálisan "rossz", a képzőművésztben ezt "camp"-nek hívják.  Őrjőngó áradat,
tobzódó hangtömegek,  katonai parádék dobpergése.  Na most aztán  kiélheti magát a fe-
gyelmezett szabályosságba szorított muzsikus,  nincs az a fortissimo, melyet ne tudna übe-
relni. Triumfálnak a rezek, még  Bazsinka József tubájának is van impozáns szólója. A befe-
jezés csak nem akar létrejönni, többszöri nekifutás kell, szegény  Dénes Roland  mindkét
kezével egyszerre üti két üstdobon a géppuska-nyolcadokat. Sztálint már rég elfelejtette
a világ,  amikor Sosztakovics V. szimfóniája,  megfosztva minden aktualitástól,  még mindig
félelmetes oromként magasodik a XX.század zenéjében.  Jaap van Zweden  nagyszerű kar-
mester, érti, érzi a művet, elképzeléseit maradéktalanul valósítja meg a parádés formában
játszó zenekar.
Játsszuk már el azt a jazzes Sosztakovicsot is! Nem, nem a keringő a Jazz-szvitből, van egy
nagy szimfónia is, hajdan játszta is a Fesztiválzenekar...

Az Új Zenei Stúdió kezdetei,  Webern négy ütemét elemezzük hetekig (Jumi...),  Xenakis
parazsa pattog, Messiaen-ra vágyunk, élőben halljuk a Stimmung-ot, de az operarobbantó
Boulez-től csak a Gazdátlan kalapács-ot próbáljuk értelmezni. 1975: a  Rituel  alkotásának
éve, azé az elementáris műé, amely 35 év késéssel végre eljutott Budapestre.
Mint  Ligeti-től Messiaen-ig az utóbbi időben minden,  ez a hőstett is  Rácz Zoltán  nevé-
hez fűződik. De előbb még  Balog József  játssza el ősbemutatóként a  Sur Incises-t. Leg-
frissebb tehetségünk  a kortárs-zenei  elkötelezettséget igénylő,  rendkívül összetett da-
rabot fölényes biztonsággal, csalhatatlan muzikalitással adja elő. A Zeneakadémia ódon fé-
nyű terében, a simogató akusztika melegében a kemény virtuozitás érzéki gyönyörűséggé
oldódik. /Elképzelhetetlen a Nemz .Hangversenyterem mélyhűtött labor-ridegségében!/.
A koncert befejezéseként,  a merész 3 hárfa, 3 zongora, 3 ütős felállásban ezen darab to-
vábbfejlesztett változatát halljuk, ördögi tempó, hatalmas teljesítmény, az elnyomott hár-
fák, vetélkedő zongorák háta mögött, igazán a vibrafon -marimba-játékosok viszik a prímet
Tagadhatatlan az élmény,  ám az előző nagyzenekari mű már elszívta  az átélés éltető ned-
veit, a  Rituel  után nem tanácsos színpadra lépni...
Távoli koppanások, felsír az oboa,  lassan bekapcsolódnak a klarinétok.  A lebegő hangzás
a váratlanul felzengő rezek fényességébe vált,  a hosszan kitartott hangzást  hetyke klari-
nét-gesztus némítja el. Háttal a vezénylő  Rácz Zoltán-nak, 2 Amadindá-s nagyágyú, Váczi
Zoltán és Bojtos Károly uralja a tucatnyi gongot,  mely tompa morajával misztikus távlato-
kat sejtet.  Ütősből amúgy van éppen elég:  heten állnak kisebb hangszercsoportok élén,
szinte függetlenül határozzák meg a tempót és a belépéseket.  Fábry Boglárka  három fu-
vola, Tóth Lajos négy hegedű előtt irányít, a fúvós-ötöst és -hetest és a vonós szextettet
a Concerto ütősei vezetik.  Fantasztikus a zenekar teljesítménye,  az ismeretlen stílusban
imponáló biztonsággal mozognak, pontosan realizálva karmesteri intenciókat.
Cluster-tömbök,  igéző disszonanciák,  védhetetlen hangzás-örvények. Sokszor hangsúlyoz-
zák a szerkezet,  a komponálás  matematikai elemeit,  de bizony amit hallunk, az kifejezet-
ten zenei, ellenállhatatlanul érzelmi hatású.  Megnyílunk, felemelkedünk,  révülőn mosoly-
gunk, a tudatalattit bombázó effektusok  a sírógörcs határáig rombolják gátlásainkat.  Ne
is próbáljuk rejtegetni: ezek a könnyek a megkönnyebbülés, a felszabadulás hírnökei...
Vannak aleatorikus részek,  szabadon szárnyal  a muzsikusok fantáziája,  de a szövevényes
káosz is őrzi a mértéktartó arányosságot, a fenséges tuttik meg himnikus szférákba transz-
formálják a szédületes atmoszférát.
Jobb most, mint soha, de vajon mikor hallhat ilyesmit egyszer a bérleti közönség?!? Fogad-
junk, hogy tetszene neki...

Függöny és elénk tárul egy színpadKÉP!!! Nem illusztrál,  nem naturális,  Ambrus Mária ön-
magában gyönyörűséges alkotása. Kék liánok között , furcsa lények bujkálnak, a színpadon
pedig plasztik hengerben mesefigurák görgetőznek.  Bizony énekelnek is, elkezdődik a me-
se, de így  Szilágyi Andor  kedves hősei  azonnal belopják magukat  a kicsiny és a nagyobb
nézők szívébe. Bogyó, a zöld manó:  Gradsach Zoltán  akrobatikus erényekkel a komikumot
képviseli,  Bakonyi Marcell  a megváltásra váró csúfságot.  A funkcionális színváltások zöld-
be, vörösbe, rózsaszínbe hajlanak, feltűnő  Tallér Zsófia  igényesen hatásos zenéje.
A második képben Bölömbér kerál udvarába tévedünk,  Hábetler András megfelelően pipo-
gya uralkodó, a királyi jogart neje,  Meláth Andrea  birtokolja. Jók az énekesek, energiku-
san játszanak,  Zsótér Sándor  rendezése heves lendülettel uralja a terepet.
Szőllősi Barnabás  textusának jóvoltából,  mint Csijjegő - Csujjogó Bőregér  Vajda Júlia és
Rozsos István  kommentálja a történéseket, "Jó lesz!" - biztatnak, jóslatuk tökéletesen be-
válik. Fergeteges a meseszerű komikum, jól követhető a cselekmény,  a kölyök darazsak se-
rege harciasan forgatja csíkos esernyő-potrohát.  Benedek Mari   nemcsak ezzel remekel,
tarkán pompázó ruházatai  a wagner-gagyi jelmeztárának meggyőző ellenpéldái.  A fagylalt-
színekhez fantázia is szükségeltetik...
Tallér Zsófia  partitúrája nem kíséretet rendel az énekszólamok alá,  invenciózusan átkom-
ponált, sokszínű zenei matéria. Derűsen lírikus, van humora, a konfliktus metszőpontjaiban
is megtalálja  a gyengéden drámai hangszíneket.  Bogányi Tibor  vezetésével szilaj kedvvel
muzsikál a zenekar, az  Erkel sokat emlegetett "rossz" akusztikája  még mindig többet ér a
Palota-kolosszus rideg mélyhűtőjénél.
Ambrus Mária  fantáziája az erdei képet elephánt-alakzat kivágásába helyezi, jánosbogarak
csáp-antennái vibrálnak, a titokzatos tó ábrándos zöldre színeződik. A kontratenor Daragó
Zoltán bűvölő pantomimmel hatványozza gyönyörűséges énekét, Lenszirom, Molnár Ágnes
az átoktól való megszabadulásért még a szeme világát is neki adja. Ehhez persze szolgálója,
a kitűnően éneklő Csibecsőr,  Wierdl Eszter  jótanácsa is kell, amely megfelelő ellenszere
Mar-Szúr herceg,  Boncsér Gergely  agresszív leánykérési akciójának.
Az együttes összmunkája kiváló,  az énekesi teljesítmény mellett   színészi játékuk is dicsé-
retes.  Kimagaslóan a legjobb a szoprán  Cserna Ildikó, mint Tündér Negéd.  Dús orgánum,
csalhatatlan muzikalitás,  ritka zenei szuggesztivitás.  Törésmenetes regiszterváltások, töké-
letes kiegyenlítettség, lenyűgöző forték, magas pianisszimoból poétikusan aláindázó hajlítá-
sok. Nagyszerű munka, - hogy-hogy eddig nemigen láttuk a páratlan énekesnőt?!?
A kiskorúak kitörő örömmel ünneplik a produkciót, példát mutatva a nagyközönségnek nem
gusztustalan vastapssal, obligát tízszeres kihívással: lelkes őszinteséggel köszöntik a pompás
előadást.  Az Operaház tette  igencsak dicséretes,  most már csak egy "igazi" új nagyoperá-
ra kellene a  Zsótér-Ambrus-Tallér-Benedek  kvartettet felkérni!!!

A kortárs táncművészet felvirágzását  a hangrögzítés és a hangosítás  ugrásszerű fejlődése
tette lehetővé. Bármilyen zene, bármilyen előadásban, bármilyen válogatásban alkalmazha-
tóvá vált, megszűnt a zenekari kényszer.
Ritka alkalmakkor az élő zene,  az előadó egyénisége  mégis teret kap, bizonyítva pótolha-
tatlan eredetiségét.  Kun Attila  koreográfiája a középpontban ülő nagyszerű csellista kö-
ré szerveződik, nem a zene kísér, a mozgásformák fokozzák a hangzó anyag hatását. Bizony,
koncerten is  a szemünkkel hallunk,  kivételt legfeljebb  a képzett muzsikusok, zenehallga-
tók jelentenek.
Bach csellóra írt szóló-szonátáinak előadását legtöbbször valamely pontosságra törekvő fé-
lelem bénítja,  edzett koncertlátogató létünkre  még sohasem sikerült egyszerre az össze-
set befogadni.  Rohmann Ditta  eruptív egyénisége  sistergő energiákkal tölti fel  a bachi
gondolat-liánokat,  hatványozva a logika törvényeit és az asszociációk mérhetetlen gazdag-
ságát.  Az akusztikus térben elemei erővel érvényesül a hangzás telített szépsége, a gesz-
tusok villámcsapásai előlegezik az érzelmek viharzását.
Tuttik, kisebb formációk és kettősök váltakoznak,  a Közép-Európa Táncszínház nagyszerű
gárdája elsöprő lendülettel állja  a félelmetes muzsika kihívásait.  Időnként kisebb elektro-
nikus blokkok nyújtanak átmeneti pihenőt, a nyugalmasabb zúgás líraibb mozgásokhoz tár-
sul. De mennyire várjuk, hogy újra Rohman Ditta gordonkája a tér valamelyik szögletéből,
hogy cikázó fejmozgása szinte vezényelje a táncosok forgatagát!
Kun Attila  alkotói fantáziája a különböző karakterű darabokhoz  adekvát mozgásformákat
társít,  változatos képekben vizualizálja a ritmus, a motívumok és a harmóniák összességét.
Csoda születik: a sokak számára nehezen befogadható, értelmezhetetlen zenei anyag első
hallásra, vagy inkább látásra érzéki gyönyörűséggé szublimálódik.
A fináléban felhangzó  Sollima Lamentatio  a végsőkig feszíti a lélek húrjait, azbaz6 követő
improvizatív kadenciában  hisztérikus sebességgel torlódnak a hang-sziporkák, az epicent-
rum robbanását  a táncosok őrült vetődésekkel tűzdelt  száguldó körforgása övezi,  amíg
egy elfúló glisszandó véget nem vet az eszelős végkifejletnek.
Nem terveztük,  de muszáj ott lennünk  Rohmann Ditta  két szólókoncertjén,  az összes
Bach szonátát eljátssza, hunyt szemünk mögött minden bizonnyal a Tánc-Tár-Képek szilaj
látványa kavarog majd.

Hildegard von Bingen, a XII.századi zseni, aki apátnőként élvezhetett teljes emberi és alko-
tói szabadságot. Garabonciás kreativitása  Ordo Vitatum  című énekes misztériumjátékának
látomásos szövegében,  különleges dallamaiban éppúgy érvényesül,  mint abszurd rajzaiban,
vagy az általa létrehozott mesterséges/!/ nyelvben.  A fantázia szárnyalását semmilyen kon-
venció sem bénítja, nincsenek modális, harmóniai kötöttségek, kizárólag a prozódia, a szö-
veg belső ritmusa  adja a keretet.  Ezért nagyon szerencsés,  hogy a megszólaltatás latinul
és az eredetihez hűen angolul történik.
Négy Pátriárka ölti fel átlátszó köpenyét, a fehérbe öltözött lányokat kérdezi, kik ők, a vá-
lasz: mi az Isten Igéjét megtestesítő Erények vagyunk. A ritmikus basszus-elemek fölött szé-
lesen ívelt motívumok lebegnek,  a testbe zárt lelkek szürke csuhában vergődnek, a gond-
terhelt lelkek panasza az égre kiált:  "mily nehéz a küzdenem a test ellen!" Vörösbe vált a
fény, az ördög,  Nagy Anna Alma  szózata angolul csábít: "annak, aki akaratomat követni kí-
vánja, odaadok mindent." A sátáni praktika ellen sorra állnak az Erények, szólóik az osztott
kórus turbulens mozgásaiba vannak ágyazva.
Halas Dóri  koncepciójában kitartott ostinat-k, dünnyögőn ritmizált szótagok adják az ala-
pot,  a kísérő dallamtöredékek  egymásra feszülnek,  eleven háttértestet képezve a főszó-
lam mögé. Imitáció, kánon,  a szembenálló zenei elemek ölelkező viharzása.  Kortársi hang-
zásélmény, amelybe magától értetődő természetességgel simul az autentikus dallam. Nagy-
ságrenddel erősebb, tágspektrumú invenciót tükröző,  huszonegyedik századi zenei anyag
születik.
Az Alázat,  Nagy Zsófia énekét jobbra-balra hajladozó fejek kísérik, a Szeretet,  Nagy Lilla
hangjait az  Ördög kétkedő szavai gúnyolják,  a HIT, Győrfi Dóra és a Remény,  Elek Judit
Sára  kitartóan ellenáll:  "Ó sötétség, engem soha nem boríthatsz fellegeidbe!"  Tudom, ez
így didaktikusan, szárazon hangzik,  de a  Soharóza  mennyei áradással szárnyal,  nincs két
hasonló megoldás, minden egység önálló és csodálatosan eredeti. Senki sem tudja követni
a dialógusok, az áriák menetét, teljes nyitottsággal adja át magát a zene, a játék, a látvány
hipnotikus élményének.
Egy opálkristály lebeg a színpad fölött, csiszolatainak rajzolata és a színek folyamatosan vál-
tozva követik a történéseket.  Mestermunka!!!  Kiss Ákos  pazar invencióval alkotta meg a
vizuális teret.  Lokody Ákos  árnyalt elektronikával remekel, különdíjas  Kiss András  pon-
tos arányokban tartott hangosítása,  amely tökéletes egyensúlyban tartja az erősített szó-
lókat és az akusztikus kórust. A koreográfia, a tömegmozgások és a gesztusok kifejező dra-
maturgiája  Fekete Anikó-nak köszönhető.
Lehetetlen a 25 szereplő azonosítása,  elnézést az említettektől és az említetlenektől,  de
hát bizony mondom néktek, az összes szereplő nevét kéne lézerbetűkkel az Égre írni!   
Göttinger Klári  a szűzi  Szeplőtlenség-ben  gyönyörűséges énekét  bulizósan dévaj gesztu-
sokkal köríti, amit a vokál is követ. Simon Júlia erőteljesen hirdeti az Önfegyelmet. Remes
Zsófia, a Türelem-hez méltó nyugalommal,  hosszan kivárt szünet után indítja énekét, a fo-
kozatosan erősödő kórust leinti,  majd többször megismétli ugyanezt.  Afrikai színekben vi-
lágít a kristály-medál, amikor vibráló kézmozdulatokkal, melizmatikusan arab motívumok szól-
nak, (még nem tudjuk, ki által...)
Halas Dóri kongeniális munkájában minden alkotóelem egységes egésszé szerveződik, a hil-
degardi mesterséges nyelv szavai éppúgy,  mint  Sztojanov Georgi  Mediciná-jának anyaga.
Bugyborékoló mocsár,  lidérchangok,  rosszullétbe ájuló betegek:  az egészséges életmód
agitatív szózata profán humorral kontrasztál a misztériumjáték poétikus látomásával.
"Ki vagy Te? Honnan jössz?"- sugallják az ördögi hangok, a tömeg kaszáló harciassággal küzd,
a szájakra verődő tenyerek vokális Flatterzungét generálnak. Ám közelg a Győzelem: az em-
berek élén  Zámolyi Eszter nyilatkoztatja ki a diadalt, a Lélek,  Eörsi Sarolta égnek emelt
karok ágain emelkedik a magasba.
""Isten teremtette a világot, nem Őellene teszek, élvezem csupán - élek vele."

Az Év Zenei Eseménye!!!  Halas Dóri és  egy fantasztikus közösség alkotói csodája. Legyen
még, legyen mindig, senki se maradjon ki a páratlan élményből!

Már a műsorfüzet grafikája sokat ígér,  az lengyelek nem aranycirádás giccsőrök, külalak-
juk  tömör, geometrikus,  kemény.  Bruno Coli  ízesen kortárs operája  Edgar Allan Poe
novellájához nyúl,  hősének belső monológját váltakozva  a narrátor, a tenor és a végzet
angyali szopránja szólaltatja meg. Na hát ez a dramaturgia!!! Mindegy ki mondja, ki ének-
li, lényeg, hogy eljut hozzánk minden naturális csűr-csavar nélkül. Természetesen felira-
tozás is van, amit a hazai produkció nélkülözött, félig romba döntve ezzel saját magát.
És egy tenor!!!  Egy férfi!!!, aki tud énekelni... Talán még soha sem volt a megújult Kiste-
rem pódiumán... Hubert Walawski kitűnően játszik is, muzikalitása támadhatatlan, ahogy
az Újságíró bariton,  Julian Kuczyski  is elragadóan hiteles.  Az alpári szlengben sistergő,
lézererős Angyal,  Ursula Cichocka  bődületes orgánumával, hiszteroid kitöréseivel uralja
a színpadot. Jól meg van rendezve:  jelzett gesztusok, finom utalások,  minden stilizáltan
pontos, az egészet az abszurd humor virulens légköre járja át.
Amúgy lengyelesen, (magyarosan), rengeteg alkohol fogy, különösen a cseresznyepálinka
dominál, a mi mámorunk  a produkció lüktető lendületéből táplálkozik.  A nemes musical-
be hajló zenei anyag kiválóan illeszkedik  a drámai szituációkhoz,  van itt kupánverés, ön-
gyilkosság, átverés és bódulat, de a stílus messze elkerüli  a nálunk annyira dívó vetkőzős
otrombaságot. Csak egy óra, de felér egy teljes operai estével, tömény öröm, nagyszerű
teljesítmény: mintha nem is egy egyetemi vizsgaelőadás lenne...
Miért nem jöttetek, hogy vigyázó szemetek Poznanra vessétek?!?

Otto M. Zykan csellóra, zongorára és narrátorra írott műve  Rohmann Ditta  tágívű legátó-
in kívül nem sok örömöt tartogat, a  Bluebarts, Gryllus Samu  mono-operája a kortárszenei
eszköztár sokoldalú alkalmazásával, gazdagon frazeált énekszólammal lep meg.  Eötvös Péter
Lady Sarashinájában  hallottuk először,  Maurice Lanhard  most nagyszerű énekléssel, kivá-
ló színészi játékkal dupláz rá, már akkor feltűnő teljesítményére.
A Fesztivál célkitűzéseinek megfelelő,  a műfaji átjárhatóságot reprezentáló,  látványos ko-
reográfiát használó mű  Simon Steen-Andersen:  Next to Beside Besides c. triója.  Cselló,
gitár és kisdob/!!!/ a felállás, a gordonka vonójának mozgását híven követi az ütőin reszelő
dobos és a csattogó effektusokkal operáló gitár. Káprázatos a szinkronitás, a születő zenei
anyagot hatványozza a döbbenetes látvány.
George Asperghis  nagylélegzetű műve kifejezetten színházi szituációk megjelenítésére kö-
telezi az előadókat. Sutyorognak, grimaszolnak, összevesznek, hangoskodnak.  A zongorista
hölgy kikéri magának a váratlan váltásokat, Tornyai Péter  hegedűjét nyekergetve, térden-
állva udvarol,  végül a csellózó lánnyal  kart-karba öltve duettezik.  Koltai Kata  magányos
monológját szilaj gitár-futamokkal fűszerezi,  Rohmann Ditta  hangszerét eldobva ritmikus
rappeléssel remekel. Kicsit hosszú az egész, ám minden percben mosolyoghatunk valamely
újabb ötleten. Az egész programot végigvezénylő  Horváth Balázs megadóan beáll a kottát
fejük fölé tartó, körben járva éneklő muzsikusok közé.
Befejezésként   Maurice Lenhard  recitálja Otto M.  Zykan Beethoven lova  által ihletett
szösszenetét, megkoronázva bravúros szereplését és a nagyszerű estet.
Pompás program,  nyitás a kortárs zene újabb területei felé,  szemvidító, fültágító, az alko-
tói szabadság tágasságára nyitó koncert!

2 0 1 4

2008-ban írtuk Rácz Zoltán emlékezetes Turangalilá-ja idején:
"Ez a szó a szanszkrit nyelvben az Időt, a Mozgást jelenti, Életet és Halált, de a Turangalila
jelentése magába foglalja  a Szerelmi Éneket és az Örömhimnuszt is.  A Szimfónia  legalább
ekkora tágasságot hordoz,  a végletekig feszített,  zabolátlan képzelet csapongásait, a má-
mor önfeledt eksztázisát, de mindezt a sajátos zenei nyelv  szigorú törvényeinek alávetve.
Néhány hang alkotta radikális téma-gesztusok, amelyek az energikusan sulykoló ismétlések
pörölycsapásai alatt nemesednek variációkká,  bujkáló atonalitás, melyet mesterien leplez
az impresszionisztikusan szép hangzás."  ...És most újra, a Fesztiválzenekarral:
Az indulás félelmetes rézfúvós akkord-tömbjeit  az Ondes Martenot tompa sikolyai szabdal-
ják, a magasban a zongora-tremoló lidérce kísért.  Fischer Iván  gigantikus vezénylése mél-
tó a zene monumentalitásához, a Budapesti Fesztiválzenekar repertoárja végre átlép a XX.
század második harmadába. A zenészek, átérezve a feladat egyediségét, átélve a zene titá-
ni nagyságát, mindannyian csúcsra hatványozott intenzitással muzsikálnak.  Pedig itt a leg-
apróbb gesztus is felér  egy földrengéssel,  megvillan egy xilofon-frázis,  csatazajt szaggat-
nak a trombiták, a tételzáró nagydob-ütés a végzet pallosa. A metrikus lüktetés honegge-
ri mozdonyát könnyed zongora-trillák állítják meg, hogy aztán méretes fokozással vezesse-
nek vissza  az infernális dübögés áramába.  Jó, hogy sokszor egy perc is eltelik  a tételek
között, felocsúdunk az önkívületből és mély levegőt véve várjuk a következőt. 
Az Ondes Martenot úgy énekel, mint Ravel Pavane-jánban az angolkürt, végtelenített dal-
lama sírva ujjong  "A szerelmi álmok kertje" -tételben. Csak a csalogány csattogása díszíti,
Nem ismerjük a hangszer játéktechnikáját, de biztos, hogy  Martenot úr olyan szólistáról
álmodott, mint  Valérie Hartmann-Claverie,  ujjai alatt a technikai csoda örökérvényűen
él a messiaen-i szférák zenéjében.  Roger Muraro,  a szinte ütőhangszerszerű zongoraszó-
lam szikrázó feszültségén túl, lehengerlő eréllyel érzékelteti a versenymű-jelleget is.
A szédületes szélsőségek kontrasztjában misztikus orientalitást jelez  a glockenspiel-vibra-
fon-cseleszta együttes, a Nyolcadik tétel vulkanikus dübörgése, látszólagos bombasztikus-
sága ellenére,  a fenséges fokozás elképesztő csúcsait járja.  Nincs szünet, nem is kell, a
székhez vagyunk nyűgözve, egymásra torlódó csodák bűvöletében röppen el  a majd' más-
fél óra.
Sokszor hallgattuk sivár sztereofóniában, de annál még ez a kasztrált akusztika is ezerszer
többet adott,  hangterének száraz geometriája  sem tudta lefékezni a színbeli gazdagság,
a ritmikai tobzódás örvénylő cunamiját: a zenei nagyság fenséges szépsége ragyogott.
Rövid életünkben az a  Harmadik Turangalila, talán ez volt a leginkább álmodozó, a legve-
szettebb, a legromantikusabb.  Fischer Iván  végtelen időkig tartotta  égnek emelt karok-
kal az utolsó akkordot, gesztusával érzékeltetve a gyönyörűséges élmény időtlenségét.
2014

A Turangalila és a Trois Petites Liturgies után ez zeneéletünk harmadik nagy  Messiaen-
ünnepe.  A sivatag ürességében  kürt-szóló szárnyal,  erősödve-halkulva  zúg a szélgép, a
madarak trillái a fafúvókon cikáznak.  A zongoránál  Ránki Fülöp a sárgarigó-tételben már
első önálló megmozdulásával meggyőző, a "Le cossyphe d'Heuglin", a Fehérszemöldökű Dí-
szes Légykapó eszméletlen virtuozitású szólójában fokozza az elismerést.
Félelmetes a zenekar teljesítménye, a gyengéd trilláktól  a bombasztikus tuttikig magabiz-
tos játékkal kelti életre a zseniális művet.  Rácz Zoltán, akinek Ligeti után most a francia
géniusz megismerését köszönhetjük,  a gondos kielemezettség  fölényével irányít,  egyet-
len kottafej  sem veszik el  a káprázatos turbulenciában.  Holló Aurél és Fábry Boglárka
hozza a csengő-bongó ütős szólamokat,  de a háttérben egész sereg áll  a dobok mellett.
Nehéz itt szólistákról beszélni, minden egyes muzsikus szólistaként abszolválja a partitúra
kihívásait.
Ám ezzel együtt döbbenetes a "Csillagközi jeladás" kürt-szólója. Soha nem hallott glisszan-
dók, fojtott sóhajok, sejtelmes piánók énekelnek  Zempléni Szabolcs  hangszerén, hihe-
tetlen, mégsem a bravúr nyűgöz le, inkább a dallamvonal árnyalatainak sokszínűsége.
A csillagok hangját a glockenspiel képviseli, az Aldebaran vörös fénye izzik a rezek ércein.
Hitvány elemzés helyett maradjunk talán a belső élménynél, beszéljünk az érzések toluló
áramáról.  Két órán keresztül nincs két egyforma hangszín, két egyforma hang, csak a tu-
datosan sulykolt, himnikus kitörések hangzanak többször. A hatás elementáris, bejárjuk a
kozmoszt, a kanyonmélyt és a végtelen eget, tobzódunk a gyönyörűségben, mámorba bó-
dít a határtalan zenei gazdagság.
Ránki Fülöp második szólója szinte Cage-i, tompított húrok zengetnek titkos felhangokat.
Aztán az erdei fülemülerigót halljuk sejtelmes üveghangok, villámló pikkoló-futamok által.
Fantasztikusak a szerző címadásai, "Omao, Leiothrix, Elepaio, Shama": buja trópusok szí-
nei vibrálnak  az utolsó előtti tétel madárszimfóniájában.  Majd jön a befejezés, mennye-
kig szárnyaló uniszónók,  a tágléptű motívumok lehengerlő ereje, az orgonaművek fensé-
ge hatványozódik a nagyzenekar diadalmas fortisszimóiban.
Nevetséges szavakat keresgélni,  reménytelen metaforákkal jellemezni  Olivier Messiaen
zenei univerzumát,  csak annyit mondunk,  köszönjük, köszönjük nagyon ezt felejthetet-
len bemutatót. - És de jó!!!, hogy az izzó légkörű Zeneakadémián volt...                 2014

A lyoni, varsói nagyoperai előadásokkal szemben Almási-Tóth András kamaraszínpadon mu-
tatja a művet, osztott tér helyett  a zenekar és a nagy fehér ágy,  a cselekmény színhelye
együtt foglalja el a Zeneakadémia Kistermének pódiumát. Nincsenek látványos japán jelme-
zek,  Lisztopád Krisztina fehér ruhába, fehér maszkba öltöztet, a pantomimikus gesztusok
hiányát a színészi játék intenzitása feledteti.
Fantasztikusan érvényesül a zenei anyag mérhetetlen sokoldalúsága,  a vonóskar akkordjai
váltakoznak a kontrafagottal erősített fafúvók  kitartott hangjaival,  a rezeken kívül szólisz-
tikus szerephez jut az egy előadós által megszólaltatott összes szaxofon-fajta. Lírikus pilla-
natai vannak a hárfának, elektronikus vércse-vijjogásokat is hallhatunk. Vajda Gergely, az
eötvösben autentikus karmester magabiztosan tartja kézben  a nem mindennapi föladatot
kiválóan abszolváló zenekart, az énekeseknek szuggesztív mimikával szinte előénekli a szóla-
mokat.
A középpontban opera-mesterszak hihetetlen odaadással játszó végzősei állnak. A trióban
Yoshida Makiko, Zavaros Eszter szopránja szárnyal, az Őr szerepében  Maurice Lenhard-
ot láthatjuk.  Ők hárman adják a címszereplő vokális hátterét,  Imai Ayane  bravúros biz-
tonsággal hozza  a zeneileg kifejezetten  nehéz szerepet,  van ereje a színészi megjelení-
téshez is.
A 11. századi napló nyomán  Mezei Mária  által készített libretto angol nyelven biztos kiin-
dulópontja  Eötvös Péter  vokális anyagának,  kevéssé tudunk a kíséret értékeire figyelni,
a sokrétű kompozíció tudatos átéléséhez bizony még sok idő kellene, ám érzelmileg töké-
letesen kifejti elementáris hatását. Almási-Tóth András rendezésében most nem játszhat-
tak szerepet a rá annyira jellemző merész ötletek, furfangos gegek, csavaros poénok, pél-
dás munkája az epikus történés drámai összefogására összpontosít.  Az ő érdeme az, hogy
az operaénekes szak növendékei energikus természetességgel játszanak, színészi teljesít-
ményük egyenrangú az énekesivel.
Dermedt ámulattal csodáljuk a zenedráma és a látvány, a zenekar és az énekesek bámula-
tos összehangoltságát,  a lenyűgöző összművészeti egységet.  Vajon a Királyi Opera miért
nem játszik Eötvöst?!?  A világ pillanatnyilag első legnagyobb operaszerzője  csak a hazájá-
ban ismeretlen az ország legnagyobb operaszínpadán?!? A Három nővér anno dilettáns be-
ugró rendezés rosszvoltából bukás vala,  de akár ez az egyfelvonásos is megállná a helyét,
hogy ne hazabeszéljünk, mondjuk Balázs Zoltán /Vámpír 2008!!!/ rendezésében...

Van aki ezt a nevet /nem/ ismeri?!? A miskolci illetőségű, fagottművészből fantasztikus kom-
ponistává avanzsált szerző  erős kézzel rajzolt, invenciózus zenét írt a saját maga által alko-
tott, groteszk látásmódú szövegkönyvéhez.
Mi lehet mulatságosabb egy kémia-óránál,  ha az szélsőséges komikumú paródiává alakul? A
diákok eszelős öltözékben negligálják az anyagot és már a zenekar is tüneményes jelmezek-
ben vonul a rivalda előtt a zenekari árokba.
Kerek Gábor  karakteres fúvós-szólamokkal alapozza meg a komédiát, harsány és szellemes,
ahogy a színpadi történések is féktelen poénokkal brillíroznak.  Ivana Sakova tanárnőként
reménytelenül próbálja képletekbe szorítani a társaság fantáziáját, fegyelmezési kísérletei
tehetetlenek az osztály virulens csínyjeivel szemben.
Lendületes zene, pompás játék, kiváló énekesek. A rendezés találékonyan aknáz ki minden
lehetőséget, lángol a lombik, robban a retorta, szüntelen mozgásban virgonckodik a társa-
ság.  Eliska Moureckova  hetesként konferál,  Huzlecsák,  a rossz diák szerepében  Jakub
Hlinény remekel.
A sztrájkoló diákokat az Igazgató,  Kris Belligh  próbálja fegyelmezni,  ő a Fesztivál éne-
kesek számára kiírt versenyének darabbéli szereplője.  A röpdolgozat sem képes megzabo-
lázni a kémia iránt kevéssé fogékony ifjúságot, "Segíts Mengyelejev!" fohászukra fehérbun-
dás eszkimóként, éneklő szellemalakban meg is jelenik a Periódusos Rendszer atyja.
Poézissé szelídül a zenekari tombolás, hárfa peng, vonók zizegnek, a kémiatanárnő bevallja
a nagy vegyész iránti olthatatlan szerelmét és a fortyogó savazóban eltűnő mester után ve-
ti magát. Oda kerül az Igazgató is, a bugyborékoló elegyből csak úgy röpködnek az orgiára
utaló intim ruhadarabok.
Na ez az, amivel az ifjú közönséget meg lehet fogni! Őrjöng is a jelenlévő gimnazista-sereg,
ahogy az úri publikum is  elragadtatottan ünnepel. A  Lajka, az űrkutya  után idén is ifjú-
ságot elvarázsoló, nemes komikumú darab lesz a befutó!
Reméljük, Királyi Operánk is felfigyel hazai szerzőnk bravúros alkotására...

Kérdés, lehet-e Mozart operáját kortársi szinten élvezetesen megcsinálni? A hajdani Novák Eszter - Harangi Marcsi-féle HOPPart-os változat nagyságrendekkel ütősebb vala, így csak
kiváló énekesekkel működik. Az meg alig vagyon. Az egyre jobban belelendülő, muzikalitását szép orgánummal, érvényesítő Pamina, Szemere Zita, a pompás játékkal triumfáló Papageno: Gaál Csaba és párja Zavaros Eszter az örvendetes kivétel. Na meg a Három Csodálatos Grácia!  Horti Lilla,  Vincze Klára és Vörös Szilvia sugárzó jelenléttel, nagyszerű gesztusok-
kal, gyönyörűséges énekléssel hatványozza a három Dáma szerepét.
Almási-Tóth András  zseniális látványkoncepcióval nyer csatát, a foyer freskója, majd az or-
gonasípok grandiózus látványa lenyűgözően szellemes, a világítás váltásai tovább fokozzák a hatást. A főpapok kukucskáló ablakokban tátognak, a bronzszobor erotikája Papagénát rejti, az üvegablakokat tűzvész lángjai festik vörösre. Az elképzelést Lisztopád Krisztina imponáló perfekcióval valósította meg. Humorforrásként érvényesül Varró Dániel dicséretesen tiszteletlen fordítása, nagy szerepet kap Juronics Tamás invenciózus koreográfiája. A Táncművészeti Főiskola növendékei üdítő frissességgel mozognak, elviselhetetlen viszont a totál hamis fiúcskák szerepeltetése.
Szívesebben nézzük Almási-Tóth András kortársi, avagy saját librettóira épülő munkáit ám a Látvány az Best of 2014: feledhetetlen!                                                                 2014

Három fiatal zeneszerzőt mutat be az  Eötvös Alapítvány  koncertje a  BMC-ben.
Vykintas Baltakas:  Lift to Dubai  című szerzeményének alapját a hangszóró-tömegekből
nyomuló  brutális elektronikus effektusok adják.  A kakofóniát fokozza  a zenekari anyag,
mely kevés támpontot nyújt  az értelmezhetőség tekintetében.  A felszínes hatásvadásza-
tot egyetlen szépen kidolgozott kontrafagott-motívum enyhíti.
Genoel von Lilienstern szextettje:  The Severed Garden  viszont ragyogó kidolgozottság-
gal, világos szerkezettel,  a geometrikus stilizáltság eleganciájával lep meg.  Nem veszti el
kortárs hangzás ízeit, miközben kedvesen melodikus passzázsokkal operál. Ulrich Pöhl ma-
gabiztosan vezényel, a józan mértékletesség csak fokozza a kompozíció derűs atmoszférá-
ját.
A legnagyobb hatású művet a japán  Dal Fujikura jegyzi. Energikus, merész és van monda-
nivalója! A kürtszólista osztja ketté a zenekart, glisszandós állásaira  Krulik Eszter  penge-
tővel reszelt termolói válaszolnak.  A Wave embraced vulkánikusn erőket mozgósító zene,
a versengő fél-zenekarok dübörgő folyamatban viaskodnak. nem mindennapos élmény élő-
be hallani, legfeljebb a Tribune International adásaiból ismert szerzőket.

A legjobb Kerek Gábor Paródiá-ja volt, de félidős egyfelvonásosként nem jöhetett szóba.
A Legjobb Előadás díját így ez a darab nyerte, mindenképpen megérdemelten.
A jeles angol szerző  rettenetesen nehéz zenei anyagának elfogadásához egy jó óra is ke-
vés,  Walter Kobéra és a Neue Oper Wien fantasztikus zenekara azonban gyönyörűséges
interpretációval győzi le az ellenállást. Sir Birtwhistle  zenéje hihetetlenül átkomponált,
szilánknyi  fragmentumokból építkező szerkezet,  szerencsére az énekszólamok  beszéde-
sen íveltek, az együttes pedig totálisan egzakt énekléssel, meggyőző színészi játékkal tet-
te élvezhetővé a művet.
A téma és a szövegkönyv borzalmas: nem értjük, mit is szeretnek/?/ az angolok a szadista
báb riasztóan gusztustalan, otromba kalandjain... De ha túlteszzük magunkat az ízléstelen-
horrorján és csak zenés színházként hallgatjuk, a produkció kvalitásai vitathatatlanok. Fé-
lelmetesen groteszk jelmezek, parókák, maszkok, furcsa világítási effektek,  lendületes já-
ték. Leonard Prinsloo rendező él az össze lehetőséggel, kár, hogy sokszor nehéz odanéz-
ni. Pedig kár lenne csak hallgatni:  a versenyszereplő  Richard Rittermann  bravúros moz-
gással,  pompás énekléssel,  gazdag színészi eszköztárral  még ebből  a kivételes erősségű
csapatból is kiemelkedik. Érthetetlen, miért nem kapta meg a Legjobb Férfielőadó címet.
Reméljük, az Armel Operafesztivál visszakerül Szegedre, az Erkel színpad kétszer nagyobb
a szokottnál, ez rontja a látvány hitelességét. Azért csak egészen más egy Helmer-Fellner
nézőtér, rézzel, bársonnyal, intim színpadnyílással...

A nyitószám,  Chang Chiung-Ying:  Solar Myth-je látványos meglepetéssel indít. A párduc-
léptű szólista hat ütőt tart csillagalakban kezeiben, ugyan csak négyet használ, de energi-
kus virtuozitása ujjongó sikerre viszi a lenyűgöző hatáselemekben bővelkedő művet. A ma-
rimba-sztár hölgy mellett két nagyszerű ütős adja, a tom-tomokon döngölő alapot, látvány
és hang kölcsönösen erősíti egymást.
A Ginastera darab avitt utánérzés, csak a szoprán  Rayanne Dupuis  érdemel beugrásáért
dicséretet. Annál elementárisabban szól  Igor Stravinszkij remekműve, a  Menyegző. Négy
zongorista, hat ütős, énekesek és kórus, eszeveszett sodrás, lehengerlő tempó, elképesz-
tő feszültség!  Vijjog az orosz lányok népies éneklése,  bánatos legátókkal búcsúzik lányá-
tól az Anya, Kovács Annamária,  Fokanov Anatolij basszusán hiteles a Vőfély, a tenoszóla-
mot szépen hozza  Kálmán László. Fantasztikus a kórus,  úgy énekli az irdatlan nehézségű
művet,  mintha a  Volga partján  nőtt volna fel... Rácz Zoltán  feltűnően bátor tempókkal
operál, az együttes,  Miksch Adrienn-el  az élen derekasan helytáll.  Láttuk már Horváth
Csaba  koreográfiájával,  ájultunk   Bozsik Yvette  operai produkcióján, de a  Les Noces
még soha nem hatott ilyen lenyűgöző tökéletességgel.  Valahogy az Allegro Barbaro lükte-
tett a titkos mélységekben...
Antheil:  Ballet mécanique-je  nem is titkolja  a zenei rokonságot,  a 10-es évek pusztítva
építő, viharos lendülete sivít a ritmusőrületben. Pódiumra vonul a  Tzong-Ching Ju  vezet-
te JU Percussion, a kibővített  Amadinda, teljes pompájában szólal meg  a vulkánikus ere-
jű remeklés. Mindeddig csak zongora-műveit ismertük a jeles amerikai szerzőnek, grandió-
zus alkotása  a századelő legnagyobbjai közé emeli.  És még a bombasztikus légcsavarok is
surrogva szervűltek a káprázatos zenei anyagba...
Rácz Zoltán  igazán nem kíméli magát, a két héten belüli koncert-csodákból ez csak az el-
lső, elképedve, remegő, izgalommal várjuk a Messiaen-bemutatót.

Akkoriban nem siették el:  a soha véget nem érő nyitány  akkurátusan elénk tárja a Téli
rege összes, goldmarki érzelmességű, dúsan áradó motívumát.  Zuo You  Leontes királyá-
nak érthetetlen féltékenységéhez nem kell se Jagó, se kendő, halálba kergeti asszonyát,
szerencsére a csecsemőjét távolra menekítik.  A vészterhes történések lassú sodrásban,
epikus dallamossággal,  kiválóan hangszerelt zenekari anyaggal hömpölyögnek,  Goldmark
Károly  igencsak míves komponista volt.
16 évet ugrunk,  a koreográfus  Widder Kristóf  az altalajon marihuána-mámorban kígyóz-
va, emelt német dikcióval transzcendens szférákba röpíti az  Idő  shakespeare-i monológ-
ját. Sudár bakfisként látjuk viszont a királyi gyermeket, Perditaként  Ihring Anna  éneklé-
sének heves gesztusaival tűnik ki. Az  Ódor Botond-dal  elővezetett szerelmi incselkedést
akrobatikus mozgásai és az energikus tenor gitárfutamai is élénkítik. Jöhet az álruha és a
visszatérés a szülőházba, csoda is történik, Hermione szobra életre kel, Lusine Sahakyan
szárnyaló legátói ünneplik a boldog véget.
Almási-Tóth András ismét járatlan utakra merészkedett, majdnem teljességében mutatva
meg egy elfeledett opera szépségeit,  kimunkált rendezői koncepcióval alakítva a vizsgázó
énekesek színészi munkáját. A második rész sem marad meglepetés nélkül.  Az ifjú titánok
és titanidák Lehár operettjeinek slágerszámaiban tündökölnek.  Páros lépcsőlejáró jelzi a
nagyúri légkört, kontrasztként egy nyóckeri szoba-konyha szerénykedik. Szmokingos belé-
pőjét váltva,  Kristofori Ferenc pucér pocakkal sörözget a díványon,  Tatai Nóra szoprán-
ja primadonnai álmokat dédelget.
Szu Csong nagyáriájában  Zuo You   meggyőző muzikalitással  vágyakozik  "egy nő után", a
bécsi keringő sem maradhat el:  Csóka Anita  nemcsak háromnegyedben triumfál,  a tes-
tére törő plasztronos úrfikat is lendületesen penderíti ki a színről.  Ruszó Alexandra  ke-
zében csattog a kásztányett, vörös boás flamenco-táncosok körében szól az "Olyan forró
ajkamon a csók".  Az élesszavú  Vida Anikó  konyhakéssel tesz pontot  a házastársi vesze-
kedésre, Frasquita dalában a monarchia bájos érzelmessége árad: Lusine Sahakyan  spa-
nyol ritmusokkal dominál.
A hétköznapi este tompa unalmából TV-nézésbe menekülve,  Csóka Anita  az előadás leg-
nagyobb élményét jelentő Vilja-dalt énekli, mámoros vágy, szomorú lemondás. Ahogy min-
dig, az  Almási-Tóth András  vezette operavizsga most is fényesen sikerült. Ráadásul vég-
re méltó helyen, az Operaház nagyszínpadán, a tüneményes  Madaras Gergely  által diri-
gált Rádiózenekarral,  Szalai Sára  szellemes jelmezeiben. Jövőre, Veletek, Ugyanitt!!!

Autócsordák helyett kocsmázó népesség az Andrássy-úton, a Színház Utcá-t felváltotta a
vulgáris gasztrofeszt.  De a bearanyozott Szfinx előtt nézőtér,  az operaházi oldallépcsőn
színpad,  fólia-tető alatt zenekar hangol.  Utcai nyílt előadás, valami kimozdult az ájtatos
boltozatok alól.
Lisztopád Krisztina  harsány bohócruháiban táncosok illegnek,  Menotti  könnyed korta-
lansága hevíti a zenét. Bátki Fazekas Zoltán  fontos közlésre készül, ám szerelme állandó-
an telefonál. De nem ám holmi tárcsás vörösségen, már emberméretű mobil-telefon járja,
gesztikuláló, beszélő, éneklő kivitelben.  Poroszlay Kristóf  a csevegők minden szavát lát-
ványosan artikulálja, komikus mozdulataival a történésekre is elevenen reagál.
Almási-Tóth András  lubickol a lehetőségekben, nem fukarkodik poénnal, geggel, a nagy-
polgári konfliktust cirkuszi tréfává hatványozza.  Élvezzük a melódiák csúfondáros fordula-
tait, perceg a húr, harsan a pozán, reccsen a trombita.  Pataky Klári koreográfiája vibrá-
ló koreográfiai hátteret alkot,  a táncosok pantomim-elemekkel dúsított kavalkádja fokoz-
za a cselekmény és a muzsika játékosságát.
Bődületes koloratúrákban hisztériázik, ragyogó formában énekel,  ellenállhatatlan humor-
ral hozza  a megállás nélkül csivitelő szépasszonyt:  Sáfár Mónika  pazar alakításával bizo-
nyítja, hogy a gyengécske Vörös Tehénben nyújtott alakítása nem volt véletlen.  Meg is
nézzük a jövőben összes szerepében!
Az új vezetés valóban nyitja a kapukat, döngeti a közöny falait,  csábítja a fiatal közönsé-
get, remélhetőleg hasonló szellemű rendezések a nagyszínpadra is bejutnak.

Kortárs művek! Csak!! A Nagyteremben!!! Igaz, hogy minimál-közönséggel. száz ember előtt,
de azért ez mégis nyitás a maiak felé. Nem elég 100-200 éves remekműveket játszani...
Ehhez az  Európai Hidak és a jelen német komponistáinak avatott ismerője, a hitelességet
garantáló karmester,  Franck Ollu  kellett.
Wolfgang Rihm  csellószólistára méretezett műve  Ligeti-s mélységekből indul,  invenciója
is kiállja az összevetés próbáját.  Sonia Wieder-Ahterton a szenvedélyes koncentráció fo-
lyamatosságát energikus kitörések veszett akcentusaival szakítja meg.  Súlyos, tömör hang,
lendületes vonóvezetés, az extrém személyiség maradéktalan érvényesítése.  A mély szóla-
mok kiválóak, ütőhangszerek ármádiájával  Herboly László  győzedelmeskedik. Tom-tomok,
dobok,  gongok és csinnek,  másodpercenkénti hangszerváltások,  félelmetes összpontosí-
tás, szólisztikus bravúr!
Manfred Trojahn  Contrevenir-je a zenekar káprázatos formáját bizonyítja. A szokatlan ne-
hézségek magától értetődő biztonsággal, virtuóz fölénnyel abszolválódnak. Az összetett ze-
nei szövetben imponálóan reccsennek  Czeglédi Zsolt és Póti Péter  szordinált trombitái-
nak papírzörgésű flatterei, a vonós osztinátó menetébe Gálfi Csaba brácsa-akcentusai éke-
lődnek,  Krasznai Mariann  basszus-harsonája feledteti a bazsinkai tuba-bombázást.
Jörg Widmann-ak élénk a fantáziája, keringői, landlerei, tottyanó népzenéje izgalmas katy-
vaszt alkot.  A szerkesztés hiánya azonban szétdarabolja a művet, halványítja a kibontakoz-
ni képtelen karaktereket,  atomizálva szétzilálja a jobb sorsra érdemes, alapban szellemes
darabot.
Egy szertelenül szárnyaló első fecske, avagy végre váltás a koncepcióban? /A Turangalila is
reménytkeltő, de hát az immár 80 évesen "kortárs".../

"Mesh up": dallam-halászat a köröttünk kavargó zene-óceánból,  vijjogóan kántáló népdal,
világzenei töredékek, egy kis klasszikus,  egy kis tánczenei koktél, de még a "Munka után,
úgy este felé..." is belefér. Magyaros combra-verősdi és a ledöngölő zárszó: "most!".
Sáry László: Óda a Naphoz. ájtatosan indázó szoprán-szólamok a férfiak  "csönd fénye bé-
ke csönd", saját innovációjú ostinatója fölött.
Amiért többször is muszáj meghallgatni mindezt,  R.Murray Shafer-nek  a holdfényhez írt
sírverse: Képzeletbeli nyelven megszólaló szinonímák, pl. noorwhm, malooma, sheelesk,
neshmoor, kontrollált keretekben mozgó, szabad improvizációval realizálódik.  18 félhan-
got sűrítő kromatikus cluster terében  csillagszóróként sziporkázó koloratúr-szikrák, pia-
nisszimó suttogás, a titokzatos éjszaka zenéje és a mélybe zuhanó záró-basszus. Lélekbe
markoló akusztikai csoda.
Megkerülhetetlen a helyspecifikus macedon darab, sziszegő, sistergő szótagok dobogtat-
ják meg a szíveket, lábakat, imitációk, ellenpontok, kánonok fergeteges szövevénye ámít.
Ohrid is megismeri kórus-büszkeségünket és jövőre  Pécs  városában lészen hasonló fesz-
tivál-verseny.

Horváth Bálint  vadnyugati balladáját  a két japán szoprán  narrátori bevezetője indítja, a
fekete ruhácskák vérvörös bélése csábos Charleston-ütemre lengedezik. A hófehér Sarah,
az energikus  Vincze Klára  haszonlesően szívtelen anyjával küzd,  Gheorghita Orsolya ke-
ményen próbálja Bróker Jimmyhez /Beéri Benjámin/ kényszeríteni. Ő azonban inkább sze-
retőjével szökik láda-paripán,  csoda?, hiszen Erdős Attila  valóban zengő hangúan délceg
cowboy legény. A vad üldözés tömeghalálba torkollik,  a rendőrré avanzsált lánykák már a
coltos lövöldözés tragikomikus végét regisztrálják. Almási-Tóth András librettóját  Kovács
Dániel  lendületes ritmusban realizálja, a western-paródiát folklór dallamokból táplálkozó,
invenciózus zene élteti.
Fekete Gyula  Római láz-a richard straussi igényességű, áradó melodikussággal telíti a ró-
mai elit-asszonyságok dialógusát. A kozmetikai szalonban szépítkezők csevegése mélyén go-
nosz feszültség vibrál. Nagyáriájában az érett muzikalitású  Vincze Klára  mennyei legátók-
ban szárnyaló telt orgánuma,  hiteles játéka előlegezi meg a Rózsalovag jövőbeli tábornok-
néját.  Méltó párja  Imai Ayane,  kinek szerepét aztán az addig  arcpakolásban jeleskedő
Yoshida Makiko veszi át. Almási-Tóth András freudi truvája a kettős alakváltás, a hölgyek
fiatalkori alteregoi világítják meg az előzményeket.  Gheorghita Orsolya játssza a még bak-
fis Mrs.Slade-et,  a végkifejletben visszatérnek az eredetiek, a tragikus vég szimfonikus at-
moszférában, nagyoperai gazdagsággal tárul elénk.
A befejező két darab azonban további meglepetésekkel szolgál. A színen dizájnos csempe-
háttér előtt tükrös sminkasztalka, fürdőkád és WC! Harmadszor is le kell írnunk az író-ren-
dező  Almási-Tóth András  nevét,   aki az egész produkció és az operajátszás pedagógiájá-
nak spiritus rectora.  Virágh András Gábor minioperájában űrbéli lények találkoznak gyar-
lóan férfias földlakókkal, a két Femme Fatale,  Bernáth Éva és Gheorghita Orsolya, eszmé-
letlen külsejükkel hatványozzák fantasztikus színpadi létezésüket.  A díszlet-és jelmez-ter-
vező  Lisztopád Krisztina munkái már az előző opuszokban is feltűntek, a hasított patájú,
háromujjú, püspökföveget formázó fejékükkel ezüstösen ragyogó lények, csápos gégecső
ormányaikkal még ebben a látványvilágban is kiemelkedőek. A kádba ájult fiúk mácsómódi
lendülettel  végül váratlan koloratúr-sikolyok orgazmusába hajszolják  a racionális kompu-
ter-bábokat, hisztérikus örömmé fokozva a közönség lelkesedését is.
Marad a díszlet az utolsó egyfelvonásosban is,  Kutrik Bence  keményen fogalmazott parti-
túrája hatásosan elevenedik meg  Vajda Gergely  mindvégig meggyőző vezényletével. A ja-
pán szoprán-pár abszolút hiteles játékkal jelenítik meg a celebségre vágyó bakfisokat, ter-
mészetesen itt sem ússzuk meg a halálos finálét. Öt mű, hét hulla, ahogy a nagykönyvben
írva van!  Kitűnő zeneszerzői munkák, ötletes koncepció, briliáns rendezés,  egytől egyig
belevaló énekes színészek!  Az Operaház gyakorlatilag haldoklik,  járjunk hát bizakodva az
Akadémia  Solti Termé-be,  higgyünk a megújulás lehetőségében,  örüljünk a friss tehet-
ségeknek, fürödjünk a kortársibb opera sugaras fényében.

Bagó Gizella  professzor színművész tanítványai  nagyszerűen énekelnek,  az Ő érdeme az
is, hogy a  Színművészeti Egyetem és a  Liszt Ferenc Zeneakadémia között gyümölcsöző
együttműködés alakult ki.  A zeneszerzésszak hallgatóinak dalait az egymással versengő szí-
nészosztályok tagjai rendszeres koncerteken mutatják be, megzenésített versek és önálló
kompozíciók egyaránt gazdagítják a repertoárt.
Kovács Adrián több mutatós művel sikeresen szerepelt, diplomamunkaként, merész húzás-
sal,  Csokonai  Karnyóné-jából alkotott musicalt. A librettót  Kendrey Beatrix jegyzi, pél-
dás dramaturgiai szerkezet, csattanós dialógusok, egészen kiváló, a karaktert, a szituációt
erősítő dalszövegek.
A zenei anyag nagyságrenddel súlyosabb  a szokott musical-sémáknál,  ennek ellenére fül-
be kúszó,  barátságos dallamok, könnyedén abszolvált prozódia jellemzi. A tucatnyi betét-
szám mindegyike más-más karakterű,  operai igénnyel komponált,  változatos hangszerelés-
sel gazdagított.  Rajna Martin energikus vezényletével  a konzis-akadémiás zenekar szimfo-
nikus érettséggel teremti meg a zenei atmoszférát.
Tóth Jankó lendületes konferálással indít,  a Jazz And More kórus  mosolyos hevességgel
üti meg a robbanékony alaphangot. Alig kezdődik el, máris valami hisztérikus öröm nyarga-
lászik táguló ereinkben.  Karnyóné nem csúf, nem öreg,  Mészáros Blanka  atlétikus nád-
szálként, férfias humorral testesíti meg a szerelemre áhítozó asszonyságot. Vannak színei
a reménykedés, a csalódás, a lemondás ábrázolására,  felejthetetlen, ahogy emberivé ne-
mesíti a lányregények "de mégis szeretem"-jét.
Itt csak  egyenrangú szereplők vannak!  Tóth András  konok zsörtölődéssel  hánytorgatja
fel a "kontó!"-t, átütő orgánummal énekel a magyar vitézek gibraltári hőstetteiről. Harcia-
san menetelő indulójának tombolva dübbenő zenekara jól példázza  Kovács Adrián  hang-
szerelési képességeit.
Minden szó, minden poén pontosan értelmezett, a párjelenetek csapongó ritmusban rea-
lizálódnak,  a szüntelen változó, folyamatos mozgásban lévő "tömeget"  maguk a szereplők
adják.  ifj.Vidnyánszky Attila  elegáns természetességgel teremti meg  a hatásos atmosz-
férát, az ötletcunamit keményen összefogott szerkezet tartja kordában, rendezése máris
nagy reményekre jogosító erényeket mutat. Egyik szerepértelmezése egyenesen bravúr:
báva hülyegyerek helyett  Samu csöndes szavúan értetlen,  egyébként teljesen normális,
mai fiatalember:  Vecsei Miklós Hasi  bukolikus szépséggel, lírai énekléssel jeleníti meg.
Csapó Attila Lipitlottyának elvágyódó áriája operai szinteken szárnyal, álnok színváltásait
leleményes eszközökkel mutatja be,  tartásában gentleman,  szándékaiban aljas.  Harcok
tüzéből,  porlepte gúnyában tér haza  Janka Barnabás,  sztentori basszbaritonja bort és
békességet ígér a happy end mámorában. Tündér ex machina:  Bach Kata  csodatevésbe
fáradt angyalként az egész, teljesen kihalt stábot támasztja fel, ásítozva vezényli a gyújtó
hatású zárókórust, melynek óriás árnyai a hátfalon vibrálnak.
Bájos intrikus, eszelős mozgású higany ember, fékezhetetlen komédiás:  Zoltán Áron ho-
zományéhes gavallérja a színpad minden négyzetcentiméterét bejátssza. Frakkot ölt, tán-
coskomikusként hódít egy frenetikus táncban kulmináló jelenetben. A szerzőtől operett-
slágert kér - és kap,  Kovács Adrián ilyet is tud, a zenés műfajok totális spektrumát ural-
ja. Boris szobalány még az egyik félreeső képben is táncol,  a fenékfalon araszolva villant-
ja fel végtelen gesztusrepertoárját.  Zsigmond Emőke  nem véletlenül tárgya és eszköze
minden szerelemnek, szuggesztív játéka, csoda mimikája gyönyörű énekléssel, pazar moz-
gással társul. A sorozatos halálesetekre reagálva még csipetnyi koloratúrára is telik!
Sokkal több,  mint egy diplomakoncert!  Kovács Adrián és Kendrey Beatrix,  a színművé-
szetis  Marton-osztály és a debütáló rendező,  ifj.Vidnyánszky Attila  olyan művet alko-
tott, melyet valahogy mindenképpen életben kell tartani, tovább kell játszani a legszéle-
sebb közönség gyönyörűségére!

A 70-es évek elfeledett zeneszerzője, /Kassák Requiem!!!/, aki ösztönösen talált rá a kor-
szerű elemekre: Balassa Sándor Quartetto-jában az újszerű hangzás bűvöletében gyerme-
ki önfeledtséggel tobzódó egyéniségét mutatja meg. Az összes ütőhangszer megszólal, vál-
tozatos kombinációk gyönyörködtetnek, elementáris élvezeti zene.
A tudós komponista,  Dukay Barnabás  Couperin "tikk-kopp-sokk"-ját  adaptálta négy ma-
rimbára, játékosan gyöngyöző monotonitást teremtve.  Vidovszky László  hangzó anyaga,
a  Hoquetus hamisítatlan darmstadti szellemben fogant virtuóz csemege, míg  Sáry László
Pentagramm-ja szinte megoldhatatlan föladat elé állítja az előadókat. A briliáns muzikalitá-
sú  Balog József  húrok közé szorított, jelentéktelen csavarként ütögeti  a kotta szerinti
billentyűket, melyek a szellemes preparáció révén  egészen más hangzatokat keltenek. A
jeles ütősök  átláthatatlan logikai szerkezetbe gyömöszölt,  matematikai struktúrát szólal-
tatnak meg kő-papír-olló-szerű instrumentumokon.  Minden tisztelet a lehetetlent kihívó
bravúrért, mely befogadhatatlan ellenpontja a koncert többi, katartikus élményének.
A Zappa-zsoltár, Eötvös Péter Psalm 151-e, - zúgó csőharangok, siketítő lemezcsattogás,
zizzenő fémek, karistolt gongok,  zengő ércz, feszített molekuláris rezgőerők vibráló ára-
data -, lenyűgözően tagolja a szólóhangszerré avanzsált  Gran Cassa, a Nagydob /!/ szóla-
mát.  A lefojtott dobbanások, felpörgő futamok, a keretre sújtó tompa ütések melodikus
motívokká szublimálódnak, égre kiáltó frázisok, a fájdalom féktelen szavai.  A gyász komor
fensége, a kétségbeesés szilaj döbbenete apokaliptikus hangörvények zúgásában magasz-
tosodik fel.
Elliot Cole  Postludes-je több részletben hangzik el,  a szférák tünékeny zenéjével kere-
tezi az elhangzott műveket. A vibrafon fémtesteit vonók simogatják, az éteri akkordok po-
étikus lebegéssel csitítják felhevült érzelmeinket. Ábránd és költőiség, szirének himnusza,
mennyei béke, tovatűnő látomás: egy csodálatos koncert emblematikus emléke.

Különböző alaphangú natúrkürtök a normál hangoláson túl csúszkáló imaginárius felhangjai,
túlvilági hangzatok lebegése.  A  Hamburgi koncert-ben  majdhogynem szvinges dallamtöre-
dékek is felsejlenek,  majd  Zempléni Kornél  nagy szólója után  az annyira ligetis, minimál
hangközökben villódzó hegedűk pianissimo mixtúráját élvezzük. Az utolsó tétel Hymnus-a el-
haló sóhajok tompa kürtszava a húrláb-tremolók tücsökzenéje fölött.
A  Requiem  szinte egyhelyben állongó, sóhajos alapzúgása  tucatnyi kriptamély basszusszó-
lam Brown-féle mozgásából áll össze.  Minimális változások  ütközése,  keveredése,  interfe-
renciája szervül a Ligeti-féle jellegzetes mikropolifóniába.  A sírmélyi gyászhangok fokozato-
san emelkednek egyre dúsuló magasságokba,  az örök világosság, a lux perpetua sugárzó fé-
nyébe teljesedve.
A magába roskadt beletörődést  vulkánikusan feltörő fájdalom-gejzírek sebzik,  vijjogó futa-
mok, eszelős ütős-állások, szisszenő, reccsenő effektusok tombolása. Égretörő fohász, tilta-
kozás, szembeszegülés az égi akarattal,  végletekig feszített hangspektrum, dinamikai csúcs
a legmélyebb kontrafagottól a fülsértő csattanásig. Le Grand Macabre, az Apokalipszis lova-
sainak mennydörgő patadübörgése. Eláll a lélegzet, kihagy a szív, rettegve dermedünk a fé-
lelmetes hangorkánba.
És a könnyek.   Kálnay Zsófia  sudár szopránja szárnyal,  Íride Martinez  kétoktávos regisz-
terváltásokkal tündököl, a beálló csöndben vigasztalóan simogat a merengő líraiság.
Amit az MR Énekkar Oláh Gábor és a Nemzeti Énekkar Antal Mátyás  betanításában nyúj-
tott, aligha jellemezhető földhözragadt hasonlatokkal, emberfeletti, követhetetlen, párat-
teljesítmémy, heroikus vállalás, iszonyatos munka.  Nemrég még egy Penderecki-partitúra
"karácsonyfás" kottaképe is  leküzdhetetlen nehézséget jelentett,  most meg a  Xenakis-i
tortúrát hatványozó,  aprólékos kidolgozást igénylő textus  magabiztos erővel tudott meg-
szólalni.  Rácz Zoltán nagyvonalú energiával szintetizálta  a grandiózus hangzás milliárd mo-
mentumát, a lenyűgöző remekmű feledhetetlen interpretálásával tetőzve  a Ligeti-sorozat
kilenc évét. /Az utóbbi évek nyolcezres csúcsai, a Turangalila és a Le Grand Macabre mel-
lé a Requiem Mount Everestje került/.
Szünet után egy nyugalmasabb légkör köszönt ránk.  Fejérvári Zoltán  Csalog Gábor kroma-
tikus őrülete után az  Etűdök III. kötet-ének  szelídebb tájaira visz.  Kétkezes  kánonmene-
tek követhető tisztasággal, majd a  Pour Irina hevesen gyorsuló passzusai,  végül a valóban
Kifulladásig  vezérelt üldözéses verseny, a jobb- és a balkéz döntetlen viadala.
És a végén a frappáns feloldás,  a számtalanszor hallott, ám megunhatatlan  Síppal, dobbal,
magyar költő,  magyar énekes,  magyar együttes és a szerző, aki kiebrudaltságában sem ta-
gadta meg anyanyelvét.  Itthon megfulladt volna,  külhonban teljesedett ki, mégis úgy szól
zenéjében a weöresi ritmus, mintha minden ősszel az izzó galagonyaágak köszöntötték vol-
na. Az  Egy hegy megy-ben Latinovits "szólt a sziklá"-ja dübög,  a panyigai kotta az ü, Alma
álma az ábránd, keserédesen sír a 67. magyar etűd.  Károlyi Katalin  gyönyörűséges hang-
ját a mély marimbahangokat aránytalanul felerősítő siló-akusztika legtöbbször hallhatatlan-
ná teszi,  szerencsére több helyről emlékszünk az  Amadindá-sokkal elővezetett  páratlan
bravúrra.
Ilyen koncertekkel biztosan kiérdemeljük a világ tiszteletét!

Az  MR Szimfonikusok és Madaras Gergely  óriási érdeme,  hogy a felfoghatatlan nehézsé-
gű hegedűverseny egyáltalán megszólalhatott. Míg a Lilith esetében a vizualitás és a színpa-
di játék hozzásegített a mű értéséhez, így elsőre  Eötvös Péter  zsenialitásából egy kukkot
sem fogtunk fel.  Talán évtizedek és sokszori CD-hallgatás után úgy fogjuk fütyülni,  mint a
maga idejében szintén érthetetlennek kikiáltott Stockhausent,  most azonban a tudat gát-
jait még csak a szédületes hegedűs,  Patricia Kopatchinskaja orbitális cunamija szakítja át.
Olyan hang, amely a fúvósok, ütők ármádiája fölött is tökéletesen uralja a teret, olyan tó-
nus,  amely a mennydörgés brutalitását szelídíti  mennyei szépségbe.  Hatalmas ereje nem
torzul reccsenésbe, elképesztő energia, melyet a zseniális muzikalitás arányosít tiszta esz-
tétikummá. A töredezett zenekari anyag  zegzugos dzsungelében magabiztos elevenséggel
cikáznak a hegedű robbanó frázisai, bömböl a G-húr, villámlanak a veszett magasságok.
És mindezek mellett végtelenül természetes. Könnyedén mozog, szinte hányavetien indítja
gyilkos nehézségű frázisait.  Az őrjöngő tapsnál magához szorítja a kottát,  gyermeki ölelés-
sel bújik a zeneszerzőhöz. Nem ad ráadást: minden nevetséges lett volna egy ilyen letagló-
zó endorfin-sokk után. Reméljük, sokszor hallgathatjuk még, de vajon mit játszhat ezután?

Mintha a 70-es évek szűrt levegője sűrűsödne a BMC kváderköves falai között: az Új Zenei
Stúdió vasárnap délelőtti szeánszainak/Yumi!!!/ a Rottenbiller utcában volt ilyen atmoszfé-
rája.  Új avangárd művek, rituális performanszok, minden újra éhes közönség.  Negyven év
késéssel, az XX. századvég szelleme végre megérkezett egy igazi koncertterembe.
Peter Maxwell Davies  őrült királyát akkoriban a  Roy Hart személyesítette meg, a fekete
óriás pozdorjává zúzott egy hegedűt,  félelmetes hangjával, szuggesztív játékával széttörte
a koncerthallgatás polgári béklyóit.  Almási-Tóth András  ötlete, hogy ez  a hibbant király
egy hajléktalan, fényesen beválik. A biztonsági őr sem tudja kidobni  Philipp György-öt, a
reklámszatyrokat hurcoló véglény  beül a közönség közé és már a porosz király menüettjé-
vel hagymázos hangulatot teremt. Szélsőséges csapkodások, hisztérikus falzettek után egy
gyanútlan lányt ki is hurcol a folyosóra, az elfúló sikolyok alapján feltételezhetjük a nyers
erőszakot. Gáláns táncjelenet után nyíltszíni vetkőzés következik, a mikroport is a padlóra
kerül, a szöveges záró monológ idején kiderül, hogy hiba volt alkalmazni. Az erősítés felbo-
rította az arányokat,  a halvány zenekari anyag  még inkább a háttérbe szorult.  Megfelelő
orgánum hiányában inkább más művet kell választani.
George Benjamin zseniális operájában nem volt gond a hangokkal. Az Into The Little Hill,
mely a hírhedt hammelni patkányfogó történetéből indul ki, lélegzetállítóan kezdődik. Két
eszméletlen énekesnő unisono dallamot süvít, a már régen csodált mezzoszoprán  Károlyi
Katalin és a Londonban élő  Kozári Alinka hasító szopránja taglóz le. Bődületes a kíséret,
a patkányfogó motívumát hozó altfuvola mellett basszusklarinét, kontrafagott és tuba bom-
bázza a hallóidegeket, eredeti szín a briliáns cimbalom-szólam is.  A dossziékat rendezgető
hölgyek irodai tevékenységükön kívül drámai játékukkal is kitűnnek, fokozódó feszültséget
generál a dús fürtökben pompázó hangzó anyag.  A kortárs zene életképessége talán a vo-
kális drámákban a legszembetűnőbb, az énekbeszéd magától értetődő, nem dallamokat ke-
resünk, a zenei gesztusok szituációkat keltenek életre. Fantasztikus mű rendkívüli előadás-
ban,  George Benjamin, a vezénylő  Vajda Gergely, az  UMZE Kamaraegyüttes és az euró-
panagyság  Kozári Alinka és Károlyi Katalin  bravúros teljesítménye.

Mahler befejezetlen zongoranégyeséhez Schnittke után ifjú komponistáink is írtak finálét.
Balogh Máté,  Kövi Artur Bálint,  Ort Rezső  függelékeit  Borbély László zongoraszólamá-
val játszották, nem voltak érdektelenek, ám meg sem közelítették a mahleri, schittkei ma-
gaslatokat. A fénypontját a féktelen humorú  Moz/art a la Haydn  jelentette.
Tök sötétben, tétován hangolgatva surran be a 11 vonós: hegedűk, két brácsa, két csel-
ló, bőgő.  A kezdeti káoszból áttetsző hangfüggöny épül,  Fazekas György  "Mehr Licht!"-
intésére kivilágosodik és a két szólista is megérkezik.
Lesták Bedő Eszter és  Kovács Péter  reszelős agresszivitással indítja a darabot,  Mozart
aligha fordul meg a sírjában, igencsak imádta a zenei tréfákat. Mert a néha ismerős motí-
vum-szilánkok, cirádás díszítmények kavalkádja már az első percektől mosolyt csal a klasz-
szikusoktól elkámpicsorodott közönség ajkára.  Őrjítő viharzás, bábszerűen keringő zené-
szek, ragyogó ötletek, mesteri szerkesztés.  A haydni befejezés természetesen  a teljes
elsötétülésbe torkolló egyenkénti kioldalgás.
Graciőz lendület,  ravaszdi utalások,  vihogva felismert mozarti slágertémák,  kalapáló rit-
mus, száguldó futamok. A felszabadult életöröm áradása, vakító hajnal az esős télutóban.
Talán ezt a zenét kéne  beetetőnek játszani  a "szomorú zené"-re kevéssé fogékony ifjú-
ságnak, talán ilyen muzsikával lehetne emberközelibbé tenni  a koncerttermek hűvös at-
moszféráját. Több Schnittkét a pódiumra, több Schnittkét az Operába!

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem operatanszakának vizsgaelőadásai az utóbbi évek-
ben mindig tartogattak meglepetéseket.  Almási-Tóth András merész koncepciókkal, ere-
deti elképzelésekkel olyan előadásokat alkotott,  melyeket bármelyik zenés színház boldo-
gan felvállalt volna. Elfelejtett barokk opera/La Calisto/, kortárs művek/A tavasz ébredése,
La Violetta/után most  Copland  megzenésítésében 12 Emily Dickinson verset hallhatunk,
szellemesen szcenírozott formában.
A növendékek matrózruhában ücsörögnek  kényelmetlen iskolapadokban,  szorgosan jegy-
zetelnek, olvasgatnak, felváltva pattannak fel valamelyik dalt énekelve. Yoshida Makiko az
első, szenvedélyes stílusa nem nagyon tetszik társnőinek,  de még mindig jobban jár az ál-
modozó Imai Ayané-nál,  akit alaposan megdobálnak papírgalacsinokkal. A tanszerek több
változatban is felhasználásra kerülnek,  Gheorghita Orsolya  szárnyaló éneklését papírre-
pülőjének ablakon át történő röptetésével tetézi.
Perfekt muzikalitás,  pompás karakterek,  kidolgozott darabok,  hiteles színészi játék:  az
operaszakosok igencsak felkészültek,  számukra magától értetődő,  hogy az opera ma már
szó szerint /zene/drámai műfaj.
Bernáth Éva sihederes lendülettel még parázs verekedést is kiprovokál, a szigort  Vincze
Klára  képvisel, rendfenntartási célzattal még puskát is ragad. 12 dal, húsz perc az egész,
de annyira tartalmas, annyira lendületes, annyira magával ragadó, mintha legalább két fel-
vonásnyi vígoperát hallottunk volna.
A Don Juan Projekt már a bemutatón, a Zeneakadémia Solti-termében elvarázsolt, mit is
tehetnénk hozzá lelkes beszámolónkhoz? Kirobbanó siker volt Miskolcon, jól bírta a nagy-
színpad akusztikáját is, mozgalmas színpadi történései maradéktalanul érvényesültek. Nyu-
godtan kezelhetnék repertoár-darabnak, csak legyen hely, ahol játszani lehet...

Talajmenti operakultúránk nem sok esélyt adott korunk  nagy magyar komponistájának: he-
venyészett Nofreteté, csődtömeg Balkon és a lyoni három kontratenoros Három nővér utá-
ni,  borzalmas hazai bukás. Kétszáz kilométerre  Budapesttől, fényévekre Operaházuntól, a
bécsi Neue Oper Wien felejthetetlen produkcióval vendégeskedett nálunk.
Negyven éve csodáljuk  Eötvös Péter-t kamaraművei,  Brácsaverseny-e, a grandiózusan fé-
lelmetes Atlantis ámulattal töltött el, a zenei nyelv ismeretének hiányában érzelmileg még
sohasem sikerült közel kerülni hozzá.
Az áttörést az  Albert Ostermaier  textusára épülő Lilith hozta. A recitáló énekbeszéd ára-
dása már  az első percekben letaglóz,  a frenetikus clusterekben tobzódó  zenei anyag fö-
lött csodálatosan éneklő szereplők tágas legátói szárnyalnak. Minden szó gondosan árnyalt
értelmezésben hangzik el, a "félszcenírozott"-ság felér egy operaházi rendezéssel.
Johannes Erath  nem keres bodói gegeket,  racionálisan áttekinthető,  szigorúan adekvát.
A bámulatos fizikumú énekesek  Katrin Connan  jelmeztelenségében paradicsomi pőreség-
gel érvényesítik számunkra elképzelhetetlen manökeni szépségüket. Három fiókangyala-ör-
döge,  Gernot Heinrich, Andreas Jankowitsch és Michael Wagner  rezonőri társaságában
a brutális bariton,  Holger Falk  kényszeríti luciferi terveit Ádám ősapánkra.
Az Ember tragédiája koncepciójának megfelelően,  ám rövidítve követhetjük  a történelmi
stációkat, teljesen új elem azonban az első feleség,  az Évával konkurráló Lilith megjelení-
tése. Az égi jósok, Avelyn Francis,  Christina Sidak és Anna Clare Hauf a szférák zenéjét
idéző, negyedhangos párhuzamokban, szirénhangon lebegnek a magasban, "Liebe... liebe"
frázisaikat puhán párnázott tangóharmónika kíséri.
Igéző bikiniben Rebecca Nelsen,  varázsos orgánummal játssza  Évát,  Eric Stoklossa  világ-
színvonalú tenorja,  pianisszimó töprengéstől,  vitatkozó középhangokon át a szilaj kitörés
fortisszimójáig érvényesíti drámai karakterét.  Eötvös Péter mesteri precizitással váltogat-
ja dinamikai elemeket,  kifinomult vonóstremolók, lehengerlő rezes tömbök, ütős arzenál-
lal megtámasztott csúcspontok teszik lüktetően elevenné a  Vajda Gergely vezette zene-
kar briliáns játékát.
Két órán keresztül egy percig sem lankad a figyelem, a dramatikus izgalmakon túl, a katar-
tikus pillanatokon,  a színészi játék, a mozgások, a fényhatások és a hihetetlen szuggeszti-
vitású éneklés totális egységben viszi diadalra a zseniális alkotást.
A Bibliából kisatírozott apokrif heroina, Lilith szerepében  Annette Schönmüller  fenome-
nális alakítással hitelesíti szerelmi tragédiáját.  Saljapini mélységek, keményen ütő alsó re-
giszter, az érzelmi árnyalás minden lehetőségét kihasználó középfekvés, a magasságokban
démoni dinamika, majdnem falzettben hiszteroid vijjogás.  A többi főszereplőhöz hasonló-
an, ő testesíti meg a korszerű operajátszás ideálját, a kiművelt orgánum, a magabiztos mu-
zikalitás, a színészi játékkultúra és a tökéletes fizikum magától értetődő egységét.
Nem vagyunk hívei a  Müpa akusztikus jégvermének,  a professzionális térhangosítás azon-
ban elfedte az utánzengés hiányosságait, ahogy sötétbe borult a csiricsáré környezet, az
eötvösi univerzum paradicsomi fenségébe emelkedtünk.

Négy  Mozart koncert-ária plusz négy az  Álruhás Kertészlány-ból  egyvégtében alaposan
megfeküdné gyomrunkat,  a briliáns rendezői koncepció azonban  felszínre hozza  rejtett
drámaiságukat. A doktornők erotizált Frankensteint próbálnak fabrikálni férjeik, szeretőik
DNS-einek felhasználásával, az áriák pompásan festik a szerelmi vágy teljes spektrumát, só-
várgástól, beljesüléstől a lemondó beletörődésen át a bosszúállásig.
A begördülő hullán  Vincze Klára mezzoszoprán dominája kezdi a műtétet, az átszellemült
Makiko Yoshida  a  K.538-as "Ah se in ciel" áriával reménykedik.  Kutrik Bence kortárs in-
termezzojára tétován kel életre az áhított ideál,  Dr E., Bernáth Éva  testhezálló petting-
gel próbálja elcsábítani.
A Zeneszerzés Tanszék hallgatóinak kompozíciói nagyszerűen illeszkednek, élénkítő kont-
rasztot alkotva értelmezik újra  a zenei anyagot.  Az első kísérlet kudarcát  Pintér Bence
disszonanciái festik alá, másik közjátékában decensen kíséri az operátor hölgyek kávézga-
tását. Az énekesek teljesítménye káprázatos, tökéletes stílusérzékkel adják Mozartot, mi-
közben egy borzongató thriller szituációit játsszák el. A szerelmi kergetőzés azonban még
Baqais Ádám  furfangosan polifon közjátéka alatt történik,  a cselekmény fokozatosan vá-
lik egyre borzongatóbbá.
Gheorghita Orsolya  minden regiszterben abszolút kiegyensúlyozott, megejtő orgánumát
arányos formálás, átélt muzikalitás hatványozza,  a majdnem beteljesülő szerelem   Ayane
Imai  szopránján szólal meg. A vágy titokzatos tárgyát mozgásművész,  Bukta Gergő  alakít-
ja,  Lázár Eszter  koreográfiáját viharos virtuozitással realizálja.  Az életre galvanizált test
kígyózva vonaglik, kínlódva vetődik,  ébredő vágyakozását  motozó kezek,  haláltusáját ver-
gődő végtagok jelzik.
Almási-Tóth András, a fantasztikus alapötleten túl, derékszögű geometriába hangolt moz-
gásokkal, pontosan értelmezett szituációkkal, az éneket kísérő gesztusok adekvát kialakí-
tásával egy  soha nem volt  Mozart-operát valósít meg. Jelenetezésében az összes hangu-
lati elem helyet kap, dolcissimótól az allegro barbaróig. Pedagógiai munkája révén az elő-
adók érett színészi eszközökkel hitelesítik figuráikat,  természetes lendülettel mozognak
a mai kortárs operastílus mezején.
Laczkó Bálint zenéjére Don Juanunk friss fehér gyolcsba öltöztettetik, hogy aztán a vér-
szomjas  Vincze Klára, elsöprő drámaiságú áriája közben, flaskányi művérrel öntözze újra
halálba. Az énekesnő félelmetes legátókban ívelő hiszteroid kitörése az egész előadás ka-
tartikus tetőpontja.  Kutrik Bence  takarítás-zenéjére azonban  fürgén rendet csinálnak
a higiénia zöldruhás angyalai, a tisztára mosott tetem pietapózban ernyed a gyilkos anyai
ölelésében.  A Crudeli, fermate áriában  még egyszer megcsodáljuk  Gheorghita Orsolya
varázsos éneklését,  a fergeteges Finálé  Solti Árpád  alkotta remeklésében  az együttes
ötszólamú versengése koronázza meg a produkciót.
A tökéletes férfit nem sikerül előállítani, ám  Almási-Tóth András operavizsgának készült
munkája távlatos lehetőségeket nyit a szereplőknek, zeneszerzőknek és a kortárs operá-
ra szomjúhozó közönségnek.
(Nem ünneprontásként: elég volt sz ingyenjegyekből!  A nézőtéren Diótörőn szocializáló-
dott,  Hoffmann meséibe töppedt egyedek értetlenkednek, az igazi közönség meg, mert
nem tud időbe foglalni, kinnreked!  Ezernéhányszáz forintja  mindenkinek van, az eddigi,
nem ingyenes vizsgákon is telt ház volt... A jószándékú avatatlanoknak rendezzünk kakaó-
koncertet a Liszt Ferenc-téren!)

Nyitrai László már diplomakoncert-jén bemutatta  Parti Nagy Lajos  emblematikus darab-
jára épülő minioperáját, a mostani változat sűrűbb, elhagyja a narrátort és sajnálatosan az
akkor  Molnár Gyöngyi  által nagyszerűen interpretált anyaszerepet is.  Máthé Zsolt  pró-
za helyett a rendezői teendőket látja el, két menetrendtáblából állít mobil díszletet, négy
férfialakot viszont egyetlen kiváló színészre testál.
Friedenthál Zoltán  először a lúzer állomásfőnök,  Guszti képében jelenik meg, hogy pilla-
natokkal később délceg  Bajkhállóy kapitányként vitézkedjen. Ám annak bajuszát huszáro-
san a homlokára tolva,  máris az alávalóan spionkodó  Talpighy-t alakítja,  hogy ráadásként
a grófi kérő, Leopold decens figuráját is eljátssza. Bravúros ez a Három és az egy Ráadás!
A karakterek élesen elválnak, a hősi groteszk és az abszurd karikatúra egyaránt hiteles, az
éneklés meg átütő perfekcióval diadalmaskodik.
Máthé Zsolt  rendezése, az akkurátusan felépített dramaturgia révén, sebesen változó je-
lenetekben, heves iramban realizálja Sárbogárdi Jolán vasúti jegykezelő és a grófkisasszo-
nyi alterego,  Amália fordulatos történetét.  Robbannak a poénok,  a dalszövegeket is kö-
vethetetlen töménységű szellemesség jellemzi.
A MÁV-Monofonikusok szólistájaként a zongorahangolásban is jeleskedő Kéménczy Antal
keze alatt dübörög a pianínó, a gyékényesi gyors ostinátójától, operapersziflázsokon át a
bluesos betétekig terjedő  pompás zenei anyag  elementáris tempóban szólal meg. Jolán
szerepében  Kiss Diána Magdolna  jeleskedik,  színészileg hatásosan különíti el a két alak-
ját, az éneklés spektruma a meditatív piánóktól a majdnem koloratorikus kitörésekig ível.
Kicsit túl gyors, túl izgága, ami főleg az arcjáték szésőségeiben zavaró. Miért is kell az "í"-
ket, "é"-hangzókat  szélesre feszített szájjal intonálni?  A kortárs operajátszásban bebizo-
nyosult, hogy kameraképes artikulációval is bármit ki lehet énekelni... (Példa a legutóbbi
Eötvös opera: Paradise reloaded,  a Neue Teatr Wien vendégjátéka a Müpában).  Biztos,
hogy némi korrekcióval ez a Sárbogárdi Jolán-alakítás egészen kiemelkedővé válhat.
Nyitrai László  invenciózus műve, a  Hátsó Kapu intim terében meggyőzően mutatja meg
a korszerű operajátszás közönségbarát lehetőségeit.

Nemrég a FUGÁ-ban játszott a Wohltemperiertes Klavier-ból,  Doctore Libralium Artium
koncertjét,  még meredekebben,  tíz Conrapunctus-szal kezdte a Fúga művészeté-ből. Az
ötven percet mérhetetlen koncentrációval,  a könnyedséget egy pillanatra sem bénító fe-
gyelemmel gyűri le. Varázsos billentése révén tisztán, tökéletesen elkülöníthetően szólnak
a bachi fantázia sokszor követhetetlen indázásai,  átlelkesült mosolya a zenélés érzéki örö-
mét sugározza. A monoton motorikusság és a mustoneni romantizálás határolta szélsőségek
mértani közepén, az arányosságba szelídített szabadság  pontosan körülírt tágasságában él.
Majd' egy óráig Bachot hallgatni szinte lehetetlen,  Borbély László lenyűgöző játéka azon-
ban végig euforikus elragadtatást generál.
Sanyarú évek hiánybetegségei után, végre újra  a Zeneakadémia akusztikájában élhetünk.
A Müpa steril jégverme után tobzódó öröm a teljes spektrumot visszhangzó, barátságosan
mediterrán hangzás.  Tökéletesen sikerült a belső tér eredeti színeinek újraalkotása. Bor-
zalmas barnaság helyett a legsötétebb zöldes-fekete fedi az oldalfalat, mely fölött mélyen
angolvörös a körbefutó sáv. A szobrok és a díszítések vörösrézben fénylenek, hosszú évek
hiábavaló csatái után, most már koncert közben áhítatos sötétbe borul a terem. /Azok az
átkozott műtő-világítások - Richter és Kavakos közben.../
Hajszál a levesben: az udvarból kialakított büfé szörnyű.  Okker-falak, csüngő pontfények,
tucatnyi(!?!) pultos  aberrált világoskék nyakkendőben!!!  A személyzet létszáma különben
is nevetséges,  a rosszul bevált müpás stílusnak megfelelően,  kb. 20, azaz húsz derék ifjú
őrzi az ajtókat. A procc gőg megnyilvánulása, hogy megszűntek/?/ az állóhelyek. Érdekes!
Bárhol a világon állonghat  vékonypénzű diák, munkanélküli és keleteurópa utazó, legyen
az a Staatsoper,  a Concertgebouw, avagy a  Cornegie Hall,  csak a német háziassszonyok
kosztpénz-áfájából, a holland dokkmunkások véres verítékéből restaurált, Liszt Ferenc ne-
vét viselő intézményben nincs helyük a lelkesen szegény zenehallgatóknak!
Megszólal az első akkordtömb és rosszkedvünk telét  Messiaen tündöklő nyárrá változtatja
át. A másik zongoránál, a tekintélyes komolyságú zenetudós, Wilheim András játssza a má-
sik szólamot, nem is látják egymást, mégis úgy szólal meg a zene, mintha egyetlen hangsze-
ren játszanák. A "kettes"számú zongora hozza a dúsan harmonizált téma-töredékeket, míg
a másikon a felső regiszter játékosan kihegyezett díszítései csilingelnek.Természetesen ál-
landóan cserélődnek a szerepek, a romantikus bravúrok és a súlyos orgona-témák változa-
tosan áramlanak a két klaviatúra között.  Fenség, derű, himnusz és kedélyesség, lehenger-
lő tobzódás, áttört könnyedség.  Nem kell érteni, hosszú évek kitartó elmélyedésével sem
biztos, hogy lehet, de a messiaeni teljesség első hallásra is letaglóz,  csakúgy, mint évtize-
des közelítés után. Nincs idő, nincsenek percek és nincsenek negyedórák, az a zene időt-
lenség tengermély kútjából árad, tudadatalatti szférák transzcendenciájába röpít.
Nevetséges erőlködés  szavakat találni  Borbély László  koncertjének jellemzésére.  Elég
annyi, hogy kevés hasonló volt századunk eddigi kínálatában.  Messiaent illetően pedig, a
ritka előzmények, a Bazilika-i Vingts regards orgona-koncert,  Gémes Géza trois petites
liturgies-je és  Rácz Zoltán  Turangalilá-ja óta a legfontosabb, korszakosan meghatározó
esemény.
De mikor láthatjuk-hallhatjuk az  Assisi Szent Ferenc-et, minimum  Kovalik Balázs rendezé-
ben az Operaházban?!?                                                                                      2014

2 0 1 3

Eötvös Péter  most meredek koncepcióval lep meg:  Mrozek egyfelvonásosát kétszer egy-
más után, kétszer három, különböző nemzetiségű komponista alkossa meg operaként/!?!/.
Bizonyítván hogy a kortárs zenei nyelvezet mennyire nemzetközi, a különböző habitusú al-
kotók munkái szerves egységgé ötvöződnek.  Mindegyiknek jut egy szereplő,  ki is használ-
ja mindegyikőjük a drámai szituáció és a karakter adta lehetőségeket.
Az első körben  Diana Soh (Szingapúr) és  Christian Flury (Svájc/Ausztria)  mellett különö-
sen a magyar  Balogh Máté Gergely  által alkotott szólam figyelemre méltó.  Almási -Tóth
András  rendezése a gömbhéj-sziluett rácsába sűríti a cselekményt, minden esélyt megad-
va  az abszurd humor  tobzódásának.  A tajvani   Lin Liao  vezényli a triót,  Bársony Péter
brácsája, a káprázatos  Horia Dumitrache  klarinétja és  Rohmann Ditta  csellója bravúro-
san szólaltatja meg a legkülönfélébb zeneszerzői elképzeléseket.
A második felállásban színes parókát ölt a három énekes.  Megyesi Zoltán  tenorja egy kis-
sé visszafogott ugyan, de színészileg hiteles,  Vörös Szilvia  érett mezzója brilliánsan villog
Gryllus Samu  mesteri koloratúráiban.  A produkció vitathatatlan hőse a bariton  Maurice
Lenhard, aki játékban, énekben  nagyszerűen formált figurát állít elénk. A szerzők sorát a
a két férfiszólam megkomponálásával  a grúz  Koka Nikoladze és a moldáv-román  Mariana
Ungureanu egészíti ki.
A BMC tégla-terméskőfalú, eszményi akusztikájában megejtő közvetlenséggel szólt ez a me-
rész elképzelés, tovább erősítve hitünket a hazai kortárs operakultúra jövőjében.

Doctore Libralium Artium: DLA, a Szabad Művészetek Doktora, így nevezik a művészeti
szakok PhD-jét, ám Halas Dóra eddig enélkül is a kórusművészet új irányzatainak avatott
tanítómestere volt. Először a  Halastó Kórus  korszakalkotó  Cupido és a Halál operaelő-
adásában találkoztunk a "kórusimprovizáció"-val, mely diplomakoncertjének és munkássá-
nak egyaránt a legmeghatározóbb része.
A  Városminor és az  Aula  kórusok élén kortárs, XX. századvégi szerzőket szólaltat meg.
Matthew Harris  Shakespeare-drámák betétdalait zenésíti meg, ötvözve reneszánsz mad-
rigálok klasszikus és a jelen populáris stílusainak elemeit.  "Fújj szél,  fújj viharozz,  nem
lehetsz oly gonosz,  mint az emberi szív" - hangzik  az  Ahogy tetszik Bohócának songja,
a  Téli rege  tavaszköszöntője pedig már-már bluesos hangvétellel szól. Torquato Tasso
egyenesen önmagát nevezi ki Tavasznak, "Io son la primavera", William Hawley nosztal-
gikus lebegésű, tízszólamú művében.  Morten Lauridsen  Hat Tűzkölteményben jeleníti
meg a szerelmi vágy szélsőségeit,  Alfred Schittke Három egyházi ének-e zümmögő zso-
lozsmázástól az égre kiáltó fohászig ível.
R.Murray Schaffer sírverset ír a holdfényhez, amelynek képzeletbeli nyelven megszólaló
szinonimái, pl. noorwhm, malooma, sheelesk, neshmoor, kontrollált keretekben mozgó
szabad improvizációval realizálódik,  pianisszimó suttogás, a titokzatos éjszaka zenéje. A
Saját olvasat,  Sztojanov Georgi  kompozíciója az előadók önálló értelmezésében szólal
meg,  versengő szólamok, glisszandós imitációk,  szabad tempóban recitált szövegrészek
ritkuló-sűrűsödő hangtömegében.
Halas Dóra  páratlan szuggesztivitása, az íjként feszülő energikusság, a belső tűz sugárzó
aurája bármely stílusban lehengerlően meggyőző. Legsajátabb megnyilvánulása a koncert
letaglózó felütése: a  Soharóza  kórusra építő, egyre tágabb horizonton kiteljesedő imp-
rovizációs módszer.  Epitaph for time:  soha nem tudjuk, mi következik, az egymásra ré-
tegződő szólamok váratlan szárnyalásai, a hirtelen váltások, a mágikus hangfürtökben rez-
gő disszonanciák teremtenek utolérhetetlen atmoszférát.  Rubik Ernő Zoltán Perotinus-
tól eredezteti művét,  az egyik kórusrész megírt anyagot énekel,  a másik erre visszhang-
effektusokkal reflektál. A mobiltelefonok cirpelése,, a terem zörejei, a zajmomentumok
elképesztő akusztikus teret képeznek, a lecsengésben a "most" szó hangzik el, melyhez
a közönség hangsúlyos "most!"-ja is kapcsolódik.
Egy 13.századi Cantiga szótagjai, eredeti szólamai szervülnek ritmikikus szövetté, hogy a
befejezésben szinte techno-közhelyritmus és a makacs basszusmenet ismételgetése tel-
jesítse ki a Máris-éneket. Francico Guerrero Mulat a Föld, nevet az Ég című kórusának
előjátékaként jelentés nélküli szavak, hangok és hangzók alkotnak hatásos elegyet.
Thomas Tomkins -The Beatles:  a meredek párosításban a kórustagok először  egy MIDI-
billentyűzet hangjaiként működnek, a gép megkeresi a 17.század harmóniavilágának meg-
felelő jelenkori angol zenét,  elemzi, vegyíti, egyesíti.  A fantasztikus konklúzió után an-
gyali üdvözletként nyugtat az eredeti, már tercekben is gazdag Tomkins-mű.
Csodáljuk a Soharózá-t,  nem felejtjük a Törökfürdő-t,  fejest ugrunk a Halastó-ba! Kö-
szönjük Neked, Halas Dóra, ki visszaadtad nekünk a kóruszene mennyei mámorát.

Szerkesztés alatt

Büszkeségünk, a szegedi Armel Operafesztivál immár Avignont ostromolja, koncepciójában
azonban káros engedményeket tesz. Az idei repertoárban egy Verdi, egy Stravinszkij, egy
Britten, - ugyan mitől kortársak ezek?  De ez a kisebbik baj,  a manapság már természetes
korszerű SZÍNHÁZI rendezés hiánya viszont több darabban is feltűnt.
Az  Oedipus rex nem opera, zeneileg vékonyka neoklasszicizmus,  melyet még Stravinszkij
zsenije sem tud teljesen elfogadhatóvá tenni.  Nincs cselekmény,  csak narrátor,  nincse-
nek szerepek,  csak szólamok.  Reméltük,  hogy a lengyel színházi hagyományoknak megfe-
lelő nagyvonalúan vizuális, invenciózusan pantomimes megfogalmazás életképessé teszi, ám
csupán gyenge, régimódi balettos táncikálást kaptunk körítésnek. A címszereplő hangtala-
nul súlytalan, a lengyelek,  Piotr Friebe és Jaromir Trafanowski  hírnök-párosa kitűnő, a
jós  Andrzej Ogórkiewicz  átütően hatásos, de főszereplő nélkül befullad az egész. Az at-
moszféra jellegtelenségét a drámai energiájú  Joelle Charlier  sem tudja feledtetni, meg-
érdemelt volna egy jobb produkciót.
Az isztambuliak  Aytrac Manizade  rendezte  A csavar fordul egyet-je  üdítően kopár szín-
paddal, puritán eszközökkel összpontosít  Britten zenedrámájának megszólaltatására. Nem
Kovalik legendás bravúrját idézi, ám a kiváló énekesek révén, lassúdad emelkedéssel eléri
a katartikus csúcspontot . Leonhard Garms  energikusan fogja össze a zenekart,  illusztra-
tív kezdetek után, a fantasztikus intenzitású végkifejlet felé sodor. A vöröshajú kísértetnő
szerepében  Ayten Telek  illúziót keltő,  imponáló az énekes fiúcska  Ilyas Seckin,  a ver-
senyszereplők meg egészen magasrendűek.  Stéphanie Varnerin  nevelőnője hangban, já-
tékban egyaránt hatásos,  Sébastien Obrecht  pedig az egész fesztivál  abszolút legjobbja.
Már a Prológban feltűnik acélos orgánuma, a deklamálás fölényes muzikalitása, az érzéki vi-
vőerő ritka sugárzása.  Mint Peter Quint, maga az Ördög!, lenyűgöző gesztusokkal, élesen
akcentál,  démoni jelenléttel érvényesül még a számára  némább jelenetekben is.  Bizony
szívesen látnánk Őt Oedipusként is...
A júniusi castingon megcsodáltuk  Tim Yelland válogatási szisztémáját,  hatodik kutyaként
magunk is beleugattunk rendkívül barátságos, végtelenül szórakoztató egyórás performan-
szába. Az első élő kozmonautáról operát írni?!? - hát eléggé merész, de rendezőnk hetyke
nonsálansszal alkotja meg remek forgatókönyvét. Szovjet család a részeges apával, a nagy-
szívű mama és fiúk, a kiköpött szőke Iván,  Edward Lee  frenetikus alakításában. Úgy vágja
ki a vocét, mint egy született olasz tenor,  játéka dinamikus, lénye megnyerő,  színészi tá-
lentumát rövidesen  Hruscsov  Pártfőtitkár Elvtárs-ként(!!!)  lehengerlő humorral igazolja.
A fekete  Abigail Kelly  /Anya, majd Asszisztensnő/  gyönyörű orgánuma  az űrbe fokozó-
dó "Lajka, Lajka!" jajszavakban teljesedik ki.
Kutyahősünk marionett-báb, annyira életszerű, minden gyerek csak őt akarja megsimogat-
ni. Ja! --- Mert a színpadon 40 szegedi kisgyerek gubbaszt, előző nap tanulták meg a kóru-
sokat és a néhányszavas szerepeket,  lázas izgalommal követik a cselekményt,  ahogy a né-
zől is  mosolygó szimpátiával figyelik  a történelmi,  asztronómiai távlatokat sem nélkülöző
eseményeket. Vizsgáznak relativitás-elméletből, /fénysebesség, csoportsebesség, E=mc2/,
jól felelnek az űr méreteit firtató kérdésekre. A Bajkonur-dalt, a Szovjet Himnuszt együtt
éneklik a Közönség bátrabb tagjaival, miközben a rakéta édes terhével nekivág a végtelen-
nek. Elszontyolodunk kissé: Lajka aligha tér vissza, - de a vetítés a Holdra igyekvő Amstron-
got mutatja, ott találkozik az örökéletű űrkutyával,  aki később bájosan ücsörög a Félhold
karéján. Ujjongó öröm köszönti  a káprázatosan eredeti  Rendező, a  Russel Heppelwhite
zenéjét játszó négytagú(!), elektronika nélküli/!!!/ zenekart, a gyönyörűséges produkciót.
Angliában iskolákban játsszák, az  English Touring Opera-nak  nincs játszóhelye,  bármely
tornaterembe,  ez az egy óra játszva szeretteti meg  az operát,  a KORSZERŰ színházat és
négylábú barátainkat.
Az ideális közegben  virultak a versenyzők is,  Sarah Laulan  gyűlöletes dominaként utálta
kedvencünket,  Nicolas Rigas  pompás énekesi teljesítménnyel,  markáns karakteralakítás-
sal hozta az alkesz apát és a komor tudós Korolev akadémikust. Feledhetetlen este, amely
visszaadta az Operafesztivál rangját, - minden bizonnyal az Európa Kulturális Fővárosa 2014
Plzenben és az áhított Avignonban is hatalmas siker lesz!
Október 14-én a  MEZZO-n húsz millióan látták a világon, de a  www.liveweb.arte/fr olda-
lon látható, letölthető!    Még közvetlenebbül:
http://liveweb.arte.tv/fr/video/
Laika_le_Chien_de_l_Espace_de_Russel_Hepplewhite_a_l_Armel_Opera_Festival/
Angolul énekelnek, francia a felirat, de Lajka nekünk magyarul ugat!
Kiskorúak, Félkorúak, Nagykorúak: Figyeljetek!!!

Kortársnak ígérkezett,  de betegség miatt   Kurtág-hiányos  koncertet hallhattunk.  Noha
nem tartozunk a "klasszikus" repertoár hívei közé, teljesértékű produkciónak örülhettünk.
Természetesen Bach-nál nincs kortársabb, korszerűbb szerző, így az orgonára írott e-moll
triószonáta  fuvola - zongora interpretációja szívünknek kedves választás.  Bán Máté  egye-
nes, tiszta intonációja,  érzékeny muzikalitása egyenrangúvá avatja a fúvós-szólamot, az át-
gondolt, kimunkált előadás sarokpontja a délelőtti koncertnek.
Lehet-e izgalmasabb helyszín, különlegesebb időpont, mint a vértesacsai pajta és a verőfé-
nyes, negyven fokos délidő?!?  Már a lejutás is extrém, a felcsúti stadion égbe meredő pil-
lércsonkjait szívesebben látnánk a kasseli Biennálén, mint egy ezerfős faluban... A szünet-
ben kortyolt málnaszörp élvezetére a 1o fokkal hűvösebb, így csak 30 fokos birkaistálló al-
kalmas, a közönség kiváló, nemcsak pesti zarándokok, környékbeli zeneértők is szép szám-
ban vannak.
Fauré é-moll szonátá-ja igazi meglepetés,  az ifjúfuvolás elképesztő állóképességgel inter-
pretálja  a tonnás kitartott hangok  szédületes legátóit,  gyönyörűségesen lebeg a szinte
Debussy-s zongoraszólam  Csalog Gábor-i  hullámain.  Hasonló szintű  Klenyán Csaba  pro-
dukciója  Debussy Klarinétrapszódiá-jában,  míves kidolgozás,  fölényes virtuozitás,  átélt
zeneiség.
"Szereti Ön Brahmsot?"  NEM!  Ezen véleményünk, a szedett-vedett elővezetés okán, most
sem változott.  De az immár rendszeres, mindennyári örömforrás, az augusztusi  Pajta-kon-
cert idei élménye csak növeli a jövő nyári várakozást.

Drámái tele vannak sokszor megzenésített dalokkal, de a szonettekhez nyúlni példátlan me-
részség. A belga komponista-énekesnő a jazz világából érkezett, ám lemezével a legszofiszti-
káltabb, komolyzenei igényű kortárs művet alkotott.
Kemény szvinges alappal indít, határozott deklamációja, férfias orgánuma az első pillanattól
felfokozza az érdeklődést. A "Nyár,a virágok illata" lírai hangvétele bátran felszárnyaló frá-
zisokkal élénkül, míg a végén elhaló pianóba siklik alá.
Négy negyedben ereszkedő ostinato, az igéző dallamvonal fölött  Thomas Siffling kozmikus
sebességű trombita-futamai: "When I do". - És itt az első ballada, "How can I return",  a vo-
nóval kitartott bőgőhang, a zongora finoman tört akkordjai fölött  Caroll Vanwelden  éte-
ri tisztaságú, poézissal telített orgánuma.
De van táncosabb jellegű gyorsabb zene is,  a komponista azonban nem a klasszikus dalfor-
ma verse-refrén szerkezetét használja, minden dala a textus szavaira formálódik,  "recitati-
vo song", Shakespeare soraira építi dallamíveit.
Nem vagyunk hívei  az álságos dub-dubááá scattelésnek,  most azonban pötyögtetett tititi-
tá-tákból alakított, csipkekönnyed hangzatoknak örülhettünk,  a dögös szenvedély lazúros
akvarell-színekbe nemesített, üde virágainak.
A XXVII.szonett az éjszaka zenéje, lebegő látomás, ködbe szürkülő esős alkonyat. Élénkebb
tempójú a következő szonett,  trombita-bőgő-ének unisono szuggerálja,  Reinhard Jenne,
visszafogott halkságában/!!!/ is mágikus dobszólója után a hatást rafináltan rejtett accele-
rando fokozza.
A fantasztikus  Mini Schulz  basszusa gránitalap,  pengetve, vonóval, ritmust ütve egyaránt
külön elemzendő szólamot alkot. A 3/4-es számban virtuóz mikromotívumokkal kísér, szinte
cselló-hangzású intonációjaa a vokalitás gyönyörűséges ellenpontja.
"Not from the styles", a XIV.szonett az est csúcspontja, bár nehéz a hasonlítgatás, hiszen
ezután még olyan kincsek következnek, mint a transzcendens szférákban rejtőzködő, cso-
dálatos szárnykürt-szóló, vagy a befejező dal a capella scat-be csituló lendülete.
Soha nem hallott szépség, soha nem sejtett lehetősége a dalformának. Caroll Vanwelden
szerzői invenciója, lenyűgöző éneke, az együttes kiforrott előadásmódja az évad kiemelke-
dő eseményévé tette a Gyulai Shakespeare Fesztivál  unikális produkcióját.

Kétszer is láttuk a Kovalik-rendezést,  a zenéből a döbbenetes furcsaságot, a védhetetlen
szuggesztiót érzékeltük.  A színpadi történés erősen lefedte, másrészt akkor Ligetit legfel-
jebb metronómos performansza által ismertük. Másfél évtized múltán, Csalog Zsolt, Pierre
Laurent etűd-koncertjei, a Zongoraverseny és a kétszeri  Barbara Hannigan Mysteries of
the Macabre után, csak beljebb vagyunk egy kicsit.
A koncertszerű előadás amúgy is  nagyságrenddel erősebb, fontos, hogy követni tudtuk a
félelmetesen összetett és minden ízében unikális zene fordulatait. Látni, hogy egy másod-
perc múlva lesújt  Holló Aurél  kétméteres fakalapácsa,  a mozgásokból tudni, milyen ext-
rém effektus várható, a térben elkülönítve figyelni a hangszercsoportok belépéseit.
Timur Bebosunov Piet vom Fass-a jól kezd,  erőtlenebb  Réti Attila  Nektrotzar-ja, de bö-
csülettel állja a sarat,  Amanda és Amando,  Bányai Júlia és Anna Manske  gyönyörűséges
szerelmespárja, lírai lebegésével azonnal hódít.
Vajda Gergely,  aki már a budapesti bemutatón is vezényelt, fölényes biztonsággal irányít-
ja a  Pannon Filharmonikusok  nagyszerűen helytálló csapatát.  Hisztérikus pikkoló-magas-
ságok, basszusokon derengő nyugvópontok kontrasztja,  a zenekari anyag minden énekelt
mozzanatot előkészít,  vagy reagál,  az erkélyen trombonok reccsennek,  a mélyben tuba
böffen. Apokaliptikus zene, vakító akcentusok, majd a recitatívók alatti atonális hullámok.
A mérhetetlen nehézségű ütős szólamokban az Amadinda nagyjai remekelnek.  A timpanik-
nál  Rácz Zoltán  trónol professzori fensőbbséggel,  Bojtos Károly  sok egyéb mellett üst-
dobokkal is besegít,  Váczi Zoltán  irdatlan hangszerarzenálja  szájharmonikától, vészcsen-
gőkön,  szirénákon át a teljes háztartási eszköztárig terjed.  Holló Aurél  maratoni állóké-
pességgel cikázik a xilofon, a fadobok és a tonnányi gong között.
A közkedvelt politikusok karikatúráit  Mattias Raupach és Gerhard Karzel  rajzolja meg, a
Herceg Go-Got most kontratenor,  Arno Raunig játssza talpig vörösben, az istenadta nép
kórusa báván élteti a patriarkális uralkodót. Mescalina hálás szerepében, nagy elődjéhez,
Kovács Annamáriához méltóan,  Várhelyi Éva  brillíroz.
Venus-ként látjuk először, majd proteuszi alakváltással  Gepopo rendőrminiszterként jele-
nik meg:  Jennifer Yoon egyértelműen a produkció főszereplője. Pisszeg, sziszeg, krákog
és bömböl,  frenetikus koloratúrákban cikázik, mássalhangzó-torlaszokat zörrent, negyed-
hangnyi trillákat süvít.  Megszólalásai kimerítik  a virtuóz hangképzés  összes lehetőségét,
könnyedsége elképesztő,  törékeny energikussága bámulatos.  Grandiózus teljesítménye
felejthetetlen emblémaként koronázza meg az estét, ugyanúgy, ahogy a Neue Oper Wien
előadása tetőpontja az évek óta csodált  "Hommage à Ligeti"  koncertsorozatnak.

A tavasz ébredése után,  íme itt a Nyári Mámor!  Az akadémiai operaénekes csapat most
még az év eleji  La Calisto-t is felülmúlja!  Gluck  Orfeusz és Euridiké-je,  az intenzív osz-
tályi helyszínhez illően,  az élet-halál szélsőségek drámai feszültségében szólal meg. Sürög-
forog az életmentő osztag, a vészterhesen gördülő műtőasztalok terében, az érett vokali-
tás gyönyörűsége jellemzi  Vörös Szilvia  Orfeusz-át.  Sándor Szabolcs  vezényletével emi-
nensen szól a  Concerto Budapest,  az egyszerűségében meggyőző világítást a fürge Ámor,
Yoshida Makiko  gazdagítja  manuális reflektorával.  Gazdag középregiszter,  telt mezzóba
hajló drámai szoprán, amely azonban attraktív könnyedséggel uralja  a koloratúrát is: a bá-
mulatos kisugárzású  Gabriela Balgova elementáris lendülettel triumfál az álombéli Orfeusz
szerepében.
Offenbach frivol alvilágának centrumában  egy piros luxuskocsi áll,  T.Gippert Béla rockos
gesztusokkal, hetyke tenorként mókázik a címszerepben. Isteni görlök rajongásában virul,
míg a  Közvélemény,  Vincze Klára  szigorú szemvillanásokkal kommentálja  kicsapongásait.
Gaál Csaba  három alakban is bizonyítja sokoldalúságát, narancs-zakós szalonjampece, alvi-
lági hajósa és a Marilyn Mansonra fürtös parókával hajazó Plútó élesen elütő karaktereket
testesítenek meg. A kissé hosszúra nyúló operett-paródiát  Murvai Dénes patás Jupitere,
meggyőző vitálkapacitással, áradó orgánummal élénkíti. A csúcspont  Imai Ayane sziporká-
zóan cikázó játéka, eleven humora, ragyogó éneklése a kikapós Euridike pokolból pattant
figurájában.
Az ifjú zeneszerző,  Solti Árpád, Dante és Szép Ernő után,  avatott invencióval nyúl a slá-
geres-sanzonos hangvételhez. A rendező Almási-Tóth András, Molnár Ferencből sarjadzó
librettóját, merész hangszerelésű zenei anyaggal realizálja. Hárfa, gitár, szaxofon-kvartett
... és a zongoránál  Borbély László! Az operaigazgató castingján sorra jelennek meg a sze-
repéhes önjelöltek. Így a súlyosan polgári Márkus kisasszony: Vincze Klára, a filigrán szop-
rán  Yoshida Makiko, a nőietlen szolidságával igazgatót hódító, ám énekével alkalmasságát
igencsak bizonyító  Gheorgita Orsolya  és Rakolnok, a drámai izzású Vörös Szilvia. Csábos
vibrálású tangó-áriáját  bravúrosan felépített befejezés, átütő orgánumán himnikus magas-
ságokba szárnyaló abgang tetőzi.  Kocsár Balázs  erőteljes magabiztossággal uralja a válto-
zatos zenei anyagot,  vezénylése nyomán hatásosan szólalnak meg a különböző jazzesebb
formák, a szimfonikus passzázsok átütő ereje pedig maradéktalanul érvényesül.
Almási-Tóth András rendezése a nagyvonalú koncepcióban és a legapróbb részletekig ki-
munkált szituációk megjelenítésében  egyaránt példás teljesítmény.  A színészi játék ere-
je, a gesztusok hatásos jelzései, az együttes magabiztos összmunkája pedagógiai erényeit
tükrözik, a kortárs jelenlét felé mozdulás az annyira áhított operaszínpadi megújulás felé
mutat. Klasszikus múlt, isteni komikum és a reményteli jövő revelatív találkozása.

Hollandiában tanuló büszkeségünk kórusműve  rögzített és szabadabban értelmezhető ré-
szekből áll. A szerző vezetésével, hiszen az újabb passzusok kezdését, tempóját, frazírozá-
sát is ő határozza meg. A Halastó Kórusból verbuválódott együttes köröttünk sorjáz a kiál-
lítóterem falainál, több csoportból áll, melynek élén lokális vezetők állnak.  A szöveg és a
leegyszerűsítet kottakép adott,  az értelmezés,  a megszólaltatás tág határokon belül mo-
zog.
"Olyan vagyok, mint Isten, s Ő olyan, mint én" - hirdeti Silesius, igencsak liberálisan fogal-
mazva gondolatait.  Éteri vibrálással szól a kórus,  az áhítatot valami szabad szellő lengi át.
Fokozódik a fundamentalista vallásfelfogásnak élesen ellentmondó tézis: "Oly nagy vagyok,
mint Isten, s Ő oly kicsi,mint én. Ő nem tud fölém, Én alatta nem lehetek".  A nagybetűs
öntudat lángol a feltörő fortékban, melyek a megbékélés csöndjébe hullanak vissza.
Sztojanov Georgi  szelíd eréllyel irányítja együttesét, mely lassúdad szivárog át, a közön-
séggel együtt, a szomszédos kisebb, szobányi térbe. A középszólamok hömpölygő árja fö-
lött Juhász Orsolya mennyei szopránja szárnyal: "Mi az öröklét? Nem ez, nem az, nem az,
nem Most, nem Ego, nem Semmi. Az... nem tudom, mi."
De nem mindig lebegünk a harmóniák szférájában, brutális disszonanciák rázzák meg této-
va melankóliánkat. Az éles kontraszt még inkább kiemeli az atmoszféra meditatív elmélyült-
ségét, a komor basszusok infernális jóslatát.
"A Pokol Mennyé lesz még itt e Földön, (és bármily furcsa, a Menny Pokollá lehet." A vég-
zetes fenyegetést  angyalian összefonódó,  melodikus dallamtöredékek oldják fel,  a gyö-
nyörűséges mű a "Megistenülni" szellemében, áttetsző fényű magasságokba emelkedik.

"A zene mindenkié": nagyon régi és nagyon hasznos, zenei ismeretterjesztő bérlet-sorozat.
A nézőtéren iskolások, a bevezető értelmes és tömör. Először magyar némafilmeket látunk,
élő zongorakísérettel, legjobban  Mackó úr budapesti kalandjai tetszenek, igen mozgalmas
autós üldözések közben,  mai filmeseinknek is például szolgáló,  Budapest legszebb neveze-
tességei körében játszódó dinamikus képsorokban gyönyörködhetünk.
Stravinszkij  pantomim-zenéje  ritkán hangzik el teljes szövegével,  most nemcsak a mozgá-
sok, de a mondatok is eklatáns erővel érvényesülnek. Almási-Tóth András két szereplővel
realizálja a darabot, a zenekar viszont teljes létszámban abszolválja a nagyszerű kompozíci-
ót.  Rozmán Lajos  vezénylése érzékletesen jeleníti meg  a legapróbb motívumot is,  a ma-
napság, sajnálatosan, még mindig "modern"-nek tekintett zene könnyen találja meg az ifjú
nézőkhöz vezető utat.
A Katona  Krisztik Csaba  saját koreográfiájával kel életre, a Forte Társulat zseniális színé-
sze pregnáns deklamációval mondja a szöveget is. Gesztusainak elementáris koncentráltsá-
ga, egyéniségének delejes aurája fergeteges iramban érvényesül, az Ördög, Horváth Illés,
talpig feketében csábítja a rossz útra.
Almási-Tóth András  minimális eszközökkel, pontosan értelmezett, tempósan összefogott
produkciója meglepő mértékű tetszést vált ki, a kortárs zenében, kortárs színházban egy-
aránt kevéssé jártas publikum körében. Belőlük magától értetődően válhat a korszerű mű-
vészetek lelkes közönsége. Ha csak ennyi lenne, az is nagy öröm,  de az a közlés még job-
ban szíven ütött, hogy a jövő évi előadások már a megújult  Zeneakadémia, évek óta fájó-
an hiányzó pódiumán lesznek!!!

A katona története három-hangszeres változatát most halljuk először.  Krulik Eszter mar-
káns hegedűjátéka, Horn András hajlékony klarinét-szólama, a zongorista  Borbély László
átszellemült muzikalitása azonban hiánytalan szólaltatja meg a Stravinsky-pantomim mesés
rétegezettségét.  Dübögnek a katona léptei,  csábítóan ritmizáltak  az ördögi motívumok,
sír a menyasszony, dölyföl a király.
A Tage- und Nachtbücher,  Richard Dünser  dodekafonba hajló műve kemény falat előadó-
nak, hallgatónak egyaránt,  a muzsikusok értő fölénnyel állják a kihívást.  Az összefogottan
szerkesztett,  gazdag fantáziával felépített variációk  jól követhető, érzékletes előadásban
szólalnak meg.
Annál botrányosabb az a habanerába oltott közhely-tár, amely szégyenletes módon került
a műsorba.  Szponzoroké, szerkesztőkké, előadóké  a felelősség?  Mindegy!  Ilyen fércmű
legfeljebb hazai félszerzőktől fogadható el szociális meggondolásból, de a végtelen gazdag-
ságú nemzetközi repertoárban igazán könnyen található értékes előadnivaló.
Nem hibátlan  Messiaen csodálatos kvartettjének megszólaltatása. Erős kezdés után egye-
netlen tételek sorjáztak, egy ilyen remekmű előadása minden résztvevőtől maximális elmé-
lyülést követel meg, ennek feltételei úgy látszik, nem voltak adottak.  Borbély László zon-
gorajátéka, az érett alkalmazkodóképesség és az öntörvényű egyediség mennyei kevercse
azonban  bámulatos formaérzékkel követi  Messiaen  szárnyaló fantáziáját,  ahogy ezt már
régebben, a "Vingt regards sur l'enfant Jésus" néhány tételének előadásával bizonyította.
Végül, az  Idő Végezetére,  Krulik Eszter  húrjai egy   ismeretlen varázslat erejével szólal-
mak meg, olvadt méz túlvilági fényben izzó lávafolyama, minden egyes cseppjében a követ-
kező dallamív gyönyörűségét is hordozza. Maratoni legátó, a töretlen zenei gondolat totá-
lis univerzuma, amely csak azokkal a mondatokkal jellemezhető, melyeket a  Kvartett Régi
Zeneakadémiá-s, felejthetetlen előadása /2008/ alkalmával írtunk.

Legszörnyűbb élményeink közé tartozik az a szombathelyi este, mikor zenei bálványunk, a
páratlan zsenialitású  John Cage  hülyét csinált belőlünk, koncert címszó alatt  két és fél
óráig felolvasást tartott valamelyik meghatározó művéből.  Szerencsére, akkor már másfél
évtizede olvastuk, csodáltuk és főleg hallgattuk kompozícióit, amelyek hírhedt gombafőze-
teinél is hatásosabban mérgezték meg klasszikus zeneideáljainkat.
Ez a kiállítás csak azoknak jelent valamit,  akik ismerik,  szeretik,  hallgatják műveit. Ezért
csak annyit fűzünk hozzá:
"Nincs mit mondanom és ezt mondom, vágyom rá, ez a költészet".                          2013

A tavalyi operavizsga,  Bella Máté: A tavasz ébredése után már semmin se csodálkozunk, ez
a könyvtárak mélyéből kibányászott barokk opera azonban,  több okból is újabb reveláció!
Izgalmas a szövegkönyv,  merészen erotikus,  zabolátlanul pornográf,  nyelvezete szárnyaló
költőiséggel ellensúlyozza  a frivol történéseket. Parádésak az áriák, jól megrajzoltak a sze-
repek,  pedig maga az opera műfaja csecsemőkorát éli.  Áthatja az újítás forradalmi lendü-
lete, a bájos metaforák, színes hasonlatok vaskos szókimondást rejtegetnek.
Hasonló energiák duzzasztották  a darabot kibányászó  Almási-Tóth András-t,  amikor a ze-
nei anyagot tucatnyi ifjú akadémista bevonásával, zenekarra meghangszereltette. Az árián-
ként változó komponisták nemcsak a barokk hangzást idézik meg, de bátran dúsítják is azt
a kortárszene üde színeivel. Ütőhangszerek csattognak, dübögnek, harangok, gongok zen-
genek,  vibrafon- és marimba-passzusok társulnak pazar változatossággal a vonós-szólamok-
hoz. A különböző egyéniségek munkái, a fantasztikus ötletesség ellenére, egységes stílust
képeznek.
Az énekesek egészen kiválóak - itt a többesszámot kell hangsúlyozni:  mindenki ragyogóan
helytáll, mindig az tetszik legjobban, aki énekel! Mert a muzikális kidolgozottságon túl, ez
Sándor Szabolcs érdeme, virulens játékkedv, arányos gesztusok, magától értetődő termé-
szetesség jellemzi az együttest.
A jupiteri csábítás áldozatát, Calistot Imai Ayane és Yoshida Makiko játssza, váltott veze-
téssel licitálnak egymásra,  törékeny lényüket meghazudtoló, energikus hangi és színpadi
jelenléttel. Kétarcú az istenség is,  Murvai Dénes és Gaál Csaba hol az elő-, hol a háttér-
ben fondorkodik. Trójai falovuk a hamis Diána,  Balgova Gabriella  ragyogó megjelenésén,
eszméletlen mozgásán túl, egy drámai kitörésben énekbeli adottságait is felvillantja. Egye-
nesen a szférákon túli mennyekből ereszkedik alá  a fenséges Júnó,  Vincze Klára  súlyos
bosszúáriáját az égből potyogó plüssmackók puffogása festi alá. Mert az istenek végül dol-
gukvégzetten,  büntetlenül osonnak haza,  míg a szegény kislányok szapphói szerelmük mi-
att, sötét erdőkben bolyongó medvékké változnak...
Az igazi Diána,  Gheorghita Orsolya  megvetően utasítja vissza  a megtévesztett Calisto ra-
jongását,  ám a végzet számára is tartogat érzelmes meglepetést.  Endimione pásztorruhá-
ban vall szerelmet,  a divatos női fehérneműjét  bátran felfedő  Vörös Szilvia  ellenállha-
tatlan énekléssel  veszi le a lábáról őt ( s a közönséget...).  Mély rezonanciákban gazdag,
gyönyörűséges orgánum, fölényes technikai biztonság,  az áradó muzikalitás elsöprő szug-
gesztiója. Könnyed színpadi játék, érett gesztusok: a megkerülhetetlen jelenlétben még
a csábító hastánc-mozdulatok is beleillenek, ki tudna ellenállni ennyi jónak?!?  Diána csak
átmenetileg távozik, biztos, hogy előbb-utóbb elviszi magával annak a titokzatos hegynek
és a beteljesült vágynak csúcsaira.
Kocsár Balázs  vezetésével a Rádiózenekar szólistái a legmagasabb szinten realizálták a hi-
hetetlen gazdagságú  zenei anyagot,  Almási-Tóth András  színészvezetése és rendezése
csak szuperlatívuszokkal jellemezhető. Marton Éva tanszékvezetői munkájának köszönhe-
tően immár másodszor ujjonghatunk  kortárs zenés-színházi eseménynek, amely bárhol a
világon robbanó reveláció lenne.                                                                      2013

A Legjobb:         MESSIAEN: OISEAUX EXOTIQUES   Roger Muraro     BuFeZ szólisták

Az Év koncertje: SCHNITTKE -SOSZTAKOVICS    Dmitri Kitajenko   Fesztiválzenekar

Zenekari mű:     BARTÓK: CSODÁLATOS MANDARIN   Fischer Iván  Fesztiválzenekar

Versenymű:       LIGETI: ZONGORAVERSENY      Fejérvári Zoltán   Fesztiválzenekar

K O R T Á R S

Zeneszerző:       BELLA MÁTÉ                      A tavasz ébredése                     Opera

Énekes:             VIKTORIA MARKARYAN      Mileva   Armel Operafesztivál  Szeged


Élőimpro:           HALAS DÓRI              Náthán gyermekei           Nemzeti Színház

Koncert:           SZTOJANOV GEORGI    Thea-délután           Soharóza Kultúrfürdő

Szólisták:           SZŰCS PÉTER /klarinét és SZALAI ANDRÁS /cimbalom/               FUGA

Lemezbem.:       SOHARÓZA                 Halas Dóri                  Kelenföldi Hőerőmű

Kamara:            HÖLGYEK és HÚROK   Bodrogi Éva Koltai Kata  Frankel Zsinagóga

Pedagógia:        SOHARÓZA MINIKONCERT           Halas Dóri          Öntödei Múzeum

Füttyös:            ZÁVADA PÁL       Szakértők /Kovács Márton/   Öntödei Múzeum

Jazzfesztivál:      DAVE HOLLAND/bőgő/   DÁNIEL ANNAH/ének/   Gyulai Jazzfesztivál

Az Év Himnusza:   EZT IS ELVISZEM MAGAMMAL   Erdős Virág - Kistehén

Színészzenekar:   BEKVART            Kaposvári EMK           Hunnia Pince

Új felfedezett:   CSAKNEKEDKISLÁNY  Cseppela Olivér/ének/  Konsiczky Dávid/gitár/
                                                      Nagy Dávid /basszusgitár/  Fatér Ambrus /dob/
Dalszöveg:          CSEPELLA OLIVÉR     Tihany      Expedíció     CsehTamás



VISSZA

Az Év koncertje:      HOMMAGE À LIGETI VI.        Rácz Zoltán          UMZE         Müpa

Zenekari mű:          BARTÓK: TÁNCSZVIT            Fischer Iván        Fesztiválzenekar

Versenymű:            LENDVAY JÓZSEF       Paganini: Hegedűverseny      Fesztiválz.

Kamarakoncert:      PIERROT LUNAIRE       Bodrogi Éva  Krulik Eszter Régi Zeneak.

Énekesnő:             BODROGI ÉVA             Pierrot Lunaire       Régi Zeneakadémia

Opera:        MEFISTOFELE           Kovalik Balázs                                   Operaház

Liszt-év:      DON SANCHE            Anger Ferenc            Szegedi Nemzeti Színház
 
Daljáték:     HÁRY JÁNOS     Vidnyánszky Attila      Debreceni Csokonai Színház

Meseopera:  Író: SZABÓ BORBÁLA Zene: DINYÉS DÁNIEL          PÁRKÁK           Bárka

Potpourri:  MEZÍTLÁBAS OPERA     Barefoot Musicians     Idegennyelvű Könyvtár
                 Bodrogi Éva    Koltai Kata    Bartek Zsolt

Bábopera:  HÁRY JÁNOS                NovákJános                            Kolibri Színház

VENDÉGJÁTÉK:

Legjobb:     A TITKOSÜGYNÖK      Sam Helfrich  Contemporary Opera New York  
                                                                       ARMEL Operafesztivál    Szeged

Klasszikus::  NABUCCO     Dmitri Bertman     Moszkvai Helikon Opera     Miskolc

Egyfelv.:      ATLANTISZ CSÁSZÁRA   Beata Redo-Dobber    Krakkói Opera  ARMEL


Karmester:  SARAH JOBIN       A titkos ügynök   Contemporary Opera New York  
                                                                      ARMEL Operafesztivál    Szeged
Énekes:      NATHANIEL BAER  A titkos ügynök  Contemporary Opera New York

Énekesnő:  MIKSCH ADRIENN   A titkos ügynök  Contemporary Opera New York

Operaénekes:        NMOM FORD              Carmen     Szegedi Szabadtéri Játékok

Operaénekesnő:    MESTER VIKTÓRIA        Carmen  Szeged  Liszt! Thália Színház
                                                            Don Sanche  Szegedi Nemzeti Színház

Énekes:                HAJA ZSOLT            Háry János  Debreceni Csokonai Színház
       
Basszbariton:        SEBESTYÉN MIKLÓS               Don Giovanni               Operaház

Énekesnő:            KUN ANNA ÁGNES    Háry János  Debreceni Csokonai Színház 
   

K O R T Á R S - Z E N E

 
Az Év koncertje:   AMADINDA               Kapolcsi Templom                  Ütősvölgy

Retrospektív:       40 ÉVES AZ ÚJ ZENEI STÚDIÓ   Uzs + Amadinda              FUGA

Reveláció:            TÖMÖSKÖZI LÁSZLÓ      Bruce Hamilton: Edge         Ütősvölgy

Szóló-koncert:      ROHMANN DITTA         Saját konferálással!                    FUGA

Kollázs-mű:          CSALOG GÁBOR: MOZART ÚTVESZTŐ                              Trafó

Legeredetibb:      BELLA MÁTÉ: ORPHEUSZ          /loop-pedál/                  FUGA

Bemutató:           SZTOJANOV GEORGI: GAMBAKÖTET JAPÁN HAIKUKRA       FUGA  

Előadó:               PHILIPP GYÖRGY     /ének+loop-pedál/    Bella Máté: Orpheusz 

Meseopera:  Író: SZABÓ BORBÁLA    Zene: DINYÉS DÁNIEL      PÁRKÁK       Bárka

Kuplé-opera:       FRIDA                           Czeizel Gábor                 Spinoza Ház

Miniopera:         ELJÖVÖK ÉRTED        Matkó Tamás      HOPPart     West Balkán

Kórusopera:        AZ ELVARÁZSOLT DISZNÓ    Göttinger Pál           Halastó Kórus

Kórusszínház:     JÁNOS ÉS JULIS           Halas Dóri     Trefort Gimnázium Kórusa

Az Év Himnusza:  LESZ MÉG MAGYAR KÖZTÁRSASÁG!     BRÓDY JÁNOS

Song-revival:      KISEMBER              ERDÉSZ RÓBERT


V I S S Z A 

2 0 1 2

Mindössze harmadszor halljuk,  Nagy Péter és a Ligeti-etűdök után ezzel a művel is káprá-
zatos  Pierre-Laurent Aimard után,  Fejérvári Zoltán  érett magabiztossággal játszotta a
pokoli nehézségű darabot.
Dehogy is értjük! Ahhoz ismerni kéne, havonta hallgatni élőben, mint a klasszikus zongora-
versenyeket,  reszketve várni az ismerős fordulatokat,  hazafelé menve dúdolni a felejthe-
tetlen részeket. Csak átadjuk magunkat a mirákulum lenyűgöző varázslatának, alámerülünk
az ismeretlen óceán csodálatos mélységeibe.
A Vivace indítás motorikus energiája áttöri az értetlenség gátjait, a lassú tétel, a Lento e
deserto mágikus álomvilágba röpít.  Először csak ezt a részt kellene  sokszor hallani, ellen-
állhatatlanul furakodik be a tudattalan sötétjébe. Aztán az Ördöglétrá-ra rímelő hosszú fo-
kozás, Allegro után Presto, a követhetetlen tombolás áttetsző logikája még így is érvénye-
sül. A hörgő basszusoktól a háromvonalas F-ig örvénylenek az ismétlődő motívumok, alant a
fantasztikus  Fesztiválzenekar  fúvósai, ütősei tombolnak.
Rácz Zoltán  Ligeti-ciklusa túl van a félidőn, reméljük, lesz repeta és újrakezdés is.   2012

Rezignált szomorúsággal írunk az idei Armel-ről.  Négy éven át annyi örömöt okozott!  Az
első évben  Balázs Zoltán  azóta is  felülmúlhatatlan  Vámpír-ja,  tavaly a  Titkosügynök
és az  Atlantisz császára,  Haja Zsolt és Kristin Sampson a Sirály-ban, a zeneileg elemen-
táris élmény:  Prokofjev: Tüzes Angyal-a...
Most szégyenletesen rossz partitúrák,  harmatos rendezések. A Haláleset ócska giccs, a
rendező egyetlen érdeme, hogy meg sem próbálta ezt a semmit feldobni. A francia bari-
ton  Philippe Brocard  szépen énekelt, jól is játszotta értelmetlen szerepét. Hasonlóan
derekasan helytállt a végig monologizáló  Jiri Hajek, recitatív szólama nem is volt érdek-
telen, csak a vérszegény zenekari anyag Phil Glass-i unalma nyomta agyon a produkciót.
Aleksandra Vrebalov  Milevá-jának zenéje  komoly értéket képvisel, a meditatív és drá-
mai passzusok  hatásosan illeszkedtek  az énekszólamokhoz.  /Kár,  hogy a végén, a két
szoprán énekes kottából(?!?) énekelt, többtonnás kitartott hangözöne  értelmetlen una-
lomba fullasztotta a finálét. A rendezés dicséretes, a kórus mozgatása eredeti volt, csak
az állandó háttérvetítés sorvasztó villózását kellett volna elkerülni.
Ebben az operában hallhattuk  a nyári válogatón már feltűnt grúz  Viktoria Markaryn-t,
aki egymaga helyre billentette az idei fesztivál mínuszba hajló mérlegét.  Minden regisz-
terében árnyalt és egyenletes hang,  nem mennyiségileg hat,  szuggesztivitását a forma-
teremtés szofisztikált igényessége adja. A megjelenés is káprázatos, előnytelen jelmeze
ellenére, harmonikus mozgással, plasztikus mimikával, átszellemült játékkal emelte ki su-
gárzó szépségét.  El tudjuk képzelni Traviátáját, amely bizonyára sikerrel ostromolhatja
majdand a netrebkoi szintet.
Senki sem tehet az ingadozó színvonalról.  Az operák maguk választanak, a rendezők pe-
dig nem dobják vissza a muzikelbe hajló gagyit /Alföldi!/. De bízunk benne, hogy jövőre
ismét a szokott szinten folytatódik a világra szóló produkció, immár Avignonban is.

A Cupido és a Halál inas-szerepében láttuk először, diplomakoncertje reveláció volt, Hol-
landiában végzi a doktorit, koncertje minden ősszel a Kultúrfürdő kiemelkedő eseménye.
Zeneszerző, de legalább annyira fontos, hogy énekesként meghatározó résztvevő kompo-
ziciói előadásában
Idei termés a  Dowland dala nyomán készült,  háromszólamú darab,  a lírai tenorhoz éteri
lebegésű szoprán szólamok társulnak. Koltai Kata gitárjátéka festi alá a Rabovay Júlia he-
gedűfalzettjeivel színezett  Ryo Kan  Haikuk-at, míg a Tavaszi szél vizet áraszt népdalfel-
dolgozásban ismét a capella hallhatjuk a  Orosz Dórá-t, Juhász Orsolyá-t és a Szerzőt. Ők
mutatják be a  Made in China-ból ismert, húsipari korált is, a  Dear, if you change  2008-
ból pedig szenvedélyes gitárszóló.
Áttetsző letisztultság, gyengéd poézis, a legkevesebb eszközzel is hatásos zeneiség. A leg-
erősebb hang is legfeljebb mezzoforte,  legjellemzőbbek az ívelt legátók,  a halványan de-
rengő, alkonyi fények simogató sugárzása.
Cu Jö, az énekeslány a Szerelem-ről dalol, a  Hallgatás-t hegedű kíséri,  Juhász Orsolya
előadói stílusát  az átszellemült muzikalitás mennyei békéje jellemzi.  Könnyedségében is
pregnáns,  kifinomultságában is szuggesztív,  magától értetődő  természetességgel áradó,
tökéletesen illeszkedik  a komponista egyéniségéhez.  Morgenstern: Akasztófadalai-ban
színészi képességeit is megvillantja,  lapocka-gimnasztikája igem szemléletes,  egy parafa-
dugóval pedig mini-performanszot is elővezet.  Sztojanov Georgi  dalfüzére pompás csat-
tanót hurkol a bámulatos koncert végére, a csöndes teadélután szűnni nem akaró, "vég-
re szabad tapsolni!"-ünnepléssel zárul.
Vajon miért kell egy évet várnunk? A Királyi Bartók Rádió miért mellőzi a fantasztikus ifjú
titánt, miért nem küldi ki szerzeményeit az évenkénti Tribune Internationale-ra?!?

Kivételesen nincsenek mezítláb, a zsinagóga kőpadlója barátságosan hűvös. Asszonysorsok,
hölgy-karakterek képezik a több évszázadot átfogó dal-csokor témáit. Johnson reneszánsz
opuszaiban az Ártatlan-tól a Csókra éhező lány-ig terjed a spektrum,  Koltai Kata kétméte-
res theorbájának basszushúrjai alapozzák a kíséretet,  Bodrogi Éva  könnyed szopránja ér-
vényesíti az áttetsző zenei anyagot.
A rokokón átsuhanva  hamar elérkezünk a XX. századig,  Poulenc  Madame Duval-nak írott
dalciklusából, többek között a  Bolha és az elefánt is elhangzik, melyben Muszorgszkij vér-
szívója találkozik Stravinszkij galoppozó elefántjával... A kecses vidámság után nagyívű frázi-
sokból építkező, csodás pianisszimóban elhaló végű, álomszerű remeklést hallhatunk.
Példátlan bátorság jellemzi  a két nagyszerű művésznő koncepcióját. Semmi hatásvadászat,
semmi népszerűsködés,  a művek szuggesztív tolmácsolása azonban teljesen leköti a figyel-
met. Maga a válogatás is különleges, ritkán hallott,  sokszor ismeretlen műveket mutat be,
Koltai Kata  gitár-átiratai a zenei értékek tökéletes átmentésével,  hat húrral helyettesíti
a zongora  háromszázát,  Bodrogi Éva  a kiművelt orgánum,  a stílusismeret és a lenyűgöző
muzikalitás mellett a színészi átélés sokszínűségével is hatványozza énekprodukcióját.
A spanyol  Xavier Montsalvatge  dalai zárják a kivételes estét. Az első az amerikai behato-
lás korszakát idézi,  amikor a  "Si"-t felváltotta a "Yes",  a  Dormir a un negrito poétikus fi-
nomságú bölcsődal, míg a befejező Carramba-tánc fergeteges ritmusával tetőzi a hatást.
Elképesztő az a találékonyság,  ahogy a  Halastó Kórus aktivistái  minden évben új helyszí-
neket találnak a  Kultúrfürdő  műsoraihoz.  A  Frankel Zsinagóga  emberléptékű  terével,
meghitt akusztikájával eszményi helyszín akusztikus koncertekhez, a Mezítlábas Zenészek
pedig magasra tették a mércét az eljövendő produkciók számára. 2012

Talán első alkalommal vizsgázhattak  III.éves zeneakadémiai operaénekes hallgatók a királyi
Opera  szent színpadán.  De nemcsak ezért érdemel  kiemelt dicséretet  az osztályvezető
 Marton Éva, - bátor tett, hogy a két érdektelen operarészlet után,  egy fiatal magyar ze-
neszerző darabja szólalhatott meg.
Wedekind remekműve általában kétes előadásokban került színre, kivétel  Horváth Csaba
fizikai színházi rendezése,  a teljes stilizáció  gesztusnyelvén fogalmazott,  ám a textust is
maradéktalanul érvényesítő debreceni produkció.
Almási-Tóth András  nyolc önálló jelenetbe sűríti a cselekményt, megtartja a főbb szere-
peket, jól énekelhető szövegekkel vezeti elő a drámai szituációkat. A színtér egy négyzet-
alakú pódium, melyen az énekesek minimális mozgását  kilenc táncos rendkívül változatos,
koreográfiája ellenpontozza.  Kulcsár Noémi  kongeniális gesztuskompozíciója  bámulatos
beleérzéssel vizualizálja  az ének, a színészi játék, a zene érzelmi közegét, a Táncművésze-
ti Főiskola növendékei pedig teljes azonosulással,  tökéletesen valósítják meg invenciózus
elképzeléseit.
Bella Máté  már a nyitó rézfúvós-tömbök brutalitásával megteremti a kamaszlélek vergődé-
seinek túlfeszült légkörét,  a zenekari alap keménysége  még jobban kiemeli az énekszóla-
mok plasztikus melodikusságát. A két gimnazista jóbarát szerepeiben  Rab Gyula és Dékán
Jenő a szép éneklés mellett árnyalt játékkal is derekasan helytáll, vívódásaik érzékletesen
bontják ki az ellentmondások fojtogató szövevényét. Wendla tragédiáját a szoprán  Jakab
Ildikó jeleníti meg,  pregnánsan érvényesül   Morva Gulyás Anna  koloratúrája,  llzeként,
Anyaként emlékezetes  Ambrus Orsolya. A Jancsi és Juliska Boszorkányaként sikert arató
Vörös Szilvia  itt kisebb szerepben is feltűnő.
A rendező-pedagógus munkája  racionális visszafogottsággal építi fel a jelenetsort, kimun-
kált arányossága  fokozódó feszültséget generál,  a cselekmény és a zene elmélyülő tragi-
kuma katartikus magasságokba vezérli a produkciót. A még majdnem kamaszkorú táncosok
pózokba kötött fegyelme  a leghatásosabb ellentéte  az ösztönök viharzásának, ez a kont-
rapunkt a koncepció legértékesebb eleme.  Jó,  hogy az ifjú operaénekes-jelöltek színé-
szi képzése  Almási-Tóth András  avatott kezére van bízva, azt meg, igaz hosszútávon, de
töretlen hittel reméljük, hogy nagyszerű prózai előadásokkal bizonyított rendezői kvalitá-
sait, előbb-utóbb az operaszínpadon is meg tudja majd mutatni.
Érdekes, hogy a rokoni-érdeklődői közönség kitörő lelkesedéssel fogadta a darabot, majd
hazafelé szegény Wedekind, 1905 óta egyfolytában botrányosnak minősített témáját, meg
az éleket inkább lekerekítő rendezőt pocskondiázta.  Nem tudják,  hogy vizsgázó gyerme-
keik, nemrég ugyanilyen hínárosban vergődő kamaszok voltak?!?  Száz év alatt semmit sem
ment előre nálunk a világ?
A vizsgázó énekesek teljesítménye,  a táncosok elképesztő látványa, a koreográfia átütő
ereje,  párosulva  Bella Máté  tomboló energiájú zenéjével,  revelatív eseménnyé teszik
az operavizsga  befejező részét,  amely egy későbbi,  hosszabb szériához vezető premier
irányába mutat. 2012

A teljesen kifáradt  Mozart-Schubert dömpingnek  mutat fricskát  Schnittke /Nem/ Szent-
ivánéji álom című parodisztikus alkotása.  Noha mindig vannak  revelatív interpretációk, a
hazai koncert-programokban,  száz éves műsorokra hajazó összeállítások a jellemzőek. Né-
mi öngúnnyal kavarnak be  a szerző virgonc disszonanciái,  félelmetes kreativitású ötletei
a klasszikus hangzás áporodott állóvizébe. Szellemes, humoros, merész,  ám minden kotta-
fejében a legszigorúbb szerkesztési szabályokkal mederben tartott alkotás,  Kagel-i bátor-
ság, Cage-i lelemény, Sosztakovics-i fegyelem: kár, hogy Schnittke egyébként száműzve va-
gyon zenekaraink repertoárjából.
Még hogy a nagy szovjet zeneszerző "...a szovjethatalom hűséges kiszolgálója volt"? A Kis- városi Lady Macbeth-et a legélesebb politikai kritika támadta, az Orr bemutatásra sem ke-rülhetett, fizikai létezését közvetlen életveszély fenyegette!!! 1932! Néhány éve a terror
egy egész fiatalíró nemzedéket  gyilkol le,  Meyerhold a Gulágon,  Bulgakovot is csak a Ve-zér személyes elfogultsága menti meg. Sosztakovics megírta a Sztálin-ódát, szimfóniáit igye-kezett hazafias kommentárokkal szalonképessé tenni. Vonult volna az akasztófa alá? Így megalkothatta páratlan életművét és olyan tehetségeket hozhatott fel, mint Gubajdulina, Arvo Part, Schnittke és így írhatta meg a  II. Cisz moll hegedűverseny-t is ...
Mint a nagy orosz filmek ráérős expozícióiban, csöndes, visszafogott az indulás, ahogy Vol-
ga anyácska alig folyik lassúdad a végtelen távlatokban.  Julian Rachlin előadóilag hálátlan
pozicióban indít, szinte megszakítás nélküli, tonnás álló-hangokkal,  biztonsága, áradó lega-
tója az első pillanattól figyelmet kelt. A tónus éles, nem hivalkodó,  azonban percről perc-
re érettebbé telítődik, ahogy a zene lehetőséget nyújt a mozgalmasabb dikcióra. A sokkal
közvetlenebb hatású I.hegedűverseny általában háttérbe szorítja ezt a gondolatilag kimun-
káltabb, zeneileg összetettebb,  előadóilag sokkal nehezebb művet.  Rachlin jogos önbiza-
lommal vállaja a kihívást,  a káprázatos eredmény őt igazolja.  Két csodálatos Adagio-tétel
után, a motorikusan vágtató fináléban  energikus vénáját is megmutatja,  virtuóz lendület-
tel diadalmaskodik. A zenekar most is abszolút,  Kitajenko mindent tud Sosztakovicsról, a
szólókürt teljesítménye külön dicséretet érdemel.
A ráadás hatványozta a versenymű véget nem érő dallamíveit, evidenssé téve a szellemi ro-
konságot,  melyre először  Olli Mustonen  hívta fel a figyelmet,  Bach és Sosztakovics pre-
ludium és fugáit vegyítve emlékezetes budapesti koncertjén.  A pianoban tartott,  lebegő
poézisű  d-moll Sarabande  Julian Rachlin-t  végérvényesen az évad kiemelkedő szólistájá-
vá avatta. 2012

Törökfürdő, Szemlőhegyi Barlang, épülő Pannónia-udvar: a Soharóza-koncertek különleges
helyszínei után most a rég leállított, még kézikapcsolású Vezénylőterem űrhajó-mennyeze-
te visszahangozza a kórusimpró élcsapatának lemezbemutatóját.
Kibelezett árammérők, rozsdamarta kapcsolótáblák között, vascsigalépcsőn botorkálunk a
hajdani energiacentrum felé.  Talányos játékokban is  részt veszünk,  a kórustagok kérdé-
seira adott sete-suta válaszaink képezik több improvizatív darab kiindulópontját. Például a
Recitálás  címűben a szavak alakulnak énekké,  vagy éppen a  Schprechgesang határmezs-
gyéjén ingadoznak.  A  Tála-kártyák  ritmusvilágában a hallgatóság reakciói irányítanak, a
Stornoway  skót sziget templomi dallamaiban egy magyar népdal hangzói kísértenek.
Halas Dóra, a közös alkotómunka Tüzes Angyala, izzó gesztusokkal irányítja az aleotorikus
folyamatot,  cikázik a szólamok között,  artikulálja a szüntelenül változó témákat, énekel,
szuggerál, bevonja a közönséget is, teremtő erővel sokszorozza meg magát az áradó hang-
tömbök örvénylésében.
A kékszakállú várának hét ajtaja tárja fel akusztikus titkait, a hangszobrászat levegőbe vé-
sett Barázdák-kal testesíti meg az megfoghatatlan idő dimenzióját. Az  Altató-ban elérke-
zünk a humor verőfényes tereibe, gügyögés, halandzsa, öreg néne tájszólása ízesíti a mo-
solyos motívumokat.
A Húsz Ragyogó Ember  Búcsúsláger-rel fejezi be  az álomba ringató,  éltető meditációba
révülő performanszt, amely minden zenei értékét meghatványozva, mint varázsos élmény
aranyozza be emlékeinket.  Találgathatjuk,  hol lesz  a következő koncert?  A belső ener-
giákat tekintve talán a Paksi Atomerőműben, vagy a lélek szárnyalásához méltó Nemzetkö-
zi Űrállomáson... 2012

Talán harminc éve már, hogy koncerten szólt,  akkor is csak a Rádió 6-os stúdiójában.  Ma
már 32-szeres lassításban bárki lekottázhatja a madarak énekét, elképesztő, hogy a presto
tempó százhuszonnyolcadjaiban csicsergő dallamokat  Messiaen pusztán fülelve írta le. Ar-
ról nem beszélve, mennyire eredeti, előzmény nélküli zenei anyagot formált belőlük...
Fischer Iván, akinek nem igazán vadászterülete, példás önfegyelemmel realizálta a Géniusz
káprázatos zenéjét, a Fesztiválzenekar szólistáinak nevét egyenként kéne felsorolni. A két
kürt, a trombita és a basszusklarinéttal tömbösített fafúvók kórusát a gongok mennydörgé-
se alapozta meg, a zongora ördöngös gesztusait  fantasztikus invencióval robbantotta be a
szédületes billentésű  Roger Muraro.
Kölyökkutyakorunkban ez a mű térített a kortárs zene irányába,  évtizedekkel előzte meg
az ötvenes évek,  Boulez-Cage-Stockhausen fémjelezte zenei forradalmát és törvényszerű-
en vezérelt az up to date jelenségek felé. Az  Egzotikus madarak-at követte a zongora- és
az orgona-művek, a Trois petites liturgies, a Turangalila és a Szent Ferenc, de az első sze-
relem inprintingje feledhetetlenné tette ezt a ma is elképesztő darabot. A mostani tizen-
két perc elementáris élménye lehetetlenné tette  a koncert további hallgatását,  inkább
bandukolni kellett a Duna-parton, hallgatva a bensőnkből szóló tavaszi madárhangokat. 2012

2 0 1 1

A Fészek Klub-beli hagyományos kortárs zenei sorozat, amely jó 15 éve mutatja be a hazai
szerzők újdonságait,  most is szolgált  örvendetes meglepetéssel.  Bella Máté,  aki klarinét-
szólótól, színpadi zenén, musicalen át a nagyzenekari művekig, a műfajok teljes spektrumát
uralja, vakmerő monológot írt, melynek többszólamú vokális anyagát,  a mágikus loop pedál
segítségével, maga az előadó valósítja meg.
Philipp György  tenor és kontratenor regiszterben abszolválja a cantus firmust,  de a kísé-
rő szólamokat és a basszus ellenpontját,  bariton fekvésben is  tökéletesen szólaltatja meg.
A kivételes előadói adottság és az ihletett alkotói invenció  szürreális eredetiséggel találko-
zik a mítosz boncasztalán. A szólista  saját maga által megteremtett,  tökéletesen önazonos
zenei közegben, a líra feltalálójának lanthangjait  önmaga manifesztációjaként jeleníti meg.
Ovidius Metamorphoses-ének mitikus legendája,  az alkotó-páros extrém teljesítményének
jóvoltából, egyedülálló eredetiséggel kel életre.
Minden év meghozza a maga kiemelkedő szerzeményét,  összefoglal, értékel és biztatást je-
lent szerzőknek, tájékozódást a közönségnek. Elengedhetetlenül fontos, hogy a Magyar Rá-dió a jövőben is folytassa ezt a sorozatot!    2011

A  Minden reggel  óta álmodunk a viola da gamba sejtelmes hangjairól, melyet a filmben,
Monsieur de Sainte-Colombe  műveit megszólaltatva,  Jordi Savall tett feledhetetlenné.
Azóta sem hallottunk ehhez foghatót, élőben sokkal keményebbek a hangok,  CD-n is me-
reven szól, lehet, hogy csak a mozi-akusztika tette annyira lebegővé...
A kortárszenei affinitásáról is elhíresült  FUGA  Gamba moderno című koncertje, a totá-
lisan alkalmatlan, amuzikális előadó miatt,  több jeles szerzőt is porba gyalázott.  Igaz, az
Institutio No.11., Zombola Péter darabja csupán átirat, de a két Kurtág-ősbemutató ku-
darcát semmi sem menti.
A Gambakötet énekszólamát, szerencsére nem az egyébként kiváló Bodrogi Éva adta elő,
operai orgánuma, drámai ereje minden bizonnyal ártott volna  a mű meditatív finomságai-
nak. Maga a szerző, a káprázatos invenciójú  Sztojanov Georgi énekelt, tökéletesen azo-
nosulva a haikuk sűrített stílusával. Lírai telítettség, könnyed legátók, poétikus falzettek,
a keskenysávú dinamikai spektrum is  a japán minimál-művészet koncepcióját idézte.  Egy
szó felér  egy szonettel,  egy hang is megjeleníthet  egy zenei frázist,  Pilinszky János és
Webern szelleme lebegett a szférák mennyei magasában. Lelkileg a capella volt, zeneileg
az egyéni hangú ifjú komponista újabb remeklése.

Sándor Anna  eddig is  Budapest legprogresszívebb műsorpolitikájú játszóhelyévé tette a
Spinoza Színház-at, de még ezen belül is példátlan merészségű telitalálat egy Frida Kahlo-
ról szóló "opera" előadása. A félelmetes invenciójú festőnő képein túl is elképesztő: szél-
sőségekben tobzódó élet, végletes házasság,  a testi kínok megalázó gyötrelme. A szöveg-
könyv,  Ann Silberberg  korrekt munkája,  sikeresen kerüli el a melodramatikus közhelye-
ket, miközben a tragikus alapállapotot és a viharos sorsfordulókat  szikár egységbe képes
összefogni.  Prózai darabként is megállja a helyét, a nagy kihívást az éneklésbe való átme-
net jelenti.  A két szereplő,  a százszázalékos  színészi hitelesség mellett,  támadhatatlan
muzikalitással abszolválta  Henk Nieland,  leginkább  a brechti songokkal rokonítható  da-
lait.  Közelről persze kicsit nehéz az artikuláció mimikáját nézni, - a televíziós operaközve-
títésnél bevált,  "csukott szem-nyitott fül"-taktikát alkalmazva azonban  maradéktalanul él-
vezhettük a valóban operai szintű produkciót. A kistérben a legszűkebb felállású zenekar
is veszélyeztetné az akusztikai egységet, Neumann Zoltán avatott zongorajátéka, a legap-
róbb rezdülést is követve, tökéletes beleérzéssel alkotta meg a zenei hátteret.
Czeizel Gábor minimális eszköztárral is  alkalmas játékteret hoz létre, a narrátori monda-
tok  egy önarckép keretében hangzanak el,  a fizikai nyomorúság érzékeltetésére  elég a
tolókocsi és egy fogantyú a kapaszkodáshoz,  a nőcsábász  Diego Riverát kalaplengető já-
tékossága jellemzi, Frida nyílt színen ölti magára a kínzó heveder-abroncsokat. A szituáci-
ók mívesen kidolgozottak, töretlen a tempó, árnyaltak még a heves kitörések is.
Az egyik, társasági hölgyektől a sógornőjéig hajkurássza a nőket, a másik a drogokon kívül
a szerelmi mámort keresi  Chaplin feleségétől  Trockijon át a magyar fotográfusig,  akinek
a kávéház falán látható,  róla készült, katartikus varázsú képe meggyőzően bizonyítja: volt
mivel hódítania...
Hábetler András  már alkatában tökéletesen fedi a nagy mexikói muralista figuráját, érzé-
keny reagálásai, tiszta deklamációja,  életerőtől duzzadó játéka  találó ellenpontja a cím-
szereplő rettenetes feszültségeinek. Veszett a kegyetlen vitákban, empatikus a segitség-
nyújtás meghitt pillanataiban,  minden ízében egységes karakter-alakítás, nem is szólva az
éneklés arányos szépségeiről.
Megéljük a szenvedést, ereinkben lüktetnek a kínok,  kíváncsian figyeljük a festészetben
magára találó őstehetséget,  örülünk sikereinek,  aggódunk a váratlan fordulatok idején:
Herczenik Anna tökéletes azonosulással rajzolja meg  Frida Kahlo  színpadi portréját. Ma-
gától értetődő természetességgel  vált prózáról énekre,  mesterien arányosítva  a dinami-
kai és a stiláris különbségeket. Bírja a folyamatos jelenlét terhét, minden lelkiállapotához
megtalálja a szuggesztív megjelenítés formáit, az ívelten áradó zenei frázisok líraisága nem
zárja ki a dühkitörések elcsukló hangjait.  Nagyra értékeltük a  Tündöklő középszer-ben,
de ez a színpadi munka újabb előrelépés énekesi, színészi, előadóművészeti pályáján.

Na ez az!  Végre egy kortárs opera-produkció, amely zenei anyagában, rendezésében, elő-
adásában igazi élmény!  Michael Delleira  műve szinte visszatér a Monteverdi-operák hang-
vételéhez,  drámai dialógok sorozata, minimális kísérettel, amely mindent az színészi dekla-
máció éneklésbe hajló erejére épít.  A fináléban,  egyetlen zártabb áriaszerűségben azért
megmutatja dallamformáló képességét is: az őrületbe menekülő asszony  a"Vér és mocsok"
frázist variálja elfúló suttogástól  a szédületes magasságok kitartott fortisszimójáig. A stílus
valahol a  Hatok és Berg közé tájolható,  egyszerű és áttekinthető, a külső és belső törté-
nések adekvát követője.  Sarah Jobin, bűvöletes eréllyel, soha nem hallott szintre lendíti
az egész fesztiválon példásan helytálló Szegedi Szimfonikusokat.
Sam Helfrich  rendezése iskolapéldája a letisztult racionálisnak,  lényegre törően szikár a
színpadkép, ám a /ál/modernkedők zsibbasztó ötletelésével ellentétben, itt minden jelzés-
nek, minden zugnak és lépcsőfoknak dramaturgiai jelentősége van. A tér leszűkített, mért
is kéne mindig  a teljes színpadi űrt használni?!?  Az énekművészek  legalább olyan szinten
játszanak, ahogy egy prózai darabban illik,  a karakterek  találó kiválasztása is  a rendezőt
dicséri.
Bombabiztos, atomerős a társulat. Néhányszavas szerepekben fantasztikus női hangok, me-
lyek kvartettben a legjelentéktelenebb jelenetet is izgalmassá teszik. A Főfelügyelő Jason
Papowitz  súlyos baritonjával, a félnótás fiút alakító Jonathan Blalock nagyszerű játékával
tűnik ki.  Nathaniel Baer, a megszállott Professzor szerepében, a terrorista cinizmus és az
embergyűlölet aszténiás portréját rajzolja meg, zsigeri hitelességét  ragyogóan kiaknázott,
félelmetes élességű orgánuma hatványozza.
Most az egyszer  a versenyszereplők is méltóak  kiemelt szerepeikhez.  A francia bariton,
Nicolas Rigas  érzékletes eszközökkel formálja meg a titkosügynök sodródó figuráját, han-
gilag ütős, személyiségében hatásos. Az idei fesztiválon  második alkalommal csodálhatjuk
Miksch Adrienn  éneklésének sűrített  értelmi-érzelmi tartalmasságát, kiművelt techniká-
jának plasztikus árnyalatait.  A keménység és hajlékonyság hibátlan adagolásával,  a belső
inditékokat szuggesztíven közvetítve,  asszonyhősét lenyűgöző erővel állítja elénk.  Felejt-
hetetlen  a befejező kép monológja,  a mély regiszter piánójából felszárnyaló glisszandók-
kal, melyek éteri lebegésű, apró vibrátóval érzékített, végtelen legatókban tetőznek.
Igen! Kortárs operát így kell, magasfokú stilizáltsággal,  a heves lendület és a szigorú pon-
tosság szimbiózisában, a kortárs színház nyelvén megszólaltatni.

Viktor Ullmann operája egyszer már elhangzott szcenírozott formában, Fischer Iván diri-
gálásával, de az a produkció legfeljebb a zenei értékek megmutatására volt alkalmas. Sze-
gedi ősbemutatója azonban  a kortárs operaszínház nyelvén,  extrém gondolatiságát, ab-
szurd világképét is  megmutatja.  Peter Kien  a theresienstadti  potyemkin-lágerben írta
a szövegkönyvet,  látnoki módon nézett szembe a mindannyiukra váró gázkamrával, olyan
országot vizionált,  ahol megszűnik a halál...  Mai szemmel is eleven a zene,  a 30-as évek,
Honeggerrel, Alban Berggel fémjelzett irányait  próbálja követni, a koncentrációs tábor
lehetőségeiból adódóan minimális a zenekar.
Beata Redo-Dobber  kortárs operarendezéseken edződött, /Lublini ördögök!/, a racioná-
lisan csupasz színpad szürkeségét,  hattagú, bohócorros,  pantomimes élénkségű tánckar
színesíti.  Virgonc jelenlétük, folyamatos mozgásuk szikrázó humorral ellenpontozza a ko-
mor cselekményt. Ötletelés helyett letisztult, takarékos kidolgozás, látványosság helyett
a játékstílus hitelessége jellemzi a rendezést.
A versengő énekesekről nincs mit mondani, annál erősebb a krakkói művészek teljesítmé-
nye.  A lány,  Katarzyna Oles-Blacha és a dobos  Anna Lubanska  korrekt szerepformálás-
sal tűnnek ki, a hangszóró  Piotr Micinski  szúrós felhangokban gazdag basszusán az első
pillanattól kezdve a különös légkör  meghatározó tényezője. Overall császár elegáns öltö-
zékben feszít, kifinomult tenorját árnyalt gesztusokkal érvényesíti. A halálba indulva, gyö-
nyörű piánókkal gazdagítva énekli a poétikus dallamíveket,  emelkedett búcsúkórus hang-
jaira, a Halál emeli hátára és lépked vele az öröklét felé.  Witold Zolatkiewicz  munkája
a címszerephez méltó, katartikus szépségű alakítás.
Nincs egy óra sem, mégis totális élményt jelent, - a lengyel színjátszás friss levegőjét hoz-
za az avíttabb hazai közegbe.   2011 nov

Kicsit elszomorított, hogy nem a szokott helyen, a monostorapáti  FeHér /ElepHánt/Temp-lomban nyit az  Amadinda Ütősvölgy, de a kapolcsi templom kiegyenlített,  minden regisz-
terben azonos intenzitású akusztikája tökéletesen kárpótolt.
Egy finoman derengő Bach után, első alkalommal hallgatjuk Muszorgszkij: Egy kiállítás ké-
pei-nek néhány részletét, természetesen  Holló Aurél hangszerelésében. A Tuileirák kert-
je,  a Csirkék tánca és a  Limoges-i piac  a vibrafon- xilofon- marimba felállásban is színgaz-
dag élményt jelentett, néha még a raveli, nagyzenekari változathoz képest is újdonságokat
hozott. A lebegő hangzás poétikus közegbe emelte  Debussy: Hópelyhek táncá-t és az ön-
magában is merengően lírikus Holdfény-t, míg a jazzbeütésű Golliwogg's Cakewalk gördü-
lékenyen vezetett át a ragtime-ciklusba. A  Scott Joplin fémjelezte válogatásból most is ki-
emelkedik   Mr.Swing: Red Norvo,  invenciójában,  összetettségében egyedülálló kompozi-
ciója. Meditatív pianisszimójával, majd tízperces hosszúsága ellenére, édes éberálomba rin-
gatott  F.Andersson:  The loneliness of Santa Klaus  című  Mikulás-ajándéka.  A melodikus szépségre nyitott koncert  mennyei befejezése volt  Bach: D-dúr szvit-jének  Air-je, ame-
lyet az eső elől idő előtt bemenekülve, a bepróbálás jóvoltából, kétszer is hallhattunk.
- Az egész egész programot kellett volna...

Másnap délelőtt  Rácz Zoltán Tanár Úr valóságos  beetető szabadegyetemet tartott:  "80 perc az Amadinda körül". A névadó hangszer adrenalin-sokkja után, a közönséget néhány
lépésben nemcsak megtanította  Steve Reich Claping Music-jának alapritmusára,  de még
kánonban is eltapsoltatta velünk!  Még soha nem kerültünk  ennyire könnyedén emberkö-
zelbe a hallgatott műhöz,  a hasonló elven felépülő,  két marimbás Reich-opuszt is úgy él-
veztük, mintha értenénk is egy kicsit. Az  Asztali Zene, ököl-. kézél- és tenyér-ütésekből
komponált, szellemes és humoros dübögését, sistergését felfokozott állapotban figyeltük,
a baszk  Txalaparta  baseball-ütős sulykolása  most is kiverte a biztosítékot. A tetőpontot
Holló Aurél  José-ja jelentette, melyben  Szabó Mátyás és Váczi Zoltán ütős-fúvós-resze-
lős közreműködése ellenpontozta  a félelmetes sebességű marimba-játékot. A flamencora
jellemző, rasgueado-pótló hatos előkék végül gitáron is megperdültek a verőkkel ütött hú-
rokon.  Ember nincs a Földön és a Föld körül,  aki egy ilyen koncert után nem lesz örökös
Amadinda-rajongó!

Az ifjú virtuóz repertoárjának dinamikus bővülését mutatja, hogy a néhány évvel előbb még
koncert-csúcspontnak számító  Leigh Howard Stevens: Rhythmic Caprice,  mint lenyűgöző
nyitó-darab,  már csak egy  a revelatív művek  bámulatos sorában. A verő nyelével  oldalról
oldalról ütött hanglapok, a "Stevens-pizzicato",  azaz a verő fejének és nyelének egyszerre
való használata,  valamint  a fektetett verővel előidézett hangfürtök  még mindig újszerűen
hatnak, a kompozíció sokrétűsége, szerkezeti arányai,  viharos lendülete meggyőzően érvé-
nyesül a briliáns interpretációban. Líraibb hangokat üt meg az  Olana,  Kyle Gann műve, a
lengyel  Anna Ignatowicz-Glinska: Toccata-jának poétikus pianisszimiói  az előadó tökélyre
fejlesztett technikáját bizonyítják.  Ájulunk az ütőhangszerek  fortisszimó hangorkánjaitól,
de a legnehezebb mégis nagyon-nagyon halkan játszani...
Steve Reich:  Electric Counterpoint-ja,  sok más opuszához hasonlóan, a minden tekintet-
ben korrekt előadás ellenére sem jelentős, bár kétségtelen, hogy kezdeti érdemei miatt a
szerző máig vonzó húzónév.  Az  EDGE,  Bruce Hamilton  elektroakusztikus hangzóanyaggal
párosított darabja viszont döbbenetes reveláció!  Az ütősművek bejátszott kísérőzenéje ál-
talában előre felvett ütős effektusokból, gyengécske elektronikus próbálkozásokból áll. Itt
önállóan is helytálló, átgondolt, invenciózus gesztusok sorjáznak,  melyek nem aláfestő jel-
legűek, inkább ellenpontként, kiegészítő kontrasztként funkcionálnak. A hihetetlen meny-
nyiségű fragmentum  elképesztő gazdagságot mutat,  az elektronika végtelen lehetőségeit
kihasználó komponista  az élő szólam számára is  felfoghatatlan sokszínűséget biztosít.  Egé-
szen rövid frázisok, másodpercek alatt lefutó momentumok  és még csak két hasonló sincs
a többszáz /?/ részecske között. A sebesség szédületes, iszonyatos koncentrációt követel,
a digitális kényszer kizárja  a legkisebb megingás lehetőségét is.  A látvány lebilincselő, de
Tömösközi László frenetikus játékában abszolút érvényesül a remekmű zenei eredetisége is. Kíváncsiak lennék,  vajon Európában,  avagy a világon hányan merik  egyáltalán műsorra
tűzni ezt a szuperszonikus remekművet.

A 70-es évek elején, az Új Zenei Stúdióban, zöldfülűként ájultan hallgattuk  Stockhausen,
Cage, Eötvös műveit, minimalisták és repetitívek sereglettek,- Ligeti sehol. A 100 metronó-
mos darab zeneakadémiai bemutatója után is legfeljebb rendkívül szellemes performernek
tűnt. Egy bábszínházi darab zenéjeként  találkoztunk ugyan, talán az  Atmospheres-rel, de
végül is évtizedekig alig játszották nálunk.
Majd Lehotka Gábor előadásában a Volumina döbbenetes volt, irdatlan hangtömegei pad-
lóba taposták a közönséget, ismerve az előadó ideológiai fejlettségét,  elhittük, hogy való-
ban az a mű szólt, de érteni egy kukkot sem értettünk belőle, (nem biztos, hogy az előny-
telen akusztikai viszonyok miatt). Negyed század múltán,  Szathmáry Zsigmond  autentikus
interpretálása  méltó helyére  emelte most a zseniális opuszt.  A Műpa  annyiszor átkozott
hangtani paraméterei, az, hogy a rövid utánzengés miatt túl steril, túl analitikus a hangzás,
a gigászi clusterek esetében  igen előnyös,  sokkal több hangot tudunk megkülönböztetni.
A regisztrálás, a hangszín-váltások, a dinamikai árnyaltság pedig, a szerzővel egyívású előadó
kongeniális mestermunkájaként, a végtelen összetettségű kompozíció felfoghatatlan titkait
hozta emberközelbe. A mennyekből alázúduló isteni dörgedelem bódult mámorba nyűgözte
az elképedt hallgatóságot.
A  Musica Ricercata,  Csalog Gábor előadásában, a tizenkétfokúság dacára is inkább "apres
bartokien"-nek tűnt, mint Ligeti-nek, a  Continuum,  Spányi Miklós  bődületes tempójával
azonban szinte az elektronika folyamatosságát modellálta. Sajnos, nem tudtuk apercipiálni
a  Passacaglia ungherese temperálatlan ínyencségeit, míg a  Hungarian rock hárommanuá-
los humora hatásosan ütköztette  a könyörtelen basszus és a népies motívumok  szürreális
esetlenségét..
Rácz Zoltán  vezényletével, fantasztikus előadó-gárda játszotta  az egy tőröl fakadt két vo-
kális őrületet: az  Aventures és a  Nouvelles Aventures virtuóz szerepjátékainak még a be-
fogadása is több éves elmélyedést igényelne...  Paul-Alexandre Dubois  első megszólalása
egyből megadta a konvenciókra fittyet hányó,  a végleteket ostromló koncepció alaphang-
ját, a pompásan karikírozó bariton mellett  Károlyi Katalin színészi játéka lendítette a kor-
társzenei tobzódást.  Az emberi hangképzés elképzelhetetlen variációit hallhattuk,  szisze-
géstől a harákolásig, de a határtalan invenció értékét mégis a zenei képzelet kordában tar-
tott vitustánca határozta meg. A hangszeresek sem maradtak alul, méltatlanság bárkit is ki-
emelni,  csak azért tesszük,  mert számunkra  most derült ki,  hogy a tárgyak ütőhangszer-
kénti használata nem egészen  amadindás találmány...   Ligeti már  1962-ben alkalmazza a
porolót, nagypárnát,  pukkant luftbalont,  szaggat újságpapírt,  persze  Holló Aurél telje-
sítményét nem a váratlan effektusok teszik kiemelkedővé.
Harmadikként egy vékony, gyengéden szőke kisasszony énekelte a lehetetlen határát súro-
ló partitúrát. Jó, ha egyszer kiengedett egy mezzofortét, hallatlan önfegyelemmel, virtuóz
szólama ellenére, teljes odaadással szekundált a többieknek.  Ez az egyedülálló természeti
tünemény  Barbara Hannigan!!!,  aki néhány éve az Urániá-ban már tomboló sikert aratott
Ligeti Mysteries of the Macabre  lehengerlő előadásával! Szó mi szó,  nem ismertük fel az
angyali szoprán kifinomult alakjában...  Bezzeg,  amikor tűsarkú patáiban beviharzott és po-
koli vehemenciával beintett a zenekarnak!  Mert most nemcsak énekelte, - ha így szimplán
egyáltalán éneklésnek nevezhető az az akusztikus bravúr, az a csúcskoloratúra,  az az ezer-
arcú csoda, melyet viharzó energiákkal művelt - hanem vezényelte is a Grand Macabre-ból
szublimált kompozíciót. Maszkját és jelmezét meglátva, villámcsapásként ugrott be a felejt-
hetetlen élmény. Az Aventures szendéje páncélos dominává változott, akinek szikrázó moz-
dulatai ostorcsapásként tagolták a zenét. Sátáni tekintettel hipnotizálta az előadókat, tag-
lózta le a hallgatóságot,  infernális mirákulumát  szavakkal jellemezni számunkra lehetetlen.
A mű és az előadó  delejes ereje áttörte  az értetlenség gátjait - de hát mit kell  "érteni"
egy ilyen remekműben! Átélni kell, magunkba szívni, megsemmisülni benne és atomizálódva
szétdiffundálni a mámoros végtelenben...
Amit ezen az estén átéltünk, megismételhetetlen és maradandó, évekre szóló útipoggyász,
amely segít megtartani hitünket a zenében, a művészetben, az alkotó emberben. 2011

Nem csoda, hogy többen is visszarettentek  a mű bemutatásától:  a zseniális zongoraverse-
nyeivel szerzőként, előadóként brillírozó Prokofjev kamaszos hévvel dobálta össze a libret-
tót:  jó két óra áriázgatva vonszolódik, a szituációról csak elbeszélések tudósítanak,  némi
misztikus katyvasszal körítve.  Ha Serge-nek lett volna  egy mezei dramaturgja,  netán társ-
szerzője, bizton nem engedte volna ezt a cselekményszegény ürességet. Nem ártott volna
egy invenciózusabb rendező sem,  aki például az első,  tízperces Renata-ária alatt megjele-
níthette volna az elmondottakat: a gyermekkori játszadozást a Tüzes Angyallal,  a bakfiskor
idején szexuális csábítóként, Heinrich gróf képében visszatérő szép Mádielt,  majd a szaki-
tás keserves perceit.  Démonikus pantomim kerekedhetett volna, fénnyel-mozgással kábító
látomás, amely csak elmélyítette volna a fantasztikus  Cristina Baggio  szenvedélyes éneké-
nek drámaiságát.
Silviu Purcarete, felismerve a szövegkönyv gyengéit, magát Mefisztót állítja rendezőként a
színpadra,  aki Doktor Faustus-nak játszatja el, emberi bohózatként a történetet. Jó ötlet,
hiányos megvalósítás. Hol van a humor? Hol vannak a groteszk szélsőségek, melyek enyhíte-
nék a váratlan fordulatok esetlenségét? Bohócmaszkos, állandóan cigarettázó csopik, idét-
len forgózások, maszk-túltengés, dermedt unalom.  A Kabaré-musicalből szalasztott,  néma
Lucifer szerteszét tébláboló figuráját  Trill Zsolt  eleveníti meg: a nyögvenyelős rendezői
elképzelés hézagait káprázatos arcjátékkal feledteti, ez különösen jól fog érvényesülni TV-
közvetítés közelképeiben,  amely remélhetőleg  főszereplővé avatja,  elterelve a figyelmet
az operatőrileg amúgy is hálátlan énekesi tátogásokról.
Ami a zenét illeti, elementáris!  Az Ördögi látomások-kal debütáló szerző, a démonokkal vi-
askodó lány hiszteroid kitöréseiben félelmetes énekbeszédet komponált. Az őrület csúcs-
pontján, a szoprán vijjogó dallamíveit brutális tuba-lépések ellenpontozzák,  de a köznapi
megszólalások is kivételes erejűek.  Hangsúlyozottan kell kiemelni a  Kocsár Balázs  dirigál-
ta  Debreceni Filharmonikusok  nagyszerű teljesítményét,  amely a sűrűn szőtt partitúra
ismeretében szinte hihetetlen!  A párbaj-kép monoton dübögésű, "martellato" zenéjének
végzetes száguldása ismerős Prokofjev III.szimfóniájá-ból, sajnos, a színpadon csak aranyfó-
liába mártott tőrvívók lézengtek gigászi élethalálharc helyett...
Kiválóan helytálltak a  Csokonai Színház énekesei is. A Zárdafőnöknő epizódját a széphan-
gú  Kun Ágnes Anna  lendületes játékkal hitelesíti,  Kóbor Tamás  Mephistopheles-e még
az annyira hiányolt abszurd komikumot is felvillantja.  Nehezen értelmezhető szerepében
Cselóczki Tamás vokális erejével triumfál,  Bódi Marianna  Jósnő-je az átélés belső sugár-
zásával, az éneklés koherens egységességével ingerel elragadtatott tapsra. Mostohán bánt
a szerző Ruprecht szólamával, az akaratgyenge lúzerség meg teljesen idegen délcegen fia-
talos alkatától, -  Haja Zsolt  ennek ellenére megkerülhetetlenné teszi figuráját.
Az inkvizíciós kép, helyenként rosszízű orgiába forduló, eszement forgatagában  a verseny-
szereplő  Cseh Antal  kevésnek bizonyul a felfokozott lelkesedéssel játszó-éneklő kórussal
szemben. A Csokonai Színház kórusa kihasználja a pompás lehetőséget és megszállott hév-
vel, óriási energiával teremti meg a zárókép feszültségét.
Az est hőse,  a páratlan muzikalitású  Cristina Baggio,  Renata szerepében fantasztikus szí-
nészi alakítással hatványozza elementáris szuggesztiójú éneklését. Játékában a karakter in-
ditékai világosan kirajzolódnak,  a megszállottság gesztusait is a lendület és a pontosság ki-
munkált arányossága jellemzi,  az átütő forték mellett  sejtelmesen lebegnek  a hajlékony
piánók.  (Ha kellett volna,  ugyanilyen intenzitással képes lett volna  mindezt parodisztiku-
san megjeleníteni...)   Minden bizonnyal az idei  ARMEL Operaverseny  nagy esélyesét lát-
hatja benne az a 160 milliós nézőtábor!         Debrecen 2010.nov.5.     (Bejött!!!) nov.17.

Rettenetes kezdés: szétfolyóan hosszadalmas hangászkodás, ömlengő zenei semmitmondás,
amit nyitányként tálalnak. A libretto sem különb, az avítt Csehov-képet tükrözi, a dallamos
léptekkel a kertben sétáló fehéruszályos hölgyekét, némi érzelgős filozofálgatással. Ráadá-
sul eredeti mondatokat énekeltet,  meg sem kísérel  artikulálható prozódiát alkalmazni, a
zenei anyag pedig egyenesen siralmas.
Harangi Mária, aki már első operarendezésével,  a Gólyakalifá-val igazolta kortárs-zenei fo-
gékonyságát,  nem kapott teret innovatív képességei kifejtéséhez, csak a korrekt megjele-
nítésre összpontosíthatott.  Az első rész érdektelenségbe fullad, szerencsére a következő
felvonás, a rendező és az énekesek heroikus helytállása révén meggyőzőbb képet mutat.
Thomas Pasatieri  csak a recitáló dallamvonalak megalkotásáért dicsérhető, melyeket a ki-
váló énekesek érzelmi töltéssel aktivizálnak. A tavalyi Operaverseny díjazottja,  a buldózer-
dinamikájú  Kristin Sampson,  az életét gyászoló  Mása szerepében  elképesztő energiájú
muzikalitással indítja be végre a darabot. Nagyon vártuk a Színészanya és új formákat kere-
ső fia drámai összecsapását, sajnos, ez kimaradt a textusból, viszont kárpótol érte a poéti-
kus magasságokba ívelő duett  kifinomult lebegése.  Beverly O'Regan Thiele hangbéli hen-
dikepjét érett technikával és káprázatos színészi játékkal ellensúlyozza, imponáló mozgása,
attraktív alakja nagyszerűen érvényesül  Debreczeni Ildikó  jelmezeiben.  Már a turbános
délutáni vörös is megkerülhetetlen, a fehér habosan szárnyal,  a halovány lila-rózsaszín ak-
varell muszlin pedig valóságos ruhaköltemény!  Haja Zsolt fiatalos baritonja, magabiztos ki-
állása a heves átélés belső hitelével párosul, (csak azt sajnáljuk, hogy nem hőstenor, egye-
lőre...)  A  New York-i Dicapo Opera gárdájából a Tanítót játszó  David Gagnon és a ritka
megszólalásai ellenére emlékezetes Jószágigazgató,  Daniel Klein emelhető ki.
Harangi Mária jóvoltából a végkifejletben élettelibb hangsúlyok képződnek, a játékjelenet
Dorn doktor kiemelt licitjeivel,  Arkagyina harkovi sikereit mesélő áriája,  vagy az elveszett
szerelmes homályos arcának feltűnései  erőteljes csomópontokká élesednek.  Az öngyilkos-
ságát megelőző képben  Haja Zsolt a teljes énfeladás traumáját páratlan szuggesztióval je-
leníti meg. Lehengerlő alakításával máris az Operaverseny első számú esélyesévé vált!

"Ó, a gimis blúz! Egy ócska matrózblúz...",  melyben hamvas bakfisok énekelnek a koszlott
udvaron, kortól függően  Bárdos Lajost, Brahms bölcsődalt avagy Sztálin-kantátát... Régi,
unott évzárós kórusok rémlenek fel,  nyakkendőben feszengtünk, a vakáción kívül legfel-
jebb a blúzok rejtett kincsei érdekeltek.
A Trefort Gimnázium esti koncertjén, az egymást kereső Jancsi és Juliskával két irányból
járjuk be a Földet, sokféle jóízű népzenével ismerkedve meg. Az erdélyiek merengő lassú-
ságát hetykén rappelő betyárok dübögő csizmái ellenpontozzák, a melankolikus zsidó tán-
cot  bajszos bolgár transznemű nők aszimmetrikus ritmusai. Az egyes népeket a kórusból
kiváló kisebb csoportok képviselik, jelmezt is öltenek, térbeli mozgásokkal is követik a ze-
nét.  A koreográfia kizárólag  a tagság saját műve, a  Halas Dóri - Mészáros Péter vezető-
párosé  a válogatás és a zenei irányítás.  A kollektív alkotás öröme izzik a levegőben,  van
narrátor, vannak hatásos fényváltások, teljesen színházszerűvé emelkedik a produkció.
A cigányok klánja saját erőből dolgozott ki egy tapsolós-csujogtatós táncos jelenetet. A
fergeteges akciót virtuóz pantomimmel vezényli  Meszerics András, aki már a Halastó elő-
dásain is méltán keltett feltűnést.  Kackiás sarokemelgetései, robbanékony csápolása tö-
kéletesen vizualizálja az észbontó ritmikát, később pedig egy afroamerikai gospel fókuszá-
ban áll varázsos éneklésével.
Sudármagas lányok, tüneményes rövid nadrágocskákban, károgva gúnyolódó banyákká vál-
toznak,  de elég egy sál a fejre és hullámzó karmozgással az arab éjszaka bódulatát idézik, majd vibráló legyezővel a kézben, csivitelő hangjukon a japán gésahangok is megszólalnak.
A nézők kis kék cédulákra írták fel, hogy mit szeretnének megszüntetni, a kívánság-pillan-
gók a magasból lebegnek alá, néhányat felolvasnak: "háború - bánat - szegénység..., majd
tűzre vetik a sok csúfságot.  A háttérzenét  véletlenszerűen csapkodó tenyerek adják, a
parázspattogásra emlékeztető kísérteties esetlegesség  Xenakis Embers-ének matematikai
aleatoriáját idézi.
Észre sem vesszük, hogy sokan a hátunk mögé kerülnek,  felsejlik a Könnyek tava,  egy iz-
landi szerző torlódó szólamokban hömpölygő,  áhítatos kórusműve.  Gyászos dobpergésre
vonul be a temetői menet,  Mészáros Péter frivol kántálással búcsúztatja Iluskát, erénye-
in kívül érzékletes humorral ecsetelve számos hibáját, míg a gyertyák csonkig égnek.
A befejező bolgár  Kafal sfiri  váratlan váltásai, feszült muzikalitása elementárisan szárnyal
Halas Dóri vezényletével,  gyönyörűségesen sugározva a közös munka, az éneklés örömét.
Amiről végül is az egész este szólt:  hogyan lehet ezt az  annyiszor igazságtalanul leírt, té-
vesen elítélt ifjúságot megismertetni művészet, a zene, az alkotás adta boldogsággal.

Nem messze  a magyar Bauhaus minta-házaitól árválkodik  Molnár Farkas  félbemaradt "Ma-
gyar Szentföld" temploma. Ha felépült volna, a harmincas évek vasbeton-építészetének uni-
kális kuriózuma lenne,  így oszlopos félkörívében kortárs meseoperát láthatunk. A legendás
Cupido és a halál után a  Halastó Kórus nagyobb fába vágta fejszéjét. Jonathan Dove ope-
rájában nincsen próza, a zenei anyag áthangszerelhető, de az énekszólamok nehézségei el-
kerülhetetlenek.  A kiváló kórusban nem minden szerephez található megfelelő énekes, de
a rendezés ötletessége és a mozgalmas látvány elfedi a kisszámú hiányt.
A férjszerzést hadászatilag megoldó Hildebrand király,  Nényei Pál  grandiózus alakításában
erőteljesen indítja a darabot, bábokkal duplikált lányai közül  Szebeni Gabriella lágy tónu-
sával,  Pribay Veronika  vehemens játékkal,  marathoni útjának stációit vascipőben araszo-
ló  Vásárhelyi Zsóka  állóképes muzikalitásával tűnik ki. A humoros fordulatok az állati vőle-
gény, a disznófejű Rácz Lőrinc drabális bejövetelével komorulnak el, de az esküvő illusztris
vendégserege, a kezükben tartott képekről felismerhető  politikusok, hírességek, celebek
ujjongó kórussal éltetik a három királyi párt.
A kórustagokból álló zenekar,  Tóth Árpád  vezetésével biztos zenei alapot jelent, a billen-
tyűsök:  Hajdú Melinda és Hám Bernadette,  Juhász Éva/koboz/,  Gózon Éva/ütögardon/,
a csellószólista  Pribay Valéria és a vendég  Tömösközi László az összes ütőhangszereken,
de mindegyik, közben énekkari feladatait is teljesítő szereplő  a maximális teljesítménnyel
járul a sikerhez. Hatalmas báb-alteregójával erősítve  Joós Andrea  Nyanya-királynője lép a
színre és az animális vőlegény elrablásával megteremti a várva várt konfliktust. A férfiak hát-
tal álló sorfala függönyként zárja a felvonást,  irány a bukolikus büfé, ahol vajaskenyér, pa- lacsinta és Elvarászolt Disznós bögrékben szódás málnaszörp vár.
Göttinger Pál,  mint narrátor huncut koboldként köti össze a jeleneteket, titkokat sejtet,
megelőlegezi és magyarázza  a történéseket,  rendezőként pedig  jó tempóban mozgatja a
nagylétszámú szereplőgárdát, sárkánykígyókkal szelet vet, felhőkbe röpít és a vadludak röp-
pályáját is meghatározza. Nemcsak a sürgölődő szolgahadnak van hisztérikus koreográfiája,
de a Nyanya-bábú gesztusai is boszorkányosak.
A férjét kereső legkisebb lány az  Északi Szél  házába téved,  Mitruly Enikő és Turchányi
Márton veszekedő kettősének komikuma,  majd  Juhász Orsolya és Sztojanov Georgi mon-
dén rocker-párosa az előadás csúcsait jelenti. A  Hold  imbolyogva lebeg  Madaras Sándor,
Meszerics András, Murányi Norbert és Novák István  lírai kvartettjének sejtelmes hangjai-
ra, utat mutatva a Tejút kastélya felé. A túlmozgásos boszorkány-lány  Emerencia: Polonyi
Artemisz, energikussága ellenére alulmarad  a kitartó szerelemmel szemben,  a szőrös kan
herceggé változik, de a mese bűbájos varázsa tovább vibrál a befejező kórusban. melyet a
már jól ismert, tizenkét tagú gitár-együttes hetvenkét húron kísér.

A nyitódarab,  Luciano Berio: " Les mots sont allés"  címével ellentétben  Rohmann Ditta
koncertjén megjöttek a szavak. Az ifjú művésznő minden számát konferálta, frappánsan ér-
zékletes mondatokat fűzve a játszottakhoz. Szellemes, érdekes, személyesen átélt minden
szava, beszél az alkotókról,  hozzásegít a hallottak befogadásához,  végtelenül szimpatikus,
miközben jottányit sem enged a kiművelt szakszerűségéből.
A csellóversenyéról is ismert  Lutoslawski Három strófá-ja után,  Henri Dutilleux követke-
zik Sacher mecénás nevének betűiből, (So,ac,h,e,re) komponált variációival. Utóbbi szerző
magának  Rosztropovicsnak írt káprázatos versenyművet,  reméljük, mindkét említett dara-
bot hallhatjuk  majd egyszer Dittától,  aki  Ligeti Cselló-koncert-jét  már nagy sikerrel ját-
szotta.
A még ismeretlen  Ajtony Ákos 2008-ban született  Atem auf dem Spiegel  című kompozi-
ciója dübörgő motorikus feszültségével  tűnik ki,  míg  Saariaho Spins and spells-ének me-
lodikus harmóniája érvényesül inkább. Az intonálás biztonsága, az átélés természetes hevü-
lete a legkülönbözőbb stílusokat homogenizálja  az előadói egyéniség önképére, a XX. szá-
zad második felének, nálunk még "kortárs"-ként rettegett művei, könnyen befogadható él-
ményként realizálódnak.
Eötvös Péter Two poems to Polly-ja és  Andriessen La Voce-ja az előadó deklamációjára
is épít,  Rohmann Ditta oratorikus megszólalásai  tökéletesen illeszkednek a szerzők elkép-
zeléseihez.
Kurtág György  mikrokosmosa, a  Játékok  kimeríthetetlen kincsesbányája az előadóművé-
szeknek, Bárki játssza, bármilyen hangszeren bármelyiket,  mindig egy lépéssel beljebb ke-
rülünk a kurtági univerzumba.  A Schatten, a Népdalféle és a Pilinszky: Gérard de Nerval
után  Ligeti György korai Csellószonátá-ja koronázza meg az évad egyik legfontosabb szó-
lókoncertjét.

Kagel szétvagdalta a Beethoven-kottákat,  Stockhausen három komplett szimfonikus zene-
kart versenyeztetett, egyidőben három különböző művet játszatva velük: a Cage-i "párhu-
zamos események véletlen koincidenciájá"-nak zenei megjelenítése  végre nálunk is meg-
jelent. Csalog Gábor  szerzeményében a három összefutó barcelonai utcát vonósnégyes,
zongora és klarinét képezi le, az önállóan futó hangzó események pedig Mozart-művekből
táplálkoznak.  Különbség,  hogy a véletlen irányított,  a zeneszerző tudatos szerkesztésé-
nek eredménye, míg az összetertó erőt a tempó azonossága jelenti.
A Mozart-morzsák vadászata fantasztikus élmény,  örök kudarc,  hiszen néhány hang után
a másik szólam lenyomja, az ütközések és ritka találkozások azonban varázsos akusztikai te-
ret generálnak. "Pokol fenekén fekete szörnyűség", mely soha nem hallott konfrontációk-
kal katartikus élményt generál.  Csodálható a muzsikosok intonációs biztonsága, melyet a jobbról-balról betüremkedő, ellentétesen ütköző hangnemek tesznek próbára.
A Pajta-koncertekből ismert zenészek közül  Dóczy Áron és Pintér Dávid hegedűsök árny-
képei húzták a tüll-függöny mögött és így csak a második tétel napvilágos tuttijában leple-
ződtek le,  Kiss Péter  ballal zongorán, másik kezével cselesztán billentett dörgedelmes, il-
letve égi hangzatokat,  Szűcs Péter  szinte Bella Máté-i clustereket bontogatott  klarinét-
ján. A mélyebb vonós-szólamok áradó erejét  gyönyörűséges vizualitással fokozta a brácsás
Krúlik Eszter és a csellót ölelő  Mód Orsolya.
A közreműködők,  élükön  Csalog Gábor-ral,  valós Mozart-ot is játszottak az első részben,
Az első bécsi iskolától elszenvedett túltelítettség okából  ennek sikerét  csak a kiszűrődő
tapsvihar bizonyította,  a pianista-idol első kompozíciója azonban, sistergő életteliségével,
abszolút revelációként hatott!

Cirkuszimádat, Holdmámor, Bohóc-mítosz, - a huszadik század elejének legtöbb művészénél
felbukkannak ezek az elemek:  Stravinszkij Petruskája, Picasso rajzai,  Richard Strauss Salo-
méjának Hold-fohászai. Giraud  versciklusa  Hartleben  átköltésében nem véletlenül került
Schönberg látókörébe, ehhez csupán egy sikerre vágyó, rosszul éneklő, de mérhetetlenül
gazdag dáma kellett...  Így született a  Sprechgesang, az  énekbeszéd, pontos magasságok,
dallamok nélkül, olyan kottaképpel rögzítve, amely tág értelmezési lehetőségeket nyújt.
Előadták már színésznők, jószerint csak deklamálva,  másik végletként  Cathy Berberian vé-
gigáriázta. Miért meglepő ez? Látjuk pl., milyen változáson ment át  Kurtág György What is
the word-je  Monyók Ildikó  animális őshangjaitól  Molnár Piroska  kongeniális énekéig...
Az igazi egyensúlyt talán Marianne Pousseur, Herrewege által vezényelt, 1992-es felvétele
találta meg, az esetlegesen írott hangokat, valahová, pontosan intonálja, énekel is nagyon,
de a hangsúly a drámai megjelenítésen van,  ám méltó vetélytársként rémlik fel,  Christine
Schafer,  Pierre Boulez dirigálta legendás produkciója.
Bodrogi Éva színészi vénája maradéktalanul érvényesül, minden gesztusát a textus sugallja,
ám a hangbéli megformálás  tökéletesen hű  a szerzői elképzelésekhez.  Patetikusan szaval,
népiesen kántál, suttog, nyávog és sikolt, ahogy kell,  a hajlítások, glisszandók, kötések mí-
vesen kimunkáltak,  a teljes regiszterben érvényesül a hang nehezen rejtegethető szépsé-
ge.  A színházi jelleget erősíti, hogy az együttes fehér körgalléros jelmezben játszik, az ar-
cokat pedig "fennkölt ízlést követve", "fantasztikus holdsugárból" kevert új kence, a kréta-
képú Pierrot maszkja fedi.
Monostori Gábor  zongora-csillámai festik a holdfény lecsorgó,  szemmel iható szent italát,
beúsznak Krulik Eszter ábrándos hegedűhangjai, Pálfi Csaba puhán fénylő klarinétfrázisai,
az átszellemült atmoszférától már az első versnél megittasulunk.  A fakó fehércseléd Hold
képe csak beszélve rajzolódik fel  a fafúvók leheletnyi hangjai fölött, a nyájas-bús Chopin-
walzer minden akkordjából  a depresszív halálvágy sóhajt. Közben olvasni vétek, de utólag
ízelgetve  Térey János  átköltése mallarméi magaslatokra emeli a szöveget, melynek impul-
zív hatása minden kimondott  szótagon érződik. A "halálosan beteg éji Hold" rondója, mint
ismeretlen dal  igéz, - mintha "edényből egyszál fuvola" /Tandori/ szólna  Tóth Zsuzsanna
interpretálásában,  szférikus hátteret teremtve  Bodrogi Éva  átszellemült parlandojához,
mely elhaló trillákkal zárja az első, hét versből álló ciklust.
Arnold Schönberg  elképesztően leleményes, színgazdag hangszerelése hatalmas feladatot
ró az előadókra,  melyet ez az együttes, óriási koncentrációval,  karmester nélkül is mara-
déktalanul teljesít. Erre is volt már példa:  Patricia Rideout, aki talán a legtágasabb hang-
színspektrummal realizálta a rettegett szólamot, vezénylés nélküli együttessel állt ki, igaz,
a zongoránál  Glenn Gould  ült...
A második részt nyitó, háromhangú basszusmotívum fölött lazán áramlik Krulik Eszter brá-
csahangja, az óriási, ólomsúlyú,  szénszínű lepkéket idézve,  a gyilkos némaságot aztán az
Ima Pierrot-hoz  vulkánikus hevessége  ellenpontozza.  Igazi telitalálat a  Rablás  ritmikus
pergetése,  fantasztikusan árad  "Róóóte...Rubíííne"  Bodrogi Éva  vajákos hangján, a kö- vetkező  Vörös misé-ben viszont két sistergően feltörő sikolya  verseng a fuvolával.  Mor-
gensterni morbiditású a klipprövid Akasztófadal, a cselló-brácsa agitato fölött villámlik el
Tóth Zsuzsanna  őrült pikkolójának akasztófát rajzoló cikázása. Vérfagyasztó a Lefejezés,
melynek véres rettenetére  Pálfi Csaba  frappáns basszusklarinét böffenése tesz pontot. Lírai közzene követi, esztétizáló melankólia, ölelkező dallamok piánisszimója: "Minden köl-
temény keresztfa, Költő vérzik rajta némán " - adekvát melodrámai szituáció.  Sokáig meg-
vetéssel kezelték a műfajt, noha Benda idejében Mozart,  majd Liszt is kacérkodott vele,
a kortárs színház nyelvében viszont  újra polgárjogot nyert,  hiszen a színpadi beszéd lej-
tése is kottázható, a kísérőzene pedig fokozza hatását.
Lám, Pierrot is  "korszerűen érzeleg", "önsajnáló, kristálytiszta sóhajjal",  majd Übü királyi
abszurditással lékeli meg  Cassander kopasz fejét, hogy illatos dohánnyal töltve, pipaként
használja. A Szerenád-ban gordonka "pöcköl egy kis pizzikátót",  Rohmann Ditta "irdatlan
nagy vonóval", dinamikus gesztusokkal imitálja az óriásbrácsát. A befejező darabban felde-
reng a "mesés aranykor illata":  a táj már napfényes,  szinte konszonáns hármashangzatok
lebegnek alá,  részeg-boldog a sóvárgás,  de hogy ne legyen megtévesztő az idill,  a majd-
nem É-dúrba hajló utolsó hangzatba, memento moriként döbben az énekes kemény F-je.
Ritkán találkozunk élőben a korszakos művel, - nagyon reméljük,  hogy  Bodrogi Éva és a
fantasztikus együttes emlékezetes  Pierrot Lunaire-jét még sokszor hallhatjuk!
Beleférne, hogy  Igor Stravinszkij óhaja szerint, egyszer csak az énekszólam nélküli, elké-
pesztő zenei anyagot hallgassuk meg...

A protokolláris jubileumi koncerten,  4X10 éves leosztásban játszották el  életművük legje-
lentősebb opuszait.  Nem halványultak el az emlékek:  majd' fél évszázad után se csökkent
Vidovszky: Autokoncert-jének és a Schröder halálá-nak revelatív hatása.
Most, az 1970. december 12-es dátum napra pontos, 40-es évfordulóján, az ihlető kortár-
sak műveiből hallhattunk lenyűgöző ízelítőt.
A Távoli Atyaúristen,  John Cage: Branches  című kompozíciója,  acélosan pengő kaktuszai-
val, a bambusz szélhárfa, a ritkán dübbenő dobok, a csattogó liktor-vesszők hangjaival,  az
egymásra fókuszáló figyelem koncentrált esetlegességében nyilvánult meg.
Karlheinz Stockhausen az  Es-hez írt kommentárja  nem mindennapos nehézségek elé állít-
ja az elszánt előadókat:  "Akkor kezdj el játszani, ha már nem gondolsz semmire, akkor állj
meg, ha eszedbe jut valami".  Az  Amadinda  tagokkal kibővített együttes sikerrel vette az
akadályt, alfa-ködben lebegve éltük át a meditatív hangképek lebegő mámorát.
A ma már kevésbé frekventált  Christian Wolff: Burdocks  vázlatos texturája  szintén a ját-
szók alkotó fantáziájára bízza az eseti megvalósítást.  A  Sáry László  harmonikáján felsejlő
dallamra minden hangszer reagál: Rácz Zoltán vibrafonja dupla tempóba, Vidovszky László
zongorája akkord-fürtökbe rejti,  Váczi Zoltán  vonójával csiholja  a szférák zenéjévé.  Az
ütős hátteret Serei Zsolt tom-tom dobbanásai,  Jeney Zoltán dob-masszázsa biztosítja. De
nem a /még akkor - és a mai napig/ szokatlan hangszerkezelés  adja az élményt,  hanem a
lassúdad hömpölygő akusztikai áramlás, mely lazává békítő álom-burokba von.
 Holló Aurél, aki az előzőben  elektronikus csörrenések, zengetett effektek révén került
a középpontba,  a befejező Cage darabban a gran cassán zizegő borsószemek,  a pattogó
buborékok segítségével idézi meg az erdők és folyók zenéjét.  Bojtos Károly  Neptunként
zúdítja alá pillepalacknyi vízeséseit,  kereplőjével vijjogó szelet,  rézlemezével égiháborút
imitál. Az Alapító Atyák sem maradnak el:  Jeney Zoltán a gong-radír mestere,  Vidovszky
László nádköteggel, habverővel ritmizál,  Sáry László  gumicsőbe fújja  fojtott melódiáját.
A FUGA fehér falai között még az alanti metró-dübörgés is  gyönyörűségesen illeszkedik a
hangzó anyagba, - az akusztikai térben  Simon Albert  angyalszárnyai suhognak.

Besurrannak a színre és egy jó kis ropogós Rossini-kvartettel nyitnak: egy színész, két mu-
zsikus egy, csak egy, de milyen! énekesnő...,  de, idézve a szállóigévé híresült beregszászi
Liliomfit: "...és mindenki énekel!!!"   Gyabronka József  goethei soraival Mefisztót idézi, a
klarinét-szólam jeleníti meg  Faust-ot,  Margit áriája szárnyal  Bodrogi Éva előadásában. A
zenekari alapot, találékony hangszerelésben  Koltai Kata  adja gitáron,  az illúzió mégis tö-
kéletesen operai.  Murger  bohémjeinek története ugyan álromantikus szenvelgés, amely-
ben az érzelem  "szétmarcangolta a költő szívét...",  de Mimi éneke poétikus finomságával
ma is hódít.  Bartek Zsolt  lendületes klarinét-frázisai hitelesítik Carmen Seguidillá-ját, azt
is megtudjuk, hogy a férfifaló cigánylány úgy csábítja rosszra  az őt elfogó hadnagyocskát, hogy annak baszk anyanyelvén szól hozzá, (pont úgy ne tudna?!?)  Csak ámulni lehet, hogy
mire képes a mini-együttes, hiszen Donizetti veszekedős duettjétől /végre!/ a kortársabb,
mindössze 80 éves, szépkorú  Poulenc-műhöz érkezünk. Apollinaire Theréziász emlői  cí-
mű, szinte dadaista textusa Übü-királyi abszurd: a drámai szoprán címszereplő, kerül, ami-
be kerül, férfivé szeretne válni. A színészi kvalitásokban is dúskáló  Bodrogi Éva, miközben
varázslatos koloratúrákkal nyűgöz le,  kipukkasztja lufi-melleit és diadalmámorban zengi az
elnyert férfiasság ódáját.  Friss hangvétel,  mámoros kacagás: így lehet megszerettetni az
operát, nem is olyan elvont unalom az!
Mezítláb vannak ugyan,de a szellem és a tehetség pajkos ünneplőbe öltözteti őket... 2011

"Sváb stílus"-ban, azaz vályogtéglából rakott pajta  Vértesacsa/Atscha/ fehér temploma mö-
gött,  bánatos 40-es izzók lógnak a mestergerendáról,  a pódiumon a világ legrövidebb zon-
gorája, ha Richter látná, azonnal tartana itt egy flash mob koncertet. Csalog Gábor-éknak
második évük ez itt,  elmélyült műhelymunka eredményeként, szigorúan szerkesztett prog-
rammal várják a hallgatóságot,  melyben  Bach és Kurtág  eleven szimbiózisban alkot kreatí-
van új minőséget.
Németh András azonos intenzitással vezeti elő Bach É-dúr kétszólamú invencióját és a kur-
tági Felhangjátékot, vagy az Antifonia Fisz-bent,  Csalog Gábor aztán alaposan belevág a Kö-
nyökösbe, de neki még a tenyeresei is árnyaltan megformáltak... Hogy milyen élmény lehet
akár egyetlen hang, azt a 8 duóban csodáljuk, a Pintér Dávid-Szalai András hegedű-cimba-
lom-kettősének lebegően titokzatos játékában. Kontrasztként a Dühös korál és a Veszeke-
dés fortéi dübörögnek, hogy aztán  Dóczi Áron lírikus pianisszimóival térjünk vissza Kurtág
...féerie d'automne...-jához.  "December hője, nyarak jégverése, mi nem voltam még? Bol- dogan halok", a Pilinszky: Hölderlin-jére írt vibráló varázslatot két Moments musicaux kere-
tezi, teljes fényében mutatva meg a Mester többszólamú építkezését.  Megvalljuk, a ritka
koncerttermi alkalmakkor, még sohasem sikerült,  legalább egy kicsit megérteni  a kurtági
zene felépítését, - de itt, a hangolatlan kakasszó és a templomi óramű  metallofon belépé-
sei ellenére, ebben a csodálatos közegben valami, az érzelmi élmény primer hatásán túl is
megvilágosodott.
A Hommage-ok sorát  Palojtay János  nyitja a Bálint Endrének szóló mű kerekded glisszan-
dóival, majd a Szervánszky Jenő születésnapjára írt Capriccioso luminoso és a "Néhány fű- szál  Martyn Klára emlékezetére" szól,  Fejérvári Zoltán  innovatív tolmácsolásában.  "Még
egy hang a távolból": talán a löszbarlang mélyéből sejlik fel a brácsaszó, Tornyai Péter-től,
aki ezt követően végtelen rezignációval mutatja meg, milyen is Kurtág Unottan-ja. A vonós-
négyes átszellemülten intonálja Bach korálelőjátékát,  Kiss Péter viszont a Dühös korálból
visszamaradt, elfojtott szenvedélyességét tombolja ki az ironikus Csajkovszkij-paródia látvá-
nyos csapkodásaiban. Zétényi Tamás egy újabb Pilinszky-vers lírai reflexióját énekli el gor-
donkáján,  kifinomult muzikalitását  csak a koncert legnagyobb élménye tetézi: a " Vékony
Ildikó 2009. október 3." A legendás művész emlékére csupán a cimbalom két legfelső húrja
remeg borzongató fájdalommal,  Szalai András  létezés alatti pianisszimóval képes a túlvilá-
gi szférák zenéjét felidézni.   Éteri poézisű játéka  a hangszer olyan lehetőségeit tárja fel,
amely azt még a zongoránál is alkalmasabbá teszi a kurtági elképzelések megvalósítására.
A Bornemisza Péter-i "Virág az ember" harmadik variációjának  elhaló üveghangjaival búcsú-
zik  Csalog Gábor nagyszerű együttese,  amelynek jövő évi  Pajtá-zását felfokozott kíváncsi-
sággal várjuk.     2010 aug

A K Mamá-ban Dessau-t, Kurt Weill-t, a Korijolánusz -ban Monteverdi-t énekeltek, mostani
bemutatójukkal eljutottak  a kortárs operáig.  A történet ma játszódik,  így zeneileg legin-
kább a Cherbourgi esernyők dialógusaira emlékeztet, de felismerhetjük a barokk recitativo
és Mozart mellett, még a pekingi opera hatását is. Matkó Tamás minioperája mindazonáltal
átgondolt invenciójú, önálló alkotás,  amely karakterizálni is képes az egyes szereplőket.
A szomszédok darvadozó társaságába váratlanul toppan be, az örök lúzer deprimált figuráját
megható eszközökkel alakító  Rusznák András,  majd egy esküvője elől idemenekülő meny-
asszonnyal  bővül a kör.  Kiss Diána Magdolna  belépője  originális nagyária,  az elbeszélés
drámaiságát rafinált koloratúra tetőzi. A középponti kanapén csoportosuló barátok közt az
egymondatos színész szerepét,  valamint  a naprakész prológot elővezető  Mátyássy Bence
és az arányos kiegyensúlyozottságot énekben is megtestesítő  Barabás Richárd  jeleskedik.
Máthé Zsolt életerős textusa, dalszövegeinek frappáns szellemessége mindennapjaink moz-
gékony látleletét adja, összefogott, világosan tagoló rendezése pedig tovább erősíti a kon-
fliktusos komikum hatását.  Nincs TV-nk,  így nem ismerhetjük  a sorozatok szofisztikált lég-
körét, megbízható véleményekből azonban leszűrtük, hogy szó sincs paródiáról, de még di-
rekt utalásokról sem.  Az ismert élethelyzetek átlagosságát  az énekelt zenei anyag stilizált-
sága ellenpontozza, izgalmasan új minőséget teremtve.
A sorsüldözötteket istápoló házikisasszony,  Radnay Csilla reménykeltő randevúra siet, de
hosszútávú partner helyett a ba/s/szista  Herczeg Tamás  trükkös szoknyapecérével talál-
kozik. A csapat vészjósló kitörésben, kórusban követeli a megtorlást: "Lökd le a lépcsőn!",
a befejező részben aztán még szélsőségesebb jelenségekkel találkozunk. A pszichodoktor-
nál  Kiss Dia  hullamerev katatoniában  jelenik meg,  a Szent Sebestyénként tűrt injekció-
tűz hatására aztán bravúros mimikai vitustáncot mutat be.
Befelé fordított, kacska lábaival végig ott gunnyaszt egy vidékről szalajtott, örökké mosoly-
gó, naív leányka.  Szilágyi Kata  többször is bohókás dalra fakad,  míg "Büdös macska"-mot-
tójú pajzánkodása a grandiózus finálé főmotívumaként teljesedik ki.
A HOPPart Társulat frenetikus produkciója  váltott lovakon vágtat:  a további előadásokon
majdand újabb tagok is feltűnnek. Az elvárások tovább erősödnek, a jövőben minimum egy
tragikomédiát várunk rap-operai köntösben...

A négyszögletű udvarra  eladhatatlan luxuslakások ablakai szomorkodnak, /ki szeretné egy
leendő Ráday II Kultucca zsivaját hallgatni?!?/,  de most a kocsmaasztalok között gyönyörű-
séges énekszó hallik.  A tüneményes szoprán:  Bodrogi Éva, aki annyi kortárs darabban re-
mekelt már, most dél-amerikai szerzők dalait énekli  csábos közelségben.  Jaime Ovalle és
Alberto Ginastera, (van, aki ezen Nagy Neveket nem ismeri?- hát van...) jeles opuszai a pá-
ratlan  Koltai Kata  klasszikus gitár-kíséretével szólalnak meg. Az ő virtuóz előadásban cso-
dáljuk  Heitor Villa-Lobos és Ginastera  szólóműveit is, de szegény  Erik Satie  lejárathat-
hatatlan  Gymnopédia-slágere is belefér.  A harmadik muzsikus,  Bartek Zsolt,  klarinétján
szépségesen ívelt dallamvonalakat rajzol a Gozsdu E kocka-terébe. Padlószinti ekvivalense-
it a Közép-EurópaTáncszínház szólistája, a végtelen muzikalitású  Gulyás Oszkár kifinomult
gesztusai jelenítik meg, a négydimenziós "tér-idő zene" érzéki tökéletességében.
Az átjáróház színpadán néha vétlen járókelők surrannak át, de még az ő random mozgásuk
is tökéletesen szervül az invenciózus "Kortárs Tánc- és Klasszikus Zenei Performansz-kon-
cert" eredeti stílusába...

Az előző napok félsikerű koncertjei után, boldogító elégtételként szolgált az ifjú ütősvirtu-
óz káprázatos szólóestje. Lehet, hogy  Bogdan Bacanu  európahírű, de ebben az öblögetős
FeHér Templomi akusztikában, puha verőkkel játszani,  végtelen bulvár-zengést adó, súlyos
tévedés. Hát még, ha ráadásul  Weiss  cipp-ciripp lantjátékra írott szonátáját is  így inter-
pretálja... Szimpatikus fiatalokkal látványosított programjában, talán  Bach két hapsichord-
ra készült Concerto-jának 4 marimbás átirata volt az egyetlen igazán élvezhető. Minden jó,
de ha a vége nem?!? - túl  Holló Aurél gyönyörűséges gamelán-opuszán, az Amadinda Mars-
béli krónikája, kínos varieté-bénázásaival, a virtuóz anyag ellenére mélyen bántó csalódást
okozott.
Széles mosollyal, irdatlan harci dobjával masíroz be egy fiatalember,  hogy a hihetetlen tre- molo- és paradiddle-variációkból épülő Mitch Markovich: Tornado-val, már az első percek-
ben kitörő ovációra késztesse  az elbűvölt hallgatóságot.  Kontrasztként  Anna Ignatowicz, poétikus muzikalitású  Toccatá-ja következik,  majd  Stevens,  teljesen új ütéstechnikákat
alkalmazó,  eszméletlen virtuozitást igénylő  Rhythmic Caprice-e. A verő nyelével  oldalról
oldalról ütött hanglapok, a "Stevens-pizzicato", azaz a verő fejének és nyelének egyszerre
való használata,  valamint a fektetett verővel előidézett hangfürtök:  Tömösközi László el-
söprő lendületével párosítva, fantasztikus hangképek páratlan gazdagságával nyűgöznek le.
A híres  Marimolin-duó  repertoárjából származó   Double Talk,  Donald Womack  zsigeri
invenciójú műve,  Banda Ádám  expresszív hegedű-játékával  az est váratlan meglepetését jelenti.  Bealkonyul  a hegedű-zongora szonátáknak!  A XXI. század zenéjében  korszerűbb
hangszerpáros veszi át a helyét, - /és mennyivel könnyebb szállítani,  no meg hangolni sem
kell.../ Érdekes kísérlet Ben Wahlund-nak, a Fermi Részecskegyorsító-ban ütköző atomok
hangképeivel párosított kompozíciója,  de az előadó kreativitását  még inkább fémjelezi  a
John Psathas: Etude,  melyben saját válogatású  háztartási eszközök,   - úgy mint bogrács,
pecsenyesütő serpenyő,  zsírosbödön, - is helyet kapnak,  autentikus hangzást biztosítva,
az elektronikus háttérrel kombinált, briliáns zenei anyagnak.
Külösen a mély regiszterben, fenségesen hatásos a marimba-zúgás, a világjáró ütősök mód
felett visszaélnek ezzel, egysíkúvá, ömlengőssé téve mégoly értékes koncertjeiket is. Nagy
örömünkre szolgál,  hogy  Tömösközi László  nem ezt a tévútat követi,  hanem gyönyörű-
séges sokoldalúsággal, a kortárs ütős-irodalom egyre bővülő tárházában keresi a kiemelke-
dő képességeihez, elszánt céljaihoz méltó feladatokat. 2010

A Palatinus-házak ugyan már a múlt század eleje óta állnak a Dunaparton, a koncerttérben
mégis inkább egy épülő Bauhaus-ház betonvázában érezzük magunkat.  Az udvar üvegtetőt
kapott, körben,  egyelőre nyitott szobabelsők övezik, kávéház lesz, avagy puszta irodaházi reprezentáció?  - most mindenesetre ígéretes akusztikai tér  a mindig újdonsággal kirukko-
ló Soharózá-nak. Földrajzi fogalmakból összerakott kollázzsal nyitnak, ritmikus többszólamú-
ságban, fúgaszerűen hallhatjuk a világ nyolc tájának nevét,  melynek folklórjából meríti té-
máját az együttes kreatív munkájával kialakított kórusimprovizáció.
A libanoni hangszőnyegben  jól megfér egymással  a keresztény zsoltár és az iszlám meditá-
ció, a 7/4-es bolgár ritmusokat, arcra-testre mért ütések színezik,a vijjogó szopránok prés-
hangján szól a paprikaültető népdal.  Valóságos vásári sokadalomba csöppenünk,  a  török
piaci káoszban kofák kelletik árujukat, csörög a pénz, heves a hangulat, betetőzésként új zenei formációval ismerkedhetünk meg:  színre lép a  Zöldségzenekar! Lyuggatott dinnye,
kivájt tök a rezonátor, mely tompa szédületbe modulálja  a fúvott hangokat, de izgalmasan
szörcsög a paprika, sőt, még a sárgarépa is.  /A produkció végén a közönség elfogyaszthat-
az ily módon preparált hangszereket.../
Halas Dóri  a Felmutató Ikonos Vajda-kép  karizmatikus gesztusaival irányítja  az együttest,
de sokszor valamelyik kórustag vezényli a kisebb frakciókat. A részfeladatokat önállóan dol-
gozták ki, a jókedvű lendület mutatja,  hogy mindenki sajátjának érzi a közösen kiérlelt al-
kotásokat. Performansz a javából: szüntelen változik a térbeli elhelyezkedés, előttünk-mö-
göttünk, közöttünk zeng  a könnyedén formált intonáció.  Egymás munkáját mosolyogva fi-
gyelik, az összetartozás önkéntes egysége egyenesen lenyűgöző.
De helyt kap Monteverdi is, két madrigáljának plasztikus dallamossága kifinomult kontraszt-
ja a folklór tombolásának.  Indonézia árnyjátékkal képviselteti magát,  a wayang-figurák já-
tékából csak Ganésát, a jóságos FeHér ElepHántot hiányoltuk, kárpótlásul egy minden bajt
orvosló gyógyteát  ismerhettünk meg. Aminek nem lehet ellenállni:  Fekete-Afrika dübögő
ritmusai felszaggatják  a lélek kérgeit,  elfojtott ösztönök szabadulnak fel,  az archetipikus
törzsi létezés mámora, - közben egy ugandai zsidó/!/ altatódal dünnyögő lebegése.
Argentina: részletek  Ramirez Kreol Misé-jéből, egy új tag,  Meszerics András éteri szóló
ja, Kyrie és Gloria, a Muzsika örök Dicsősége! Végül elérkezünk kis  Hazánk-ba, mi a kántá-
ló vénasszonyokkal büszkélkedünk, hogy humorból se legyen elég, aztán a szűnni nem aka-
ró ünneplés közben, ráadásnak még egy zengő-zúgó kórusimpró: felejthetetlen este!

Juhász Balázs ütőhangszeresként már többször feltűnt koncerteken,  mint komponista is
a marimbát választotta hangszerének. Kilenc tételes, kissé orientális hangzású műve válto-
zatos zenei anyagot mutatott be,  melankolikus zúgásokat keverve virtuóz izgalmakkal. Né-
ha ugyan hosszadalmasnak tűnt,  de kétségtelenül bizonyítja az autentikus zenei fogalma-
zás készségét. Ha továbbra is ütőhangszeres művekre összpontosít, meghatározó szereplő-
je lehet, a használható új darabokat erősen hiányoló, hazai kortárs zene világának.
Habzsolva a nagyzenekar lehetőségeit,  Nyitrai László,  Spanyol Capriccio-jában tomboló
életörömmel vonultatja fel   csapongó fantáziájának  gazdag arzenálját.  Csattog-csetteg
a sok kézi csengettyű, félelmetes intenzitással lép be a trombitaszólam, vidul és harsog a
teljes apparátus. Bizony, sok egy kicsit, a bőség zavara érződik,  nem ártott volna egy kis
önkorlátozás, - de azt elsöprő lendület, a gesztusok változatossága  híven mutatja a nagy
formák biztos uralását és a drámai hatásokra hegyezett érzékenységet.
A Parti Nagy Lajos darabjából kiinduló Ibusár valóságos opera:  áriák, songok mellett csak
narrátori recitativot tartalmaz.  A  Máthé Zsolt  dalszövegeivel  pestiesített  szövegkönyv
minden lehetőséget megad  a zenei karakterizálás és a sarkított szituációk kialakításához.
A fantáziadús és keményen átkomponált zene,  a brutális zongorakíséret okábul, csak fe-lemásan tud érvényesülni. Talán dempfelt/!!!/ pianínót kellene használni, így a pazar szö-
veg jórésze elvész a dübörgésben.  Wágner Adrienn  némi hangi indiszponáltság ellenére
böcsülettel teljesít  Sárbogárdi Jolán szerepében,  ez a figura azonban kifejezetten foko-
zott intenzitású színészi megjelenítést kíván.  Máthé Zsolt  rezonőri munkakörében intim
eszközökkel operál,  Gulyás Balázs  viszont átütő énekléssel, imponáló kiállással villog dél-
ceg huszárkapitányi mivoltában.  Molnár Gyöngyi  büszkén rátermett előadásmóddal hoz-
za anyaszerepét, kivételes szuggesztivitású orgánuma nagyszerűen érvényesül, színészileg
lenyűgöző: egyetlen blues-os "fasííírt"-szóban képes  az egész háziasszonyi létezés tragiko-
mikumát felvillantani.
Egy Babits-dal és az Emberke tragédiája után  Nyitrai László meggyőzően bizonyította a
vokális műfajok iránti affinitását, ezt párosítva a nagyzenekari vonzalmakkal, rövidesen bi-
bizonyosan rátalál a szuperólomsúlyú opera-komponálásra is. (Reméljük, művét nem a po-
ros budapesti Operaház fogja bemutatni...

Fehérparókás amerikai diplomatahölgyek tanácskoznak pompázatos vacsoraasztal fölött, '44
tavaszán egy svéd diplomatát küldenek Budapestre,  a deportálandó zsidók megsegítésére.
A hófehérlelkű milliomosgyerek  a pályaudvaron szembesül a náci gaztettel: a magyar állam-polgárokat vágómarhaként hajtják a vagonokba.  Ezrével osztogat menlevélként a svéd útle-
veleket,  de ez is kevésnek bizonyul  a budapesti  Endlösung  százezres előirányzatához ké-
pest. Szembenéz a Sátánnal: vacsorára invitálja az akció parancsnokát, Eichmann-t. A több
szimfóniájáról és briliáns kamaradarabjairól híres kortárs észt zeneszerző,  Erkki-Sven Tüür
már a nyitókép hébernyelvű könyörgő szertartásában megmutatja  elmélyült zeneiségét, a
brutális képekben pedig drámai erejét csillogtatja.  A Hóhér és a Megmentő párviadalában
aztán teljes fegyverzetében uralja az ütköző indulatok mezejét: Wallenberg megszemélyesi-
-tője,  Rauno Elp és a kétméteres, csontarcú basszbariton, az észlényként lenyűgöző kariz-
májú  Priit Volmer, gigászi összecsapássá transzformálja az élet-halálról alkudozó jelenetet.
Hiányoltuk a deportálás jeleneteiből a  MI ÉDES MAGYAR CSENDŐREINK, RENDŐREINK, KÖZ-ALKALMAZOTTJAINK lelkes részvételét, de most  Eichmann szavai némileg enyhítik a hibát:
"13 emberrel jöttem, de rendelkezésemre álltak a MAGYAROK... és a zsidók." Az ostromlott
város lángjai festik vörösre a színpadot,  az  Embermentő hős tárt karokkal várja, a számára
a végzetet hozó szovjet hadsereget.
Már az első felvonás meggyőz, a Moszkvai Helikon Opera feledhetetlen  Kisvárosi Lady Mac-
beth-ével  és a Borisz Godunov-val nemrég itt járt,   Dmitri Bertman  nagyvonalú rendezői
kvalitásairól. A nagyrészt a színpad alatt/!!!/, takarásban játszó zenekar,  abszolút perfekci-
óval vezeti elő  a mérhetetlen nehézségű,  platinasúlyú zenei anyagot,  az énekesek, a kó-
rus, a színpadi mozgások tökéletes összhangban hitelesítik a nem mindennapi cselekményt.
De a java a második részben jön!  Míg az elrabolt svéd diplomata  a Gulag cellájában rabos-
kodik,  az amerikaiak lázasan nyomoznak utána  a szovjet /volt/fegyverbarátoknál.  A vörös
egyenruhában komédiázó,  kappanhangú orosz  Nemtudomkák  egyre csak a  Nye znájú"-t
hajtogatják, melyet gyöngyös népviseletben pávázó gyévuskák erősítenek meg,  míg a bör-
töncella tetején, az aktjukat felfedő gépíró hölgyek kopogják a végzetes válaszokat. A leg-
jobb énekesi produkciót egyébként ez a három, hol diplomata, hol bárisnya szoprán nyújt-
ja:  Helen Lokuta, Annaliisa Pillak és Juuli Lill,  akik színészileg sem adják alább.  A nagy
keresés közben benépesedik a színpad: Micky Mouse és Donald Kacsa megkettőzve próbál-
kozik, egy tengerész-admirális,  Rene Soom  énekét  folyamatos vitustánccal élénkíti,  sőt,
egy Elvis Presley-nek maszkírozott hasonmás is felbukkan, míg végül  Ronald Reagan elnök
/Vaino Puura/  tűnik fel legendás panamakalapjában, USA-állampolgárságot ajándékozva az
eltűntnek. Kenetteljes beszédét attraktív gesztikulációval kíséri, kezeit azonban a mögötte
megbúvó Eichmann-tól kölcsönzi!!!  Az iszonyatos léptékű fokozás,  csak a "Wallenberg" név
polifonikus ismételgetésével emelkedik  katartikus csúcspontjára,  a  "semmit sem bántam
meg"-et valló rab börtöne felett.  Wallenberg kikászálódik gönceiből,  harmadik alteregója
a hajlékonysági akrobata táncos,  Vahur Agar, aki a halál és megdicsőülés  pantomimját le-
begi el egy négyzetméteren, agóniáját keresztre feszített pózban végezve.  Még visszatér
a nyitókép gyertyafényes siratója, magunkba szállva csöndesedünk el,  hogy aztán negyed-
órás,  ujjongó tapsorkánnal ünnepeljük  az Észt Opera igazi összművészeti produkcióját, a
valódi "Opera Omnia"-t.

Lírai tenor narrátor vezet be  az etruszk-római történetbe,  majd három komor katona mu-
tatja meg,  hogyan is kell férfias erővel énekelni.  Nagyszerű a két római generális:  Martin
Hasler és  Sindre Ogaard,  a brutális Tarquinius szerepében  Birger Radde  sztentori hang-
gal uralja a színpadot.  Hihetetlen öröm  Benjamin Britten  zenéjét hallani:  takarékos szó-
lamokkal, káprázatos hangszereléssel dúsítja fel a 13 /Tizenhárom!!!/ tagú zenekar hatását,
ellentétben a mai szerzőkkel, nem zenekari szólamként kezeli az éneket, hanem változatos,
gazdag invenciójú mozgásokkal  kíséri azt.  Egy üstdob és egy hárfa képes  drámai hátteret
képezni, rezek nélkül, egyetlen kürttel súlyosbítva is elementárisan szólnak a fafúvók, meg-
felelő közegben átütő hatással bír egy felcikázó brácsa-szóló.  Jens Troester letisztult egy-
szerűséggel érvényesíti a partitúra legapróbb részleteit is, a kiváló zenekar élén minden le-
hetőséget megad a fantasztikus énekeseknek. A Rómába lovaglás epizódját  Cristoph Genz
tenorja meséli el,  alatta  Britten  zseniális programzenéje dübörög.  Lukrécia otthonában
Bianca Koch szopránja veszi át a Narrátor szerepét, az Úrnő, a Dajka és a Szobalány,  Isalv
Bianca, a rendkívüli muzikalitású mezzoszoprán:  Christina Bock és Alexandra Büchel társa-
ságában, a mennyei lebegésű "Good Night"-kvartettel tetőzve a lenyűgöző első felvonást.
Matthias Oldag, aki tavaly, a máris legendás Wozzeck-kel lett csodált emblémája, a Cegléd
nagyságrendű német város, Gera Operájának,  mértéktartó,  klasszikusan kiegyensúlyozott
rendezéssel mutat példát a modernkedő hazai hepciásoknak. Nálunk a hadurak nyilvánvaló-
an Hondákon dübörögtek volna, a római patriciusházat plazmaTV-k,  szobabiciklik és kütyü-
robotok tették volna "korszerű"-vé, nem is beszélve a papagáj-színek harsány kavalkádjáról.
Pedig az operában, ötletelés helyett inkább a drámai helyzetek kibontása,  a kortárszenei
hangvétel, a szereplők színészi perfekciója tesz igazán "modern"-é, ahogy ezt ebben a pro-
dukcióban, fájó irigységgel láthatjuk, hallhatjuk.
Rettegve vártuk a meggyalázás pornográfiáját, de a bámulatos arányérzékű rendező elkerü-
li a csapdát:  naturális, mégis ízléses,  valós jelzésekkel józanul stilizált tud maradni. A lehe-
tetlen szituációt  Isalv Bianca,  teljes mértékben  a zenei megjelenítés szuggesztiójára épí-
tő drámai szopránja teszi hitelessé, amely a megszégyenülés ébredésének eksztatikus kitö-
résében tovább fokozódik.  Vörösruhás gyászban,  iszonyatos kétségbeeséssel jut el az ön-
gyilkos tőrig, katartikus alakítással feledtetve   Ronald Duncan  librettójának gyengeségeit.
Végül a Narrátorok  valami érthetetlen "krisztus"-ozásba (?!?) kezdenek,  de ez semmit sem
von le a páratlan előadás lenyűgöző hatásából.

Lassan a felén is túl vagyunk már a Ligeti életműnek, micsoda felbecsülhetetlen érték, mi-
csoda kincs!  Mindössze 20-30 évvel keletkezésük után,  hazai viszonylatban ez up to date-
nek tekinthető...  A  Nonszensz madrigálok értő előadásban hangzottak el, nincs összeha-
sonlitási alapunk arra nézvést,  mennyire voltak kottahűek.  A szövegek magyar hangja egy
tüneményes kislány,  Bubnó Sarolta  nyomta le színészi erőben az énekeseket. A  Kürttrió
előadását  Keller András  diktatórikus hegedülése árnyékolta be,  trió helyett hegedűver-
sennyé torzítva a lírai kamaraművet.  Gyönyörűségesen szólt viszont a  Lontano,  kifinimult
belső mozgásokkal teremtve meg a látszólag állandó hangtér kontrasztját, a  San Francisco
Polyphony pedig barbár drámaiságú, csodálatosan sűrített energiákkal diadalmaskodott, a
vezénylő  Rácz Zoltán nagyszerű  UMZE együttesével.
Várjuk a jövő évi,  szokásos nyáreleji Ligeti-koncertet, vajon megszólal-e egyszer a  Grand
Macabre, ama égi ajándok, a két Thália-béli előadás után...

Cintányéros cudar kínai hangzatokkal kezdődik, a csattantott-ütött és egymáshoz dörzsölt
apró réztányérok, időnként fültépő élességgel hozzák hallóközelbe az Amadinda által felfe-
dezett újabb tradicionális zenét.  Wan-Jen Huang Adventure című műve már hangszerpark-
jával is imponál:  két timpani-hármas előtt  két afrikai tam-tam trió, melyeken  Rácz Zoltán és az ifjú  Szabó Mátyás  szólózik, az indító marimba-futamokat  Holló Aurél és Tömösközi
László játssza,  Bojtos Károly  egész gong-kollekciót kezel, míg  Váczi Zoltán a centrumot
képezi seregnyi ütőhangszerén. Gigászi hangtömegek, visszafogott lírikus közjáték, elemen-
táris hatású kompozíció!  Kontrasztként  Jo Kondo  pianisszimo hangfürtjei  szolgálnak, há-
rom marimbán, tizenkét szólamban. Derengő lebegés, finom átmenetek, merész disszonan-
ciák érzékeny érintésével. Az első részt záró, újabb kínai zenében már a vehemensen meg-
ütött hordónyi dobok is megszólalnak,  híven mutatva meg  a kortárs szerzők ütős-zenéjé-
nek népi gyökereit.
Before John2:  Holló Aurél most a gamelán-zene világában találja meg a kiindulópontot, a
fémes alaphangzásból fejlesztve fel kompozícióját.  Újabb hangkeltő eszközöket is épített,
most egy műanyagcsövekből fabrikált kürtőrendszer a meglepetés. amely szivacsos verővel
ütve ad tompán puffogó effektusokat. Egyre sűrűsödő bevezető után, hosszú meditatív sza-
kasz következik, melyben fikarcnyi epizódok taglalják  az éteri csöndet. A finálé természe-
tesen a felszabadult őrjöngésé,  amely viharos örömmámorával  béklyózza le a szinkopákba ájult hallgatóságot.  Eddigi Holló-kedvencünkhöz,  a Before John 6-hoz, íme, egy még viru-
lensebb mű csatlakozott, az egyre bővülő sorozatban.
Hallottuk már  Yoshisha Taira Hirophonie V-jét,  de olyan régen, hogy ez az előadása fel-
ért egy bemutatóval.  Az a félelmetes kezdés:  a torokból faltörő harci kiáltások, azonnal
tompított, rövid ütős-motívumokkal,  - majd lassú fokozás az eksztatikus fortisszimóig. Utá-
na elnyújtott, időtlen éjszaka zenéje: leheletnyi frázisok, alig hallható gong-radírozás, an-
gyali csengettyű-pittyegések, súrlódó zörejek. A magába roskadt merengés aztán a végső
tombolás eufóriája követi, olyan hangtömegekkel, melyeknek Jericho falai sem tudtak vol-
na ellenállni.  De nem a hangosság a hatás titka,  hanem a végtelen fantáziával sorjázó rit-
mus-variációk, az egymásra épülő varázsos ötletek!
Az évad legjobb kortárs-zenei koncertje volt,  az  Amadinda most konferálás nélkül, pusz-
tán a nagyszerű művek és a kongeniális megszólaltatás erejével hódított  újabb zenei ter-
ritóriumokat és újabb lelkes hallgatókat.

A koncertet záró  Chuang Tzu's Dream,  amely elementáris szuggesztivitással  diadalmasko-
dott a Fiatal Zeneszerzők Versenyén a MÜPÁ-ban, elnyert különdíja révén ezt a szerzői es-tet is lehetővé téve, itt most méltatlan előadásban hangzott el.  A szedett-vedett zenekar
gépies kotta-olvasással,  halálfélelemben hajózott  az értetlen zenei világ szirtfokai között,
sokkal jobbat  a stílus-idegen szólistáról sem mondhatunk.  De ami addig történt,  az teljes
gazdagságában tárta elénk  Bella Máté  sokoldalú munkásságát.  Visszafelé haladva, először
a  Manisfestations bomba-meglepetéséről szólunk:  három ifjú fafúvós-titán szedi miszlikbe
szét a hangszerét, hogy a csőcsonkokon, amputált tagokon  elképzelhetetlen hangzatokat
kreáljon.  Izgalmasabb egy Holdra-szállásnál,  a feltalálói, felfedezői szorgoskodás nem a ze-
nei hangok sorát bővítette, hanem "hangzó anyag"-gá nemesítette a furcsa torzulmányokat.
Az átgondolt struktúrába szervezett bizarr ötletek, stockhauseni értelemben formált gesz-
tusrendszerré szövődnek, amelyet csak szájtáti csodálattal lehet hallgatni. Duffek Mihály,
Szűcs Péter, Galavics Gábor kreatívan mesterkedik zenei barkácsműhelyében, - Cage papa
boldogan bújhat vissza  preparált húrokat pengető angyalai közé:  a zenei spektrum tágítá-
sa még mindig tartogat  revelativ újdonságokat.  A sajnos kevesek által látott,  eszméletlen
"Who the fuck is Lady Domina?"  songjaiban,  az eredetileg színfalak mögé komponált zon-
gorakíséret,  Balogh Zsolt vehemens viharzásával, így, a pódiumon  felborítja az arányokat,
de még ez sem akadályozhatja meg  Mózes Anita, Fejszés Attila és a Fekete Linda  névre
keresztelt hurrikán előadóművészetének átütő sikerét.  A Szervita-téri templomban, az ős-
bemutatón,  Klenyán Csabával hallottuk  a fékezhetetlen fantáziájú  Insomniá-t,  amelynek
gordonka-kommentárokkal bővített változata,  Szűcs Péter  mágikusan virtuóz előadásában
az est és az eddigi életmű csúcsát jelenti./Kérjük a félelmetes képességű ifjút, legalább a
keresztnevét változtassa meg,  nehogy legközelebb azt higgye valaki,  hogy valamelyik csel-
ló-szólamot játssza.../  A vonósnégyesre írt  El Tango de Viudas Enganadas  nem hangzott
olyan átütő tragikummal, mint a Ódry Színpadi Mrozek-előadásban, de még így is felidézte
a titokzatos Fekete Özvegy felejthetetlen búcsútáncát...

25 éve szól az amadinda...  Ama rettenetes Madách-beli Schweitzer-darabban láttuk-hallot-
tuk először és azóta majd' minden Amadinda-koncerten. Legtöbbször a ráadás ráadása, af-
féle kidobó-szám volt,  ennek ellenére,  most nyitózeneként is, még mindig eleven élmény-
ként hatott. Lehetetlen megszokni ezt a tündéri kvartettet! A legkomolyabb kortárs-műve-
ket váltogatják  tradicionális ütős-zenékkel,  abszolút professzionalizmusuk,  a legmagasabb
szintű előadóművészet párosul  fantasztikus látványossággal, kedves közvetlenséggel.  Rácz
Zoltán bevezetői  minden tudálékosság nélkül informálnak,  baráti személyességgel. Sokad-
szor halljuk immár több ismertetését, mégis egyre többet tudunk meg belőlük.
Kivájt fatörzseken dübörög elő a Tonga szigeti Kailao, az ausztrál Askill: Lemuriai táncok
című marimba-varázsa követi, hogy aztán az elsüllyedt óceániai Atlantisz képzeletbeli zené-
je a balinéz bambusz-gamelán, a vad kiáltásokkal fűszerezett  Joged bunbung-ba oldódjon.
Bartók,  Debussy távolkeleti hatásokat tükröző művei után, a XX.századi kortárs-zene fun-
dámentoma, John Cage címadó  Imaginary Landscape No.2.-je következik: az előzetes ma-
gyarázattal a járatlanabbak is érthetik,  hogyan alapozta meg a Nagy Amerikai Mester a rit-
musok és hangszínek, meg az ütőhangszerek múlt századi előretörését. Aki ilyen közegben
ismerkedik az "új" zenével, bizonyára kevéssé fog értetlenkedni  az eddig mereven elutasí-
tott opuszok hallatán. Ravel Lúdanyó meséi persze könnyebb falatok,  káprázatos a baszk
Txalaparta /baseball/ütős kipp-kopp orgiája,  Váczi Zoltán és Bojtos Károly  mennydörgő
dübögése fölött,  a tahiti Oteá-ban eszelős lendülettel peregnek  Holló Aurél eksztatikus dobverői. - De azért  Tömösközi László  oroszlánbőgése is állatian nagy volt...

Kevés helyen hallható kortárs,  azaz az utóbbi 50 évben alkotott komoly zene,  nem is be-
szélve arról,  hogy legtöbbször olyan előadók játsszák,  akik csak mellékesen foglalkoznak
ezzel a műfajjal, - márpedig egy mű lejáratásának nincs leggyilkosabb eszköze az avatatlan
interpretálásnál. A tavalyi  Stockhausen: Mantra után két újabb fundamentális koncertet
kaptunk a  Trafó  műsorában,  amelyek nagy segítséget jelentenek  a közönségízlés több,
mint fél évszázados lemaradásának csökkentéséhez.
Az Ensemble Linea a  "Most, Miss!", még Magyarországon íródott és '72-ben az  Új Zenei
Stúdió-ban bemutatott  Eötvös-opusszal nyitott,  fegyelmezett maximalizmussal jelenítve
meg a szerző korai avangárdját.  A friss művek sorát a 2008-as  Cadenza és az  Octet Plus
képviselte, érett teljességében mutatva be  a komponista pillanatnyi irányultságát. A kar-
mester  Jean-Philippe Wurtz  vezetésével az együttes célirányos technikai perfekcióval,
a zeneszerzői elképzelések  tökéletes átélésével  szólaltatta meg  a kamarazenei felállás-
hoz képest  jóval intenzívebb hangzásképet.  Eötvös Péter az  Atlantis  monstre-zeneka-
rával sejtelmes hangkulisszát varázsolt a fiú-énekes szólója mögé,  itt ellenkezőleg, kevés
hangszerrel hozott létre grandiózus effektusokat. A Három nővér zenei anyagából eredő
Natasha,  Allison Bell  énekszólójával az est fénypontjának bizonyult.  Az élesség és haj-
lékonyság termékeny szimbiózisa, a plasztikusan árnyalt színgazdagság, a gyönyörűen ívelt
legátók tették élménnyé az énekesnő produkcióját, melyet a szakmai biztonságon túl, az
érzelmi azonosulás, a meggyőző személyes jelenlét is fokozott.
John Cage az ütőhangszerekre, illetve "eszközök"-re írt  Imaginary Landscape 1-3 sorozat
vonta be a zongorát kompozíciós rendjébe. Az eleve ütőhangszert, melyben a kalapácsok
végül is dob-, avagy cimbalom-verőkkel  azonos módon működnek, a húrok közé helyezett
csavarok,  gumidarabkák és U-szögek  alkalmazásával  zörejesítette  a hangzást,  egyetlen
zongorából képezve ütő-együttest.  Csalog Gábor  Mozarttal váltogatva  szólaltatta meg a
korszakalkotó  Sonatas and Interludiums-ot, enyhítve azok kínjait, akik csak "zenei" han-
gokkal tudják a muzsikát elfogadni. Mi viszont szenvedve szunyókáltunk a játékosan gyer-
meki darabocskák alatt,  különösen az üvegharmonikára komponált opusz  bizonyult réve-
désre késztető nyugtatónak, - akadt azért egy  h-moll adagio,  amely igazi értéket képvi-
selte. Annál izgalmasabb volt a preparált hangokat figyelni, a szerkezet korrekt szigorúsá-
ga bizonyította,  hogy akármilyen  "hangzó esemény"  felhasználásával  lehet  zeneművet
komponálni, az univerzumban létező bármilyen hallható dolog tekinthető zenei alapanyag-
nak.  Ahogyan például  egy másik Cage-műben,  a temetési menet,  a katonazenekar és a
zsivajgó piac hangjai találkoznak, véletlenszerűen, három összefutó utca torkolatában.
Csalog Gábor  a tőle elvárt  tökéletes felkészültséggel játszotta  a különös hatású szerze-
ményt, merész párosítása még  Zigmund Krauze hajdani kettősét is felülmúlta, /a lengyel
pianista Chopint és saját, kővel bélelt/!!!/ zongoradarabjait váltogatta.../.
Mindkét hangverseny meghatározó élményt jelentett és a Trafó-t  a kortárs komolyzene
megszólaltatásának szakrális terévé avatta.

A varázsos szépségű  Szemlő-hegyi Barlang különleges hangulatával még a Törökfürdő kupo-
lás akusztikájára is ráduplázott,  a  Halas Dóra  vezetette  Halastó Kórus nagykorosodó kis-
öccse, a még nevében is muzikális  Soharóza. Inverz kanyon-rendszer a föld alatt, véletlen-
alkotta cseppkő-szobrok,  ásító kürtők, bujkáló járatok: jelenetről jelenetre, együtt hala-
dunk a szereplőkkel, a keskeny járda és az extrém cselekmény Ariadné-fonalát követve.
Juhász Kristóf  az ormótlan trágárságú  Nyelvész Józsi blognak,  csak a valóban elképesztő
leleményességű  szókészletét használja,  fenséges időmértékben taglalva a megfoghatatlan
történetet. De mit kell itt érteni és minek!?!  A szavak, frázisok, jelentésüktől függetlenül
nemesednek "hangzó anyag"-gá, amely éppúgy merít kortárs szerzők: Ariel Ramirez és Karl
Jenkins műveiből,  mint afrikai és észak-amerikai songokból, koherenciáját azonban  Halas
Dóri átkötő szösszenetei és a közösen kialakított kórusimprók adják.
A Hirnök  Lokody Ákos  jelzi a szörnyű veszélyt:  "Idetép a vitéz arcosgasztro"  - a városla-
kókkal együtt menekülünk egyre szűkülő vágatokban. "Kajakra jönnek" a kentaurok, rabul
ejtett lányainkat gyalázva, - a végső összecsapás előtt még hallhatjuk a  Punnyadt Kamara
békés énekét. Az Óriások Lépcsőjén, azaz a csatatéren még egy utolsó egyezkedési kísér-
let zajlik az Újzsélandi és az Arcosgasztró Követ között,  hiába:  "Befigyel a Végzet!", az el-
lenfél nevében  Turchányí Dániel  baritonja hív a csatába.  De a nők a mi oldalunkon van-
nak inkább,  Simon Júlia  blues-os intonációval ellenkezik, ...csak-csak győzünk! Kifelé ha-
ladva  a szférák zenéjeként halljuk  a kentaurok siratóját:  "Fekvőnyolcast dobott a gép /
Oboázzon lelkünknek a fény", majd a sötétbe vesző Nagy Kürtő alatt, a körben álló kórus
hálaadó öröméneke, igazi kórusimpro hangfürt-zúgása fejezi be az operát. Mert az!  Össz-
művészet a javából:  szöveg és ének,  látvány és mozgás,  titkok és gesztusok feszülten iz-
galmas együttese.  Minimális szcenirozással megállná helyét a felvilágot jelentő deszkákon
is.  Hogy hol?  Aggtelek...Pálvölgy...Neander- helyett bármelyik MűvHáz megteszi! Muszáj:  Nyelvészeti csemege, invenciózus poézis, eszméletlen helyszín, frappáns zenei kollázs, de
mindenek előtt a  Soharóza Kórus lenyűgöző teljesítménye!

Az átkos emlékeket idéző /Don Giovanni.../ aréna-kráterben,  melyben immár nem kell lá-
bainkat lógázva műfajhatárokon egyensúlyoznunk, mivel jótét kezek biztonságos ülőkéket
varázsoltak a merész lejtésű falakra, felnövő gyerekek gyülekeznek gyereklelkű felnőttek
társaságában.  Lackfi János versikéi inkább vicces szófacsarások,  a megzenésítés viszont
egészen kiváló,  Heidl György a gyermekdalok szokásos szolmizációs gyakorlatait magasan
felülírva, invenciózus, jól énekelhető opuszokat komponált,  kiválóan hangszerelt és a kí-
sérő-zenekar oszlopaként is remekel. A nyugati látóhatáron lassan bukik le a Nap, Lovasi
András észrevétlenül közelít saját számai felé,  az egyre oldottabb légkörben végre a so-
kat idézett szövegek hangzanak fel.  Minden szó a helyén, minden enjambement ül, min-
den frázisnak súlya van,  minden fordulat eredetien szellemes.  A fájdalmasan ívelő hang
archetipikusan tragikus mélységeket rejt,  zuhanunk  a varázslatba,  semmit sem tudunk,
csak átéljük a létezés sírását és örömét.  A Zsámbéki Nyár  legemberibb estje, felejthe- tetlen zárása volt, tündéri nyárvégi ajándék.

Pastu?  Török?  Szingaléz?  ...Valamely kevéssé ismert halandzsa-nyelven beszél,  mégis min-
den világos: a hanglejtés, a mimika,  a heves gesztusok révén  érezhetővé válik a mondani-
való.  Zenéjének felépítését,  szerkezetét taglalja,  példákkal illusztrálja az alkotófolyama-tot, láthatóvá válik a rögzített és a rögtönzött szegmensek összefüggése és kialakulása. Az
egyik szólamnak  a kórusvezető  Halas Dóri,  a másiknak maga  a zeneszerző sugall egy-egy
motívumot, amely aztán repetitíve épül a zenei anyagba. Lehet hümmögés, suttogás, száj-
zörejek innovációja,  taps és sikoly, melldöngetés és lábdobaj.  Fülünk hallatára, szemünk
láttára születik a mű,  amely az emberi hangot  csupán egy eszköznek tekinti  a sok közül.
Észrevétlenül tanulunk bele a kortárs zene nyelvezetébe,  könnyedén szeretjük meg a so-
kak által még mindig elutasított hangzásokat. - És milyen fenséges élvezet a kórustagok su-
gárzó figyelmét látni, az odaadó koncentráció megannyi jelét, a totális azonosulás gyönyö-
rűséges képeit!  Rubik Ernő Zoltán állandó mozgásával, a szituációk teátrális kialakításával
tetézi előadói erényeit, hallatlanul izgalmassá téve a szokatlan interpretációt. Győzi fantá-
ziával, temperamentumos lendülete nem csökken,  elképzeléseit maradéktalanul képes, a
kórusimpróban igen jártas együttes segítségével  megvalósítani. A közös munka emblemati-
kusan gyönyörű kifejezése  az a baráti ölelés,  amellyel a végén átadja a vezénylést  Halas
Dóri-nak.  Befejezésként  egy "szokásos" kórusmű  hangzik fel,  a szédületes kortárs-zenei
űrutazásból visszatérünk a  Földre:  de most már  mindig  vágyakozni fogunk  az ismeretlen
szférák sejtelmes világába.