2 0 1 8

Ama csodásan szellemes operavizsga, a Varázsfuvola díszletében, jelmezeiben gyönyörkö-
dünk a kígyót legyőző Három Udvarhölgyben. Élesen hasít  Molnár Tünde  szopránja, ki-
csit jóságosabb az alt  Fürjes Anna ,  kreol királynőként emelkedik ki  a szárnyaló mezzo
Megyimórecz Ildikó.
Almási-Tóth András  először kotta szerint mutatja meg a jelenetet, majd decens ötlete-
ivel alaposan felturbózza a komikumot.  Kedves akcentussal küzd a magyar szöveggel a vi-
etnami Pamino, Ninh Duc Hoang Long  és szőkített Paminája,  a mexikói  Esteban Avilés
Fernandez.
A rendező kommentárjai megerősítik az operarendező szerepét,  a kisded közönség a jö-
vőben bizony nem fogja értékelni  az Operaház avítt stílusát,  ujjongva vágtat majdand a
korszerűbbek produkcióira,  Kovalik és Zsótér  fogja uralni a mezőnyt. Talán még  Ades
Vihar-jához hasonló külhoni szerzemények is többször előfordulnak.
Szűcs Attila, Papageno megjelenése tovább fokozza a derűs hangulatot, Mondok Yvette
Éj Királynője a hírhedett koloratúr nagyária helyett a belépővel arat sikert.
Örvendetes, hogy a Zeneakadémia is követi a Fesztiválzenekar kisközönséget nevelő pél-
dáját, túl sok az ősz fej a koncerteken!
Sándor Szabolcs  a zongora mellől is derekasan dirigált, felvillanyozva várjuk a júniusi ope-
ravizsgát, melyben ismét csodálhatjuk a jövő énekeseit  Almási- Tóth András,  egyáltalán
nem felesleges, mindig eredeti rendezésében.

2 0 1 7

Egy normál nyitányban a zeneszerző művének legfontosabb slágermotívumát prezentálja.
Rossini bemutat vagy ötöt, aztán partitúrájában minden egyes áriájához újabb témát ta-
lál. Mérhetetlen gazdagság, eszméletlen invenció, áradó humor és jókedély!
Palerdi András  formátumos  Musztafa bej buffo szerepében,  Alasdair Kent  gyönge or-
gánumal, ám olaszos muzikalitással kuktáskodik Lindoroként. Istenien szól a zenekar a he-
ves lendületű  Francesco Lanzillotta pálcája alatt,  pedig a tempókat még Rossinihez ké-
pest is ugyancsak meghajtja.
Nagyszerű a kórus, nemcsak énekel, játszik is a népes statisztériával egyetemben. Pikáns
humor, folyamatosan lüktető mozgás, életteli atmoszféra.  Szabó Máté  briliáns rendezé-
se felrúgja a statikus operai beidegződéseket, vibrál és sziporkázik a produkció.
Régi fényében csillog  Mester Viktória,  játéka szuggesztív,  hangja lenyűgöző.  A másik
szereposztás Isabellá-ja,  Vörös Szilvia fiatal kora ellenére karizmatikus erővel, fölényes
énektechnikával hozza figuráját.
Óriási ajándék az olasz bariton  Bruno Taddia,  alakja, mozgása frenetikus,  bel cantoja
legszebb emlékeinket idézi, /Tito Gobbi!!!, . úgy komédiázik,  mint a legjobb színészek,
úgy énekel, mintha mi sem lenne természetesebb.
Az első felvonás végére  sűrűsödik a gyönyör,  ilyet még nem pipáltunk: a kacagó-orkán
után felállva ujjong a népszínházi közönség és a vájtszeműek kritikus csapata!!!
Ezért volt érdemes az Erkel-t újranyitni,  kell a magasszintű, ám népszerű opera,  nem
mellékesen ilyen demokratikusan nyomott árakon!

Hihetetlen élmény volt 2011-ben, a mostani előadás talán még nagyobbat szólt.  Fischer
Iván  rendezése már az első pillanatban képbe hozza  a Színművészetis Novák-osztály csa-
patát, a szürkefehérre maszkírozott ifjú színészek pantomimikus alakzatokban, merész ko-
roegráfiával, pompás kórusokkal adják a látványt és az akusztikus tömeg-hátteret.
Mit lehet még! erről a zenéről mondani,  több, mint kétszáz éve mindent leírtak a legna-
gyobbak.  A zenekar óriási lendülettel,  finom árnyalatokkal,  ha kell, drámiai erővel szó-
laltaja meg a frenetikus partitúrát.
Kurucz Dániel és Jenővári Miklós  ámulva figyeli a címszereplő  Christopher Maltman hős-
ködését,  Mentes Júlia Virginia leendő áldozatként sóvárogva eped.  Matteo Peirone Ma-
setto-ja  a lakodalmi forgatagban esetlenkedik, a  produkció  kiemelkedő énekesszínésze
Leporello-ként José Fardilha. A szinművészetis fiúk, Brasch Bence, Barsi-Balogh Máté és
Imre Krisztián  csodálattal lesik  nagyszerű éneklését hatványozó  színészi teljesítményét.
Egy nyíló ablakból  Czvikker Lilla  csábos fekete  hajzuhataga hódít,  a teljes kórus emeli
piedesztálra a Kormányzó démoni alakját.
Katartikus élmény  Lucy Crowe lenyűgöző Donna Elvirája, még a Müpa Mirelit-akusztikája
sem csorbítja fenséges orgánumát. Sok a félresikerült szcenírozott opera, a jó hangokat
megöli a nevetséges rendezés.  Ám ez a  Don Giovanni bizonyítja, hogy lehet remekmívű
produkciót így is létrehozni, Fischer Iván-nak a Fesztiválzenekarral újra sikerült!

Van annak már vagy húsz éve, hogy háborogva kifogásoltuk a  Fából faragott királyfi olyan
előadását.mikor a koncerten hatalmas kivetítőn  a darab librettóját kellett olvasni. Köztu-
dott (?), hogy a vizualitás 90 %-ban leköti a figyelmet, a hangzó anyagra csak egytized jut.
A szegény bábu most is megkapta a magáét: a manöken-kifutón végigszenvedett táncjáté-
kot bámultuk, a gyönyörűséges zenére alig figyelve. Ráadásul a koreográfia gyengus, a sa-
ját alter közegükben kitűnő táncosok se voltak jobbak  a klasszikust imitálni próbáló mun-
kában. Egyedül  Matkovics Norbert  királyfija érdemel említést.
Még rosszabbul járt a zeneileg valóban csodálatos Mandarin, sokáig kísérteni fog rossz ál-
mainkban a címszereplő tipegő futkosása a Lányt folyvást kikerülő "üldözés"-ben.
Nevezhetnénk "Parasztvakítás"-nak,  ha a nézőtéren nem idős, tapasztalt nézők szoronga-
nának értetlenül.  Nem hisszük, hogy tetszhetett  ez a koreográfia, - miközben az Operá-
ban éppen egy nagyszerű változat fut -,  a kiválóan játszott zenét  meg szinte nem is hal-
lották. Nesze nektek egy illusztrált balettzene, két lehetőség között a pad alá estünk.
Pedig: elfogadható volt a Kékszakállú a három tündérszép lánnyal, nevetséges a Varázsfu-
vola, ám az a zseniális  Figaro házassága  rendezés örökké emlékezetes marad.

2 0 1 6

Felemelő gesztussal indul a koncert:  Fischer Iván  vezényli a zenekart, Bartók III. zongora-
versenyének szólamát,  felvételről  Kocsis Zoltán  játssza.  A hangrögzítés csodája, élőben
szól nemrég eltávozott nagy művész játéka.
A Müpa herét  Mirelt-akusztikája után lelket melengető a Zeneakadémia forrón dús hang-
zása, biztos, hogy  Kavakos  is ezért ragaszkodott a helyhez,  még ha így a három este he-
lyett négyszer is kellett eljátszania a félelmetes opuszt.
Megszólal a hangszer, mit szólal!, keményen kiált, delejesen árad a hang minimális vibrátó-
val, acélos felhang-gazdagsággal. Örvénylik, sistereg a zenekar, az egy szál hegedű könnye-
dén tart ellent a tömör hangtömböknek.  Két hárfa és pizzicatók fölött lebeg a dallam, el-
lenpont a dinamikus lüktetésű virtuozitás. Klasszikus felépítés:  kádencia is van, Berg-i do-
dekafónia, esetenként negyedhangokkal operáló merészség.
Az Andante tranquillo költőisége felülmúlhatatlan, lágy ívek, derengő pianisszimók, zseniá-
lis variációk egy népdalihletésű motívumra. Dalolnak az üstdobok is, a befejezés flazsollet-
tekkel röpül a végtelenbe.
A harmadik tételben a verbunkos 3/4-essé válik,  az egymásra rétegeződő fokozások hatvá-
nyozzák  Leonidas Kavakos  játékának  letaglózó intenzitását.  A ráadásban aztán a mezza
di voce  végtelenül kiegyensúlyozott dinamika-nélküliségével varázsol el.  Az E-dúr partita
játszhatatlan szólamai egyenrangú párhuzamokként teszik feledhetetlenné a produkciót.
Pedig a folytatás se kutya: Medvetánc, Este a székelyeknél, Siratóének eszméletlen hang-
szerelésben,  végül a Kicsit ázottan fátyolos csöndessége.  Fischer Iván  és a Fesztiválze-
nekar csúcsformában használta ki a végre egyszer emberi akusztikát.

Almási-Tóth András  évek óta fantasztikus kortárs-színházi operákkal ajándékoz meg, héza-
gos a felsorolás, de elég csak a Tavasz ébredésé-t, a Calisto-t, La Violettá-t, az Idegenek-
et, az  Out at sea-t és a legutóbbi  Don Juan projekt-et említeni. Ennyi remeklés után be-
lefér egy tévedés is.
A kísérőzenének szánt műhöz lehet kitalálni egy történetet,  ez most nem sikerült. Élesen
elvált a sztori és a mennyei muzsika. Baklövés a jazz-kvartett bevonása, egyedül a trombita-
szóló volt jó,  a többi dilettáns buzgólkodás  az imitációk, ellenpontok stílusidegen közegé-
ben, nem beszélve a megszólalás bumfordiságáról.
Annál szebb volt  az operai oldal.  Benjamin Bayl  keze alatt  meggyőzően szólt a zenekar,
talán csak  a korabeli trombiták voltak hamiskásak.  Gianluca Margheri  imponáló fizikumá-
val, erőteljes baritonnal győzte szólamát,  a szerep érthetetlenségeiről nem tehet. Helyt-
állottak a hazai szereplők, a  Ducza Nóra / Szemere Zita  páros és a kontratenor  Daragó
Zoltán.
Amiért érdemes volt  nézni, hallgatni:  Baráth Emőke  az éteri szépség áttetsző fényében
énekelt, csodálatos muzikalitás, árnyalt kiegyenlítettség, magától értetődő, könnyed ter-
mészetesség. Nagyáriája a zenei katarzis csúcsaira emelte felejthetetlen alakítását.
A félsiker ellenére, nem szabad letérni az Almási-Tóth András képviselte, korszerűbb ope-
rai színjátszás felé vezető útról,  melynek kézenfekvő lehetőségeit leginkább a barokk mű-
vek adják.

Az utca közepén villamos süvít,  de a színház előtt irdatlan tömeg lesi  az operára beetető
balett-produkciót. Tüzes torreádorok pörögnek a Carmen zenéjére, a csábos zingarella is
bűvöli a közönségét  a Habanera dallamára.  A Pillangókisasszony nagyáriája erotikus duót
fest alá,  a csúcspont Kocsis Andrea és Lukács Ádám  virtuóz kettőse, bravúros forgások,
ördögi emelések, az örök férfi-nő párviadal koreográfikus természetrajza.
A moszkvai  Helikon Színház  előadása  alacsonyabb hőfokon indul.  Keményen komponált
Janacek nyitánya, a staccatók tűzijátéka jelzi a zenekar nagyszerűségét, a színpadon átte-
kinthetetlen cselekmény, jogi furfangok zűrzavara,  közepes az ének, lesújtó,  mikor a sze-
repe szerint híres operadíva erőtlenebbül szólal meg az epizodistáknál. A második felvonás
javul, a 334 éves túlélő körül fejvesztve hódolnak a férfiak.  Dmitrij Jankovszkij  baritonja
kimagaslik a mezőnyből, a cseles fordulatok némileg izgalomba hozzák a nézőt. Igencsak hi-
ányoljuk  Dmitrij Bertram  rendezői invencióját, a  Borisz Godunov, a  Wallenberg  zseni-
lis előadásához képest nagyon halovány ez a színpadra állítás.
Azért a harmadik felvonás  valamelyest javít a képen,  sűrűsödik a cselekmény,  a detektív-
dráma beváltja oknyomozói ígéretét,  lelepleződik az életelixír-adta  több száz éves hölgy
Szárnyal a zene,  elképesztő trombita-állások,  fuvola-tempójú tuba-motívumok,  gigantikus
tuttik fokozzák a feszültséget. Magára talál a főszereplő  Natalja Zagorinszkaja is, a finálé-
ban megcsillan valami  Dmitrij Bertram  nagyságából,  besétálnak a múlt áttetsző ruhás kí-
sértetei,  tüzek gyúlnak a régi életek szereplőinek körvonalaival lyuggatott díszletfal tete-
jén, egy pillanatra megérint az operai katarzis fuvallata.
Az udvaron a páratlan  Weszely Ernő  elektronikusan programozott harmonikája szól,  az
autentikus párizsi hangvételtől,  szvinges lüktetésen át  a fantasztikusan énekelt Georgia-
ig, trombitaszóló. brazil gitár-sound, szaxofon-improvizáció: kedvcsináló a Miskolci Opera-
fesztivál, népzenétől a jazzig ívelő, gazdag kísérő programjaihoz.

2 0 1 5

Adva van az elcsépelt Mendelssohn kísérőzene, jó ürügy a Marathon,  itt vannak a Színmű-
vészeti Egyetem  legfrissebb tehetségei.  Körbe futottuk már a Egyenlítőt, de a trendi ma-
marathonikat, nem szeretjük: se aszfalton, se a Müpában.
Ám  Fischer Iván a grandiózus eseményt most  most ütős fináléval koronázza meg, az ötven-
perces zene alatt és közben, bizony eljátszatja a színmű legfontosabb jeleneteit. A vonós-
kar éteri piánisszimójára  tündérek és athéni kisasszonyok bújnak elő  a hangszerek árnyé-
kából,  Oberon és Titánia civakodása hallik,  a szerelmesek pedig  a kottatartók között me-
nekülnek.
Sokszor a dialógusokat kíséri a zene, de van mikor elhallgat:  a karmester és zenészei meg-
bűvölve figyelik  az ifjú színésztitánok  energikus játékát.  Megjelennek a bumfordi mester-
emberek,  félelmetes bőgését gyakorolja az Oroszlán,  a minden lében Puck is ott virgonc-
kodik. A Szamár füleiként kürtök bókolnak,  a Tündérkirály varázspálcája a karmesteri, mu-
zsikusok, színészek színes kavalkádja teszi végtelenül kedvessé az egészet. Egyszerre élvez-
zük a zenét és a  mesés shakespeare-i komikumot,  még az esküvőkön csontig csupaszított
Nászinduló is megmutatja, mennyire erős zenei anyag!
A nézők átlagéletkora 60, nem ez a baj! Csakhogy éppen egy ilyen produkcióval lehetne a
komolyabb zene mellé állítani  az ifjabbakat, - akik a Marathonra nemigen jönnek el. Talán
a Hősök terén kéne megpróbálni, Szentiván éjjelén...

Szerencse, hogy a zárókoncerten nem a neves gitárművész,  Leo Brouwer  vezényelt, har-
matosan gyenge művecskéi osztatlan bukáshoz vezettek. Adott ő már nagyszerű koncertet
nálunk, de nem a saját kompozíciói hozták a megérdemelt előadói sikert. Óriási hiba volt a
nevéhez kapcsolni a reményteli eseményt,  ráadásul a fellépők is felerészben kénytelenek
voltak érdektelen darabjait játszani. A zárókoncert szólistája kottából böngészte a  VIII.gi-
tárversenyt,  álvirtuóz közhelyek versengtek  a disszonanciákkal spékelt, unalomig ismétel-
getett zenekari akkordokkal.
A nyitókoncertet a hihetetlenül ostoba beszédek és a nevetséges konferálások eleve por-
ba alázták, a szebb napokat látott  Cotsiolis  szürkén nyitott az Asturias-szal,  koncertjét
fátyolos merengés jellemezte, Brouwer-jei álmos unalomba fulladtak.
Ricardo Gallén igéző agogikákkal játszotta Villa-Lobos I.prelűd-jét és Choro-ját, múlhatat-
lan élményt jelentett  Barrios Cathedral-ja.  A gitárnak nincs és nem is lesz soha  értékes
repertoárja,  Segovia Bach-ja, Albeniz-e még mindig a legjobb,  néhány gyönyörű Tarrega,
Villa-Lobos és az egyszál  Aranjuezi Concerto Rodrigo-tól...  A többi hiú erőlködés, de ez
a kevés is elég, ha kiváló művészek játsszák.  Legyenek az elkövetkezendő Budapesti Gitár-
fesztiválok  a nemzetközi nagymesterek és a kevés hazaiak/Csáki!!!/ szemléje.
Konferálni nem kell, tudunk olvasni, csak a műsorokat előre közölni kell a interneten is.

Giora Feidman  klarinétja után most  Ács Ákos  bűvös hangszerén halljuk a  Héber nyitány
főtémáját.  Prokofjev tudott egyszerű is lenni, áttetsző hangszerelés, hagyományos feldol-
gozás, mégis félreismerhetetlen  a posztromantikából kilépő géniusz kezenyoma. A szép ze-
ne is lehet kortárs ízű, már ha a majd' száz éves művet nevezhetjük így.
És jön az igazi! A félelmetes zongoraversenyekhez képest is hihetetlen virtuozitást igénylő
Második hegedűverseny  dúsan vibrált kezdő motívuma  úgy szól  Thomas Zehetmair  keze
alatt, mintha a mesés múlt angyalai énekelnének.  Aztán meglódul a prokofjevi fantázia, el-
képesztő gazdagsággal ontja,  a fölényes tudással kidolgozott, briliáns ötleteket.  Ájult má-
morba ragad lenyűgöző fokozással,  könnyedén vált a tétován imbolygó gesztusok ködébe,
félpercenként zúdítja ránk újabb és újabb szuperbombáit. Vijjog, szárnyal, pattog és ível,
mi mindent tud a hegedűhang, ha a végsőkig mesterien aknázzák ki lehetőségeit, ha olyan
bűvész kezében szól,  mint a lenyűgöző  Thomas Zehetmair.  Aki még azt is megengedheti
magának, hogy ráadásként, az obligát Bach helyett,  Zimmermann  szólószonátát játsszon,
amely a hallgatótól is erős összpontosítást kívánó, talányos remeklés.
Pókerelméleti bevezetőjében  Fischer Iván hamiskártyásnak titulálja magát, ám Stravinszkij
balettzenéjéban tiszta /kártya/lapokkal játszik.  Szellemességben nincs hiány,  váratlannál
váratlanabb fordulatok torlódnak  elbűvölő folyamatosságban.  Hemzsegnek a pimasz idéze-
tek, de a Rossinik nemigen forgolódnak, inkább nagyokat nevetnek mennyei párnáikon.
A korai hetvenes években tucatnyinál többször láttuk Béjart-tól a Tűzmadár-t Markó Iván-
nal, akkor a látvány muzsikája elnyomta a zenekarit.  A Fesztiválzenekart hallgatva érthető
vált a grandiózus mű ihlető hatása.  Fischer Iván  már nem táncol annyira,  de invenciózus
akarata röpteti  a fantasztikus együttest.  Még a Müpa  sterilen szenvtelen akusztikájában
is forrón dalolnak a vonósok, a csellók szinte emberi hangon szólnak,  tragikus hangsúlyok
dobbannak a nagybőgőkön. Viharos áradás után, soha nem hallott piánisszimó: mintha nem
is hallanánk már semmit, csak a cage-i csönd néma zenéje bolyong a térben. Lehelet meg-
szegik, a tenger végtelenjébe tágul a horizont, döbbenet.
A szólisták egymásra licitálnak.  Oboa és fagott mellett pompás kürt-szólam, a finálé szédü-
letében tombolnak a rezek, a tuba tonnányi súllyal bömböli a záróakkord alaphangját. Hát
így néz ki egy igazi koncert, klasszika és posztromantika nélkül, nekünk ez még kortárs, 90
év az elmaradásunk... Lám, a tisztelt úri közönség is a legőszintébben ünnepli a merészebb
műsort! Várjuk a megújulást: mindent 1905 után!!!

Nincs gyűlöletesebb az ú.n.  "félszcenírozott" operánál!!! Általában az  Operaházi szintnél
jobb énekesek küszködnek a  Müpa Mirelit-akusztikájával,  esetlen ruházatokban téblábol-
nak giccses háttér-vetítés előtt.
Most az egész stáb hányingerkeltő  fehér dresszben pompázott, lépcsőn állongtak bénán
a kóristák,  bár a végén néhány kiválasztott,  az allegro lendületes megszólaltatásáért kék
szalaggal öveztetett.  A csodálatos zene hatását  az unalom sarába dermesztette a borzal-
mas látvány.
Pedig fantasztikus zene szólt,  a csúcson komponálta  Richard Strauss,  nagyívű dallamok,
ékes recitatívok,  gazdag hangszerelés.  Az árokból persze nehezen érvényesült,  mintha
nem is lennének vonósok, ez a monumentális muzsika operai akusztikát érdemel!
Fel s alá járkálva szépen énekelt  Michael Kupfer, hervasztó küllemét érett muzikalitással
feledtette  Christiane Kohl,  de igazi hang és karizmatikus jelenség csak egy akadt:  Cser
Krisztián, mint mindig.
Nagyon néznénk, hallgatnánk egy kortársi rendezésben, valamely külhoni operában. Mini-
mum Neue Oper Wien...

2 0 1 4

2006-os Bach - Sosztakovics koncertje felejthetetlen élmény, azóta is ez a lemeze ébreszt
hajnalonta... Jó volt Schubert-ben, Beethoven-ben, frenetikus billentése, őrült energiája
azonban a XX.századot kívánja.
Aimard és Toradze után  van összehasonlítási alap,  Mustonen egy egészen más koncepció-
val alkot egyenrangút. Az első téma megtévesztő líraisága után felszabadultan veti bele ma-
gát a parodizáló kidolgozásba. Kemény, szarkasztikus, a csupasz idegek gócain játszik. A fé-
lelmetes gyorsaságú futamok minden hangja hetyke hegyességgel szól, az elképesztő tech-
nika szinte komikus élességű frázisokban teljesül ki.
Kocsis Zoltán zenekara bágyadtan követi a számára követhetetlen szólistát. Míg Mustonen
bődületes dinamikája legyőzi a száraz jégverem-akusztikát, a hegedűk hallhatatlanok, a re-
zek csak pöfögnek,  egyedül a cintányér szólózik magányosan.  A karmester sem otthonos
Prokofjevben, üti a metrumot, látszólag fogalma sincs a tartalomról.
De ez sem állíthatja meg a finn szuperexpresszt,  tökéletesen uralja a második tételt, a fi-
nálé rohamában szédületes billentéssel űbereli eddigi élményeinket. Viharosan tombol, ci-
kázva villámlik, kiütéssel győz. Hát még ha a Fesztiválzenekar ült volna mögötte!
Bízzunk abban, hogy valamelyik Sosztakovics versenyművet így hallgathatjuk majd egyszer!
Mind!!! Ideje lenne már egy szóló-estnek is, évtizede volt, akkor is Debrecenben...

A kortárs táncművészet felvirágzását  a hangrögzítés és a hangosítás  ugrásszerű fejlődése
tette lehetővé. Bármilyen zene, bármilyen előadásban, bármilyen válogatásban alkalmazha-
tóvá vált, megszűnt a zenekari kényszer.
Ritka alkalmakkor az élő zene,  az előadó egyénisége  mégis teret kap, bizonyítva pótolha-
tatlan eredetiségét.  Kun Attila  koreográfiája a középpontban ülő nagyszerű csellista kö-
ré szerveződik, nem a zene kísér, a mozgásformák fokozzák a hangzó anyag hatását. Bizony,
koncerten is  a szemünkkel hallunk,  kivételt legfeljebb  a képzett muzsikusok, zenehallga-
tók jelentenek.
Bach csellóra írt szóló-szonátáinak előadását legtöbbször valamely pontosságra törekvő fé-
lelem bénítja,  edzett koncertlátogató létünkre  még sohasem sikerült egyszerre az össze-
set befogadni.  Rohmann Ditta  eruptív egyénisége  sistergő energiákkal tölti fel  a bachi
gondolat-liánokat,  hatványozva a logika törvényeit és az asszociációk mérhetetlen gazdag-
ságát.  Az akusztikus térben elemei erővel érvényesül a hangzás telített szépsége, a gesz-
tusok villámcsapásai előlegezik az érzelmek viharzását.
Tuttik, kisebb formációk és kettősök váltakoznak,  a Közép-Európa Táncszínház nagyszerű
gárdája elsöprő lendülettel állja  a félelmetes muzsika kihívásait.  Időnként kisebb elektro-
nikus blokkok nyújtanak átmeneti pihenőt, a nyugalmasabb zúgás líraibb mozgásokhoz tár-
sul. De mennyire várjuk, hogy újra Rohman Ditta gordonkája a tér valamelyik szögletéből,
hogy cikázó fejmozgása szinte vezényelje a táncosok forgatagát!
Kun Attila  alkotói fantáziája a különböző karakterű darabokhoz  adekvát mozgásformákat
társít,  változatos képekben vizualizálja a ritmus, a motívumok és a harmóniák összességét.
Csoda születik: a sokak számára nehezen befogadható, értelmezhetetlen zenei anyag első
hallásra, vagy inkább látásra érzéki gyönyörűséggé szublimálódik.
A fináléban felhangzó  Sollima Lamentatio  a végsőkig feszíti a lélek húrjait, azbaz6 követő
improvizatív kadenciában  hisztérikus sebességgel torlódnak a hang-sziporkák, az epicent-
rum robbanását  a táncosok őrült vetődésekkel tűzdelt  száguldó körforgása övezi,  amíg
egy elfúló glisszandó véget nem vet az eszelős végkifejletnek.
Nem terveztük,  de muszáj ott lennünk  Rohmann Ditta  két szólókoncertjén,  az összes
Bach szonátát eljátssza, hunyt szemünk mögött minden bizonnyal a Tánc-Tár-Képek szilaj
látványa kavarog majd.

szerkesztés alatt

Szintén Miskolcon, a 2010-es nyári Operafesztiválon hallottuk Benjamin Britten operáját a
gerai Opera fantasztikus előadásában.  Azóta ez az évenkénti jeles esemény, sajnos, vissza-
esett, ám a  SZEM, az  Európai Színművészeti Egyetemek Találkozója, nemzetközi szintű-
vé emelkedve újabb lehetőséget adott a majdnem kortársinak számító alkotással való talál-
kozásra.  Kamila Michalak rendezésében, a varsói színiegyetemisták olyan előadást hoztak,
amelyet bármelyik kőszínházi opera boldogan felvállalhatna.
Lírai tenor narrátor vezet be az etruszk-római történetbe,  majd három komor katona mu-
tatja meg, hogyan is kell férfias erővel énekelni.  Nagyszerű a római generális és a herceg
egymásra licitáló párosa, a viharzó zenekari aláfestés kiélezett tragédiát sejtet.
Alig ismerjük, ám így is hihetetlen öröm  Benjamin Britten  zenéjét hallani:  takarékos szó-
lamokkal, káprázatos hangszereléssel dúsítja fel a 13 /Tizenhárom!!!/ tagú zenekar hatását,
ellentétben a mai szerzőkkel, nem zenekari szólamként kezeli az éneket, hanem változatos,
gazdag invenciójú mozgásokkal  kíséri azt.  Egy üstdob és egy hárfa képes  drámai hátteret
képezni, rezek nélkül, egyetlen kürttel súlyosbítva is elementárisan szólnak a fafúvók, meg-
felelő közegben átütő hatással bír egy felcikázó brácsaszóló.  Lilianna Krych letisztult egy-
szerűséggel érvényesíti a partitúra legapróbb részleteit is, a kiváló zenekar élén minden le-
hetőséget megad a fantasztikus énekeseknek.  A Rómába lovaglás epizódját a narrátor lágy
tenorja meséli el,  alatta  Britten  zseniális programzenéje dübörög.  Lukrécia otthonában
a Festőtár oszlopaiból képzett szövőszékről átlósan feszülő fonalakat az Úrnő, a Dajka és a
Szobalány szövögeti, az idillikus képet a római heceg váratlan érkezése szakítja meg, hogy
aztán mennyei lebegésű "Good Night"-kvartettel tetőzzön az első felvonás.
Az énekesek kiválóak,  színészi jelenlétük is meggyőző,  a rendezés ötletelés helyett a drá-
mai helyzetek kibontását valósítja meg, míg a kortárszenei hangvétel teszi igazán "modern"-
né a produkciót.
Rettegve vártuk a meggyalázás pornográfiáját, de a bámulatos arányérzékű rendező elkerü-
li a csapdát:  naturális, mégis ízléses,  valós jelzésekkel józanul stilizált tud maradni. A lehe-
tetlen szituációt a brutális  Tarquinius és a hősnő, teljes mértékben  a zenei megjelenítés
szuggesztiójára építő kettőse hitelesíti,  amely a Lukrécia ébredésének eksztatikus kitöré-
résében tovább fokozódik.  Vörösruhás gyászban,  iszonyatos kétségbeeséssel jut el az ön-
gyilkos tőrig, katartikus alakítással feledtetve   Ronald Duncan  librettójának gyengeségeit.
Végül a  Narrátorok  valami érthetetlen "krisztus"-ozásba (?!?) kezdenek, de ez semmit sem
von le a páratlan előadás lenyűgöző hatásából.
Ez az egyetlen előadás önmagában is rendkívüli eseménnyé emelte volna a Miskolci SZEM-
et, de hát öt nap alatt csak színpadi előadásból 11, azaz Tizenegy volt...                  2014

Khell Csörsz díszlete és  Füzér Anni  ruhái kortársibb környezetet sugallnak, éled remé-
nyünk, hogy végre valami színházszerűbbet látunk a poros szokványnál. Az Almási-Tóth fé-
le Mozartokban jeleskedő  Philippe de Chalendar elegáns hevülettel indít, a zenekar vé-
gig derekasan állja a sarat.
Cser Krisztián méretes basszusa már a párbaj-jelenet néhányszavas szerepében feltűnik,
a végkifejlet teljes pompájában ragyogtatja fensége muzikalitással hatványozott, imponá-
ló játékát. Hábetler András, Leporelloként  szinte prózai színészként triumfál, zsigeri ko-
mikumát nagyszerű éneklés tetézi. Regiszteráriájában sorra jelenik meg a tengernyi don-
na, a kórustagok hiteles karikatúrákat rajzolnak,  Szabó Máté  koncepciója találékonyan
élénkíti az unalomig ismétlődő refrének sivárságát.
Szétveti a tesztoszteron, ám délceg, sőt elegáns,  gavalléros rutinnal hódítja áldozatait,
hajlékony baritonjának könnyed szárnyalásával meg a nézők szívét bizsergeti meg:  Haja
Zsolt  a fiatal, sikeres nőcsábász szimpatikus figuráját állítja elénk. Félkézről győzi a szó-
lam nehézségeit,  orgánumban,  muzikalitásban,  karakter-ábrázolásban  példás alakítást
nyújt.  Csak egy kicsit démoni,  csak egy kicsit romlott,  ám annyira lenyűgöző, annyira
kedves, még azt a picuri aljasságot is megbocsájtjuk neki.
Az ellenoldalon  Kelemen Dániel  Masettóját kell kiemelnünk,  erőteljes hang, magabiz-
tos játék, jelentős személyiség, aki még a fürdőkádban is megőriz valamit bukolikus alka-
tából. A miskolci színházra már-már epihteton ornansként használható "forgószínpados"-
ság itt is megállja a helyét,  a szereplők folyamatosan  előre-hátra menetelnek, nagy ív-
ben hátulról kerülik meg a színpadot, élénk ritmust kölcsönözve a statikus képeknek.
Szellemesen üde a balettáncosok gyakori belépése.  Bodor Johanna koreográfiája klasz-
szikus elemekből építkezve  illusztrálja, vagy ellenpontozza a cselekményt, nem mentes
a bájos öniróniától, vonzó fénytörésbe helyezi az ismert szituációkat.  Szabó Máté  ötle-
tessége még ennél is tovább megy,  a kerti szerszámokkal hadakozó férfikórus óriási tru-
váj!  Amikor a csákány gitárrá, a kapanyél bőgővé alakul,  a vasvillán meg méla kertészek
pilinckáznak, megadjuk magunkat a rendezői invenció viharzó fergetegének.
Ezb a Don Juan tudja, kitől kell tartania,  Szolnoki Apollónia  dominája életveszélyesen
fenyegeti férfiúi nagyságát.  A harcias hév fenomenális, a hang lenyűgöző, az áriák töké-
letes stílusérzékkel szólnak, ennek a Donna Elvirának karizmatikus sodrása van. Remáljük,
a budapesti vendégjátékon is ebben a felállásban élvezhetjük újra a  Miskolci Nemzeti
Színház országos kisugárzású produkcióját.                                                       2014

Hajdan a Zeneakadémián  sebzett ujjakkal,  véres billentyűkön kalapálta  Prokofjev Első
zongoraverseny-ét:  Alekszandr Toradze felejthetetlen elánnal mutatta be átszellemült
virtuozitását. A nemzetközi kritika véleménye szerint,  az ifjú Prokofjevben Ő a világelső,
igaz, a szerző fantasztikus pianista voltából fakadó,  borzalmas nehézségek  csak kevesek
számára teszik egyáltalán lehetővé ezen művek repertoáron tartását.  Az Első,  Desz-dúr
opusz még ebből a sorból is kiemelkedik arcátlan szellemességének  bravúros bakugrása-
ival.  Mintha a '60-as évek avantgárd billentyűcsapkodói kísértenének,  heves gesztusok,
látszólag véletlenszerű váltások,  brutális belemenések izzítják a végletekig a peckes ön-
bizalom zseniális tüzét.  Mert bizony minden nagyon is a helyén van: arányosan szerkesz-
tett, pregnánsan muzikális, biztos kézzel tereli kanyargós mederbe csillogó ötlet-zuhata-
gait. Toradze annyi bájjal, könnyedséggel azonosult a prokofjevi tűzijátékkal, hogy a ka-
maszos remekmű magától értetődő,  mozarti természetességgel sziporkázott,  nyoma se
volt itt a játszhatatlan bravúroknak.
A lobogó tűz nem csillapodott, ám mára hozzátisztult a III. zongoraverseny érett szépsé-
géhez. A motorikus lendület természetes bájjal váltakozik  a líraibb részekkel, a szédüle-
tes tempókat éteri lebegésű poézis követi. A kirobbanó siker tapsvihara után hallhattuk
a Mester mennyei piánóban merengő ráadását.
A  Patetikus szimfónia váratlan gyönyörökkel ajándékozott meg. A csodálatos adagio-té-
ma, sokrétű kibontás után, egy teljes szimfóniával felérő tétel végén  Ács Ákos  klarinét-
jának szinte hallhatatlan, csak a tudattalanban érzékelhető szólójában tér vissza, transz-
cendens síkra szublimálva a fájdalom szépségét. 
Az 5/4-es tétel ál-keringője, leszámítva az örökzöld Paul Desmond Take five-ot, ebben a
páratlan a zenetörténetben. Elevensége mosolyos örömbe oldotta a hangulatot, majd a
Vivace induló fokozta a végsőkig az ujjongó érzelmek robbanásait, - muszáj volt őrjöngő
tapssal jutalmazni  a frenetikus megszólaltatást. Fischer Iván,  a sánta-keringő duplázott
pontozott nyolcados hetykeségeinek látványos gezstusain után, az Adagio lamentoso le-
mondó békéjét is  fantasztikus beleérzéssel tolmácsolta.  A sokszor hallott mű, a Feszti-
válzenekar kongeniális előadásában, bámulatos színekkel gazdagodva szólalt meg.    2014

5 órakor váratlan telefon: siessünk a Zeneakadémiára: Richter!!! - aki szokásos módján pil-
lanatnyi elhatározással toppant be.  Ájult szorongás  a főiskolai karzaton,  már az első han-
goknál döbbent csönd: ez a nap megváltoztatta a zenéről,  zongoráról,  Muszorgszkijról al-
kotott képünket. Isteni csoda volt, reveláció, angyali üdvözlet.
És most egy kicsit hasonlót éreztünk! Pedig a kezdés hervasztó vala. Kavakos és Mozart se-
hogy sem illeszkedik, Góliát fűzfasípon játszik, neki  Bartók, vagy végre valahára  Prokofjev
kellene... Egész heti fáradságunkat kipihenjük Haydn alatt,  ebben a sarkköri akusztikában
vékonyka ez a zene. De amikor behasít a Promenade trombitája, fénybe borul a pódium.
Látszólag nem sokat csinál,  ám alakjának fekete mágiája  elvarázsolja a zenekart,  a Gnóm
felbődülő sforzatoja áttöri az érzékelés gátjait.  A felettünk tátongó mérhetetlen üresség
jótékony boltozattá nemesül,  a frenetikus gesztusok minden alkotórészét  külön-külön is
apercipiálni tudjuk.  Nemcsak látjuk,  halljuk is a xilofon-pöttyöket,  élesen elkülönül egy
timpani-ütés a gran cassa dübbenésétől,  egy beszúrt fagotthang, egy szordínós trombita-
reccsenés is pontosan észlelhető, miközben a zenekari hangzás egysége vitathatatlan.
Zseniális fragmentumok  mennyei találkozása:  Muszorgszkij elementáris ősereje, Kavakos
energikus muzikalitása és első legjobban a  Fesztiválzenekar  egyéniségeinek  közösséggé
hatványozott egyedisége. Tündéri játszadozás a Tuileriák kertjében, parázs scherzo-jelleg
a limoges-i piacon, a könnyedség sziporkái a Csibék Táncában.
Éteri szaxofon-hang ölelkezik  a követő fúvósszólamokkal,  Samuel Goldgerg és Smüle port-
réja látványosan kontrasztál, a Katakombák csöndje a "holtakkal a holtak nyelvén" suttog.
Olyan tuba-szólót hallunk,  amely lágy, mint a klarinét,  testes, mint a fagott,  hajlékony,
mint a brácsa és mégis olyan átütő, mintha az Óriások Oboája lenne.  Bazsinka József or-
gánuma az emberi hang ezer árnyalatával telíti a gyönyörű dallam félelmetes legátóit.
Lábujjhegyre áll, ugrálva semmisíti meg a gravitációt, a Kijevi Nagy Kapu-hoz érve Kavakos
kozmikus nagyságrendbe fokozza dinamikáját, a dúsított fortisszimó raveli pompájával koro-
názva meg lenyűgöző produkcióját.
Képtelenek vagyunk megbarátkozni a Müpa laboratóriumi akusztikájával, ám kivétel erősíti
a szabályt: ehhez hasonló elragadtatást eddig csak a Turangalila káprázatában éreztünk.

Hála az erősítőnek, először hallottuk igazán a szólógitárt. Fantasztikus élmény!!!
Csáki András  az első nemzetközi szinten mérhető magyar gitárművész.

Hajdani zeneakadémiai Bach-jára emlékezve, jogosan felcsigázott reményekkel vártuk a fé-
lemetes karmester és a legendás kórus fellépését.  A hangzáson sokat vékonyított a terem
átkozottan rideg akusztikája,  az első részben hozzá kellett szokni, bizonyos tartalékolás is
érződőtt, aminek jogossága, a három órás hosszúságra tekintettel, vitathatatlan.
A kettéosztott zenekar,  a hármas kórus azonban így is bámulatos!  Az altszólamokban több
a férfi, egyikőjük, az egyetlen hölgy mezzóval, csodálatos szárnyalású duót énekel.  Sajnos,
nem tudjuk a nevét, ahogy a többi ária, a Collegium Vocale Gent tagjai közül kiemelt szó-listáét sem. Nyugodtan mondhatjuk, mindegyikőjük az, hiszen majdnem mindenki kilép, leg-
alább egyszer, a sorból. Ugyanez áll a zenekarra is, ahogy a bőgő atlaszi alapja hangzásnak,
ahogy a két koncertmester felváltva játszik,  miközben minden a megszólalás kivételes egy-
ségét erősíti.
Szünet után feladjuk a megfigyelői státust. Tájfunként ragad magával az élmény, pillanatnyi
megtorpanás nélkül sorjáznak a felejthetetlen percek. Remekelnek a basszusok, soha nem
hallott teltséggel szól az oboa és szólnak a félkörbe hajlított oboák, a tuttikban elsöprő in-
tenzitással indul be a harmadik, a nyolctagú szoprán-kórus.  Maximilian Schmitt  evangélis-
ta minden megszólalása más és más jellegű,  a hajlékony dallamformáláshoz drámai megjele-
nítő erő társul. A kísérő cselló éppen olyan fantasztikus, mint a több áriát alátámasztó, fá-
tyolos tónusú viola de gamba.  Van azért igazi tenor-szóló is, de az első a legjobbak között
vitathatatlanul az  Erbarme dich-et éneklő férfialt. Mennyivel gazdagabb, színesebb a meg-
szokott mezzonál, - ezentúl csak így szeretnénk hallani...
Hogyan lehet a nagyfeszültséget hömpölygő harmóniával fenntartani, hogyan lehet Bachot
költőien dinamizálni, hogyan lehet az emberi hanggal közvetíteni a megfoghatatlan mélysé-
geket? Kivárjuk az újabb tíz évet,  amikor Húsvétkor újra itt lesz   Philippe Herreweghe és
a varázslatos  Collegium Vocale Gent.  Hogy mit játszanak, az mindegy: létezésük a lényeg.

A pódiumi emelvényen vészjósló ruhafogasok, de szerencsére nem a Nemzeti Sirályából va-
lók, kabátjaink helyett a szereplők jelmezeik aggatják rájuk. Éktelen a sürgés-forgás, a nyi-
tány allegrettója alatt öltöznek, vetkőznek, parókába és álruhába bújnak a játszók. A pom-
pás forgatag máris megvillantja  Fischer Iván rendezői képességeit,  amely bátran nevezhe-
tő egyenrangúnak karmesteri kvalitásaival.
Megszólal Figaro, olyan basszbaritont hallunk, amilyennel nemigen találkoztunk még, érces
férfiassága mellett hajlékonyan muzikális, kiegyensúlyozottan árnyalt. A daliás léptű Hanno
Müller-Brachmann  prózaiakat verő közvetlenséggel játszik,  virulens létezése azonnal szín-
paddá varázsolja a zenekari pódiumot.
Gyűlöljük a "félszcenírozott" operát,  a MÜPA gagyi Wagner-produkciói,  az iszonyatos vetí-
tések, a semmit jelző díszletek, a maszkok, bábok és szerencsétlenkedő táncosok,  a vitat-
hatatlan zenei-énekesi színvonal ellenére,  eddig általában fejveszett menekülésre késztet-
tek.  Itt viszont  oldalt két lépcsős magasítás és a háttér emelt színpada  tökéletes illúziót
kelt, a szereplők fürgén bujkálnak az ajtók és a karosszék rejtekei között, mindig látjuk és
am egyenesen csoda,  a hangárnyi tér gyilkos akusztikája sem nyeli el a hangjukat.  Ebben
a legnagyobb segítséget a briliáns zenekartól kapják,  frenetikus a lendület, kemények az
akcentusok, a csodálatos kíséret azonban még a recitativókban sem fedi az éneket.
Marcellinaként  Ann Murray  érett mezzója bizonyít, míg  Rachel Frenkel  Cherubino sze-
repében szerez  tündéri perceket.  Rosina grófnő,  Miah Persson  jóformán piano-mezzo-
fortéban abszolválja szólamát, hihetetlenül finom, elegáns és könnyed, duettben is képes
egy-egy ellenpontozó frázist  gyöngéden kiemelni.  A főpróbán  Laura Tatulescu  csupán
sudár szépségében volt jelen,  hangszál-problémák miatt Susanna szólamát,  élő playback-
ben, elképesztő átéléssel a csembalista korrepetitor,  Bartinai Gábor  énekelte.
A háznép sem kutya:  tűzről pattant színiegyetemisták sürögnek-forognak,  pantomimben,
kórusban egyaránt kiválóak. Színházban érezzük magunkat, komédiát látunk érzékletes ka-
rakterekkel,  sok ötlettel, humorral,  - mindezt káprázatos zenei közegben.  Almaviva gróf
tetőzi mennyei örömeinket, hosszúra nyúlt, tarfejű alakja, kifejező gesztusai megérdemel-
ten állítják a középpontba figuráját.  Roman Trekel  plasztikus deklamációja,  magától ér-
tetődő fölénnyel kezelt technikája, mozgékony orgánuma  elbűvölő hitelességgel teremti
meg a szélsőségek között hányódó nagyúr és férfi színészi-zenei portréját.
Soha nem szerettük Mozartot,  a kötelező ámulat,  a tengernyi rutin,  a slágerré csépelt
közhelyek elidegenítettek,  borzalmas, hogy legjobban a Forman-filmben tetszett... Most
éreztünk rá  félelmetes zenedrámai teljesítményére,  most egyszerre láttuk és hallottuk
lüktető zsenialitását. (Hát szabad úgy  a sárba gyalázni,  mint azt az operai Don Giovanni
tette?!? Vagy azok a metronómként ketyegő fuser-szimfóniák?!?)
Operát csak a Fesztiválzenekartól,  Fischer Iván  karmesteri és rendezői elővezetésében,
sokszor, sokat és mielőbb a drága Zeneakadémián is!                                            2013

Az ősbemutatón nagyjából ilyen rendezésben mutathatták be  George Gershwin elképesz-
tő eredetiségű operáját. Bluesból, gospelből, ragtimeból táplálkozik, melódiái egyediek, a
hangszerelés, a zenekar és az énekkar nagyvonalú kezelése helyenként  Richard Strauss-t
juttatják eszünkbe.  90 év múltán elemei  széles körben ismertek  a pop-rock-zene révén,
hatása, elevensége azonban csöppet sem fakult.
Megnyugodtunk: New York-ban is vannak gyengébb operatársulatok, még ha feketék is. A
Summertime úgy szól az elején,  mintha egy harmadosztályú európai énekesnő sipákolná,
erősebbek a férfiak,  a kézi-rolleren begördülő féllábú Porgy,  Richard Hobson  telten ki-
egyenlített, eszményien egyenes intonációjú orgánuma pedig reménykeltő. Ira Gershwin
szövegkönyve invenciózusan adaptálja  a romantikus nagyopera dramaturgiai kliséit, hama-
rosan eljutunk a gyilkosságig.
A ravatalozás poétikusan derengő képében találkozunk  az autentikus fekete stílus csodá-
tos példájával.  Anne Fridal, a kitartott alaphang basszusa fölött, a középregiszter lamen-
tojából,  a keserűen ropogó szószilánkokból szárnyal  a vijjogó fájdalom hisztérikus magas-
ságaiba, lelkekbe markoló élveboncolás. Mennyivel emberibb a gátlástalanul ömlő, teátrá-
lis megtisztulás, mint az összeszorított szájak öntépő csöndje!  - És természetes átmenet-
tel vezet a felszabadító tánc ritmikusan oldó vigaszába.
Stefan Kozinski  akkurátusan irányítja a megbízható helytálló  Szegedi Szimfonikus-okat,
hallunk egy szép klarinét-szólót is, amely fölényes muzikalitással győzi a Kék Rapszódia ör-
dögi nehézségeit idéző szólamot.
A hálójuk feszítésével akcentáló halász-kart  Thomas Elliot baritonja vezeti, az asszonyok
ünnepre készülő csapatát  a mázsás humorral guruló  Stephanie Beadle.  Bár a fináléban
visszaadja a  Summertime  rangját és a középfekvés drámaiságával élni tud,  Angela Owens,
forszírozott magasságaival teljesen alkalmatlan Bess, a nagy kettős ölelkező dallamíveit pe-
dig totálisan tönkrevágja. Ám a nagyszerű  Richard Hobson még így is érvényesíteni tudja
a gershwini zsenialitás remekét,  míg örökzölddé érett áriájával a közönséget is meghódít-
ja.
A new orleans-i piac zsibongó atmoszférája élteti  a Rákárus songját,  melynek autentikus
ízét a sorvégeken fölfelé nyikkanó kunkor adja. A sors kegyes, helyrebillenti a felemás est
egyensúlyát: újra hallhatjuk a lenyűgöző  Anne Fridal-t,  első gyászéneknél is elementári-
sabb,  vajákosan ősi kuruzsló-monológjában.  Pihen a karmesteri pálca,  hallgat a zenekar,
mágikus szuggesztióval perzsel a wudu-ének misztériuma.
Az előadás vitathatatlan csúcsteljesítménye Reggie Whitehead Sportin' Life-ja. Gyilkosan
döfő, ennek ellenére gyönyörűségese arányos tenorját káprázatos mozgással hatványozza.
Némán fantasztikus pózokkal rajzolja meg figuráját, beszólásai  kegyetlenül cinikusak,  ha-
hotája sátáni,  szteppje,  lépte kozmikus sebességű.  Végig táncolja híres áriáit is, lefegy-
verző játéka a darabban rejlő végtelen lehetőségeket villanta fel.
Egek! Ha ez az anyag egyszer egy Zsótér Sándor kezébe kerülne...                          2013

Az elátkozott város vakon feketéllő panelablakai, temető-keresztek, a fiatalon meghalt fe-
leség emlékoltára, a zeneszerző  Korngold arcmása:   Dmitrij Kosztyuminszkij színpadké-
pe baljós romantikába hajló kettősséget jelez. A vándorszínészek primadonnája, Marietta
az elhunyt hasonmása, az elözvegyült Pault azonnal meghódítja,  Rálik Szilvia  szuggesztív
játékkal, átütő énekléssel jeleníti meg,  hogy aztán néhány perc múltán,  lebegő álompiá-
nókkal a hajdani Marie-ként tűnjön elő.
Huszonhárom évesen írta, ám Korngold érett alkotása inkább Richard Strauss, mint Pucci-
ni hatásáról árulkodik,  dús hangszerelése,  tömény átkomponáltsága már-már  Alban Berg
felé mutat. A nagyzenekar a színpad hátterében, szerencsés módon a díszlet alatt helyez-
kedik el, Kocsár Balázs érdemeként a pregnáns hangzás ellenére sem nyomja az énekese-
ket. Viharos presto ütősállások után, az első felvonás reménykeltő fináléban csúcsosodik.
Vlad Troickij  elegáns színész-szextettel ellenpontozza az operai cselekményt, a hölgyek
tölcséres kalpagjai Marietta fejdíszére rímelnek, a szmokingos urak nyílt színen, a ropogó
kéreg-talajon lépkedve vedlenek barátcsuhás koporsóvivőkké. Az elbűvölő  Szűcs Kata  és
a lézererős  Szalma Noémi  őrjítő lassúsággal  vetkőzni kezd, apácaruhájuk alól csillogón
flitteres, szorosan simuló csábdresszek bukkannak elő - a jelmezeket a primadonna ruhá-
ival is remeklő  Bánki Róza tervezte. A vetített háttér mediterrán színpompába vált, vidá-
man piknikező színészkompánia közeleg,  Meyerbeer Ördög Róbertjének  temetői jelene-
tét parodizálva.  Cselóczki Tamás Victorin rendezőként dirigál,  Massányi Viktor Pierrot-
jelmezben énekli bajazzo-áriáját:  "Mámor és szükség,  téboly és boldogság,  ez a komédi-
ás sorsa".  A primadonna éppen feltámasztja a koporsóban fekvő, előnyösen pőre  Mercs
János tetemét, midőn az energikus hévvel berobbanó Paul,  Nyári Zoltán véget vet a já-
téknak.  Érzelmileg túlfűtött, száguldva áradó zene,  végletes hányódás az emlékkép és a
vágy mohón áhított tárgya között, ismét egy hatásos felvonásvég.
A táncosnő le akar számolni a házioltár Marie-jával,  a szerelmesek gyilkos vitája wagneri
nagyságrendű énekesi feladat, mindketten ragyogóan állják a sarat,  a tenorista intenzív
játéka feledteti  az orgánum hiányosságait,  Rálik Szilvia  muzikalitása,  hangi adottságai
drámai erővel érvényesülnek.  A vetített háttér követi a változó lelkiállapotokat, suhanó
felhők komorulnak fenyegető betonsziluettekké, a körmenet látomását gyermekkar erő-
síti. Betonvas-keresztek ereszkednek alá,  a koporsók csónakokká alakulnak, a gyászolók
lassúdad mozdulatokkal eveznek  a Léte vízén, a szerzetesek kórusa dünnyögve recitálja
a "mysterium corporis"-t.
A majd' évszázados opera ősbemutatójával a  Debreceni Csokonai Színház az ország leg-
fontosabb  zenei centrumává emelkedett,  bizonyítván,  hogy az   Eladott menyasszony,
a Tüzes angyal, a  Borisz Godunov előadásai nem egyszeri remeklések voltak. Az énesek
és a zenekar teljesítménye,  Vlad Troickij rendezése az estét a korszerű operai színját-
szás mámoros ünnepévé teszi.

Viktor Ullmann operája egyszer már elhangzott szcenírozott formában, Fischer Iván diri-
gálásával, de az a produkció legfeljebb a zenei értékek megmutatására volt alkalmas. Sze-
gedi ősbemutatója azonban  a kortárs operaszínház nyelvén,  extrém gondolatiságát, ab-
szurd világképét is  megmutatja.  Peter Kien  a theresienstadti  potyemkin-lágerben írta
a szövegkönyvet,  látnoki módon nézett szembe a mindannyiukra váró gázkamrával, olyan
országot vizionált,  ahol megszűnik a halál...  Mai szemmel is eleven a zene,  a 30-as évek,
Honeggerrel, Alban Berggel fémjelzett irányait  próbálja követni, a koncentrációs tábor
lehetőségeiból adódóan minimális a zenekar.
Beata Redo-Dobber  kortárs operarendezéseken edződött, /Lublini ördögök!/, a racioná-
lisan csupasz színpad szürkeségét,  hattagú, bohócorros,  pantomimes élénkségű tánckar
színesíti.  Virgonc jelenlétük, folyamatos mozgásuk szikrázó humorral ellenpontozza a ko-
mor cselekményt. Ötletelés helyett letisztult, takarékos kidolgozás, látványosság helyett
a játékstílus hitelessége jellemzi a rendezést.
A versengő énekesekről nincs mit mondani, annál erősebb a krakkói művészek teljesítmé-
nye.  A lány,  Katarzyna Oles-Blacha és a dobos  Anna Lubanska  korrekt szerepformálás-
sal tűnnek ki, a hangszóró  Piotr Micinski  szúrós felhangokban gazdag basszusán az első
pillanattól kezdve a különös légkör  meghatározó tényezője. Overall császár elegáns öltö-
zékben feszít, kifinomult tenorját árnyalt gesztusokkal érvényesíti. A halálba indulva, gyö-
nyörű piánókkal gazdagítva énekli a poétikus dallamíveket,  emelkedett búcsúkórus hang-
jaira, a Halál emeli hátára és lépked vele az öröklét felé.  Witold Zolatkiewicz  munkája
a címszerephez méltó, katartikus szépségű alakítás.
Nincs egy óra sem, mégis totális élményt jelent, - a lengyel színjátszás friss levegőjét hoz-
za az avíttabb hazai közegbe.   2011 nov

Rendezés egyáltalán nincs, a díszlet ötlettelenL lszegényházi,  /a hátteret színes FURNÉR-
-lemezek adják!!!/.  a szegény énekesnők derekasan küzdenek, hiába,  Bretz Gábor  Lepo-
rellója megérdemelne egy jó produkciót,  Sebestyén Miklós/Masetto/ és a vendég tenor
Nurdeldijev jól énekel. A kórus szánalmasan körbe állva imitája a parasztlakodalmat, a cím-
szereplőnek ennyire sem telik.  Egynapos igazgató volt, Don Giovanni egy percig sem.
Ezúton üdvözöljük a királyilag kinevezett új direktort, - ő legalább nem énekel... (Még).

Valahogy mindig idegen test a klasszikus opera az ARMEL, eredetileg és nagyon helyesen,
kortárs operai elkötelezettségében. A plzeniek előadása  zeneileg megüti a tisztes közép-
szer mértékét, de minek?  Nincs rendezés, olyan így, mint egy nagyon halványan szceníro-
zott pódium-koncert. Szégyenérzetünk okán nem írjuk le a "rendező" nevét, de a sok mil-
liós nézőtábor nevében is, kikérjük magunknak ezt a gyalázatot.
Amiért mégis végigszenvedtük:  Szakács Ildikó  Gilda versenyszerepében  szimpatikus meg-
jelenésével, természetes vitalitású, árnyalt énekével végig meggyőző produkciót nyújtott,
játszani is tudott volna, ha lett volna mit.
Az a kérdés is joggal vetődik fel, miért vannak a magyar rendezők felülreprezentálva, ket-
tő évente és ráadásul mindig ugyanaz a kettő!, miközben a külföldiek folyamatosan cseré-
lődnek?!? Az első alkalommal például Telihay munkája kitűnő volt, Balázs Zoltán Vámpír-ja
pedig mind a mai napig az Operafesztivál sorozatának legjobb rendezése...

Nemcsak az antarktiszi hideg okábúl: a kezdés bizony elborzasztó:  csiricsáré díszlet, mely
később még vetített graffittikkel is szennyeződik, a hátfalon torreádor-videó,  míg az acél-
híd tetején a nagyszerű   Kesselyák Gergely vezényli a play back nyitányt... A tömegmoz-
gások imponálóak,  de az első reménysugár Carmen,  Mester Viktória antréjával villan fel.
Lehetetlen ellenállni  Bizet  Habanerájának, hát még ha ennyire teljes, ragyogóan gömbö-
lyű orgánumú,  érzéki muzikalitású előadásban hallhatjuk.  Most már a kórus is saját hang-
ján szól,  Duda Éva  koreográfiája pedig  egyenesen varázslatos. A katonákat  Cseh Antal
markáns basszusa kommandírozza, megérdemli a tapsot a kedves gyermekkórus is.
Georges Bizet zeneszerzői nagysága a csábos dallamok fantasztikus harmóni- fordulataiban
is megnyilvánul, a Seguidilla szubdomináns moll-akkordjából kifejlődő modulációsorozat ma-
gasan felülírja az olasz operák strófikus áriáit.  Nem csoda, hogy szegény kis hadnagyocska
futni hagyja a késével katonai dzsippet is eltérítő cigánylányt. Arnold Rutkowski alkatilag
tökéletes lúzer, száraz hangszínét a virágáriában gazdagon áradó, szenvedélyes legátókkal,
hiteles játékkal ellensúlyozza.
A csempészek között  Haja Zsolt  sudár baritonja dominál,  a lányok rúdtánccal, kártyave-
téssel ütik el az időt, míg végül a torreádor érkezése  csúcsra járatja a produkciót. Hirte-
len értelmessé válik a háttér-vetítés:  az "Escamillo-klip" méltón előlegezi meg a bajnok ér-
kezését. Fekete, atlétikus, már a mosolyával lefegyverez, a helyszíni kamerázás révén több
nézőpontból is csodálhatjuk lendületes belépőjét:  Nmon Ford  még fantasztikus megjele-
nésénél is jobban énekel, férfias, tömör, árnyalt és energikus. Gyengéd piánókból fokozza
diadalindulóját,  nincs az a szív, nincs az a bika, aki ellen tudna állni lehengerlő lendületé-
nek. A tánckar és a kórus viharzó förgetege hatásosan keretezi a rendező Kerényi Miklós
Gábor nagyvonalúan megalkotott jelenetét.
Kiemelkedő biztonsággal szól a zenekar, a hangosítás is elsőrangú,  Kesselyák Gergely  ze-
nei vezetése, karmesteri munkája a legnagyobb dicséretet érdemli.  Frankó Tünde agresz-
szív stílusa nem megfelelő választás, Fischl Mónika és Jelena Kocar kitűnő a két csempész-
lány szerepében.  A Halál-ária  "Toujours la mort!"-ja kegyetlen drámaisággal vetíti előre a
tragikus véget,  Mester Viktória  egyszerre érzékelteti a rettegést és a végzettel szembe-
néző, kihívó dac konok bátorságát.  Grandiózus alakítása az öntudatos, érzelmeiben megal-
kuvásra képtelen, száz évvel későbbi nő-ideált állítja elénk, éneklésének plasztikus színgaz-
dagsága, tágspektrumú dinamikája mellett  szuggesztív karakter-formálással, tökéletes moz-
gással építi fel  káprázatos figuráját.  Az utolsó képben partnere is felnő a feladathoz,  a
vesztes alig-mácsó tehetetlen kényszerességét hangsúlyozva az értelmetlen gyilkolásban.
A zenei teljesítmény és az ének-produkciók tekintetében egyedülálló,  nemzetközi szintű
produkció,  amely a szabadtér minden nehézsége ellenére, hangzásban, összhatásban ma-
radandó élményt jelent, fokozva a Szegedi Szabadtéri Játékok operaelőadásainak jó hírét.

A gyalázatos külső körülmények miatt nem sok maradt  a tervezett Verdi-repertoárból,  de
a két orosz produkció megmentette a helyzetet. A Moszkvai Helikon Opera Kisvárosi Lady
Macbeth-jével, Borisz Godunov-jával és az észtek  Wallenberg -jével a Miskolci Operafesz-
tiválon átütő sikert arató  Dmitri Bertram  Verdi-rendezésével sem adta alább.
Igor Nezsny és Tatjana Tolubjeva  díszlete  horizontálisan hullámzó elemekkel tölti ki a te-
ret, majd multifunkcionális, mert fegyverként, hatágú csillagként is használható függőleges
traverz-rendszere ejt ámulatba.  A zsidó nép, a kórus mozgatása is mintaszerű,  míg a belső
jelenetek fojtogató feszültsége is megteremtődik.
Sajnos a Lady Macbethként tündöklő, fantasztikus színészi erővel is bíró, karizmatikus szop-
rán,  Szvetlana Szozdateleva rossz napot fogott ki, énekteljesítményét, múlbeli emlékeink
alapján csak elképzelni tudtuk. Abszolút meggyőző volt viszont Fenena szerepében a majd-
nem alt  Larisza Kosztyuk,  Zakariás főpapként  Mihail Guzskov  az orosz basszusok méltó
képviselőjének bizonyult.
Rettenetes, hogy évtizedes építőmunkát lehet ennyire szűklátókörű, ostoba megszorító in-
tézkedésekkel szétrombolni!  Miskolc felkerült  a nemzetközi opera-szcéna térképére,  de
még egy ilyen év és fuccs a dicsőségnek. Büszkélkedhetnek majd a városi nagyurak az avasi
lakóteleppel...  Soha nem láthattuk volna  a  Gerai Operá-t,  nem ismerhettük volna meg a
zseniális  Dmitri Bertram  moszkvai Helikon Operá-ját,  mert az ósdi  budapesti Operaház
ugyan sohasem fog kortársi rangú produkciókat meghívni, de még nemzetközi kaliberű ren-
dezőket sem...

A gyermeteg nyitány unalmát  Cipóné Varga Renáta és Gál Loránt  minden lében kanál ci-
ca-kettőse enyhíti, a táncos-pár végig ott settenkedik a mesebeli hősök között, kúszásuk-
mászásuk némileg ironizáló macskakörmök közé teszi a történéseket. Az első képben nagy-
szerűen mutatkozik be a Kassai Állami Színház kórusa,  Friederike Meese avangárdot sej-
tető, szélsőséges jelmezeiben énekben, játékban egyaránt kitűnőek.
Színre lebben a párducmozgású  Martin Gerke, sugárzó baritonja, megejtő karaktere ural-
ja az első felvonást,  még a bizonytalankodó tenort,  Byoung-Nam Hu'ang-ot is lírai szépsé-
gű duettben emeli magához. A viharjelenetben szélgépként sivít, miközben a hegedűsök a
vonókat csapkodják a húrokhoz, meg papírszaggatással imitálják az égzengést: a recitativók
németül hangzanak el,  ilyen kortárs-zenei aláfestéssel.  Jó ötlet, változatosságot visz a ze-
nai anyagba.  Kár, hogy a második részben szinte eluralkodik,  lehetetlenül hosszú némajá-
ték sivárságát tetézi,  Gerhard Krammer-nek vissza kellett volna fognia magát.
A szegedi előadásban,  mely minden tekintetben, messze felülmúlja ezt a kísérletet,  lugas-
ba menekül a hercegnő, ott játszódik a csontvázakkal színesített  Alidor-ária is, most mara-
dunk a szerelem kastélya előtt /?!?/...
A szünet után teljesen felborul az egyensúly,  a dél-amerikai szoprán  iszonyatos vibrátók-
kal terheli előnytelen megjelenését, ( - csodálatos emlékként rémlik fel  Mester Viktória
egeket rengető  Elziré-je...)   Egyetlen apró vigasz  Melinda Heiter  sudár alakja,  pompás
éneklése,  szuggesztív színpadi jelenléte  Zélis udvarhölgy kisebb szerepében.  Julia Glass
hebehurgya rendezése díszlettologatásaival, propellereivel és a párbaj nevetséges hangku-
lisszáival teljesen összeomlott, úgy tűnik, Bayreuth nem a legjobb ajánlólevél, ha korszerű
operarendezésről van szó...
Szurkolunk a kinti sikerért,  de bizony jobb lett volna  Anger Ferenc  elementáris szegedi
Don Sanche-át vinni..

Pénzhiány ide, vagy oda, a program színvonala jottányit se csökken, pedig az eddigiek na-
gyon magasra tették a mércét. Az első opera-est a  Debreceni Csokonai Színház-zal közö-
sen jegyzett  Trubadúr, a Borisz Godunov-val és tavaly a Wallenberg-gel fantasztikus ren-
dezői teljesítményt nyújtó  Dmiti Bertram-mal.  Bayreuth,  Eisenstadt és Miskolc összefo-
gásával készül  Liszt Ferenc, nemrég Szegeden is bemutatott Don Sanche-a, a Prágai Ope-
ra az Othello-t, a Galina Vishnyevszkaja Opera Center a  Rigoletto-t hozza.  Verdiből soha
sem elég,  a gyakori vendég  Moszkvai Helikon Színház a  Nabucco-t játssza,  természete-
sen  Dmitri Bertram  rendezésében.  Kocsis Zoltán, aki itt mutatta be Schönberg: Mózes
és Áron-ját, hangversenyszerű előadásban mutatja be  Verdi: A kalóz című operáját, Ma-
gyarországon először,  főszerepben az  Armel - MEZZO Operafesztiválon díjazott amerikai
Kristin Sampson-nal,  akit 2010-ben Szegeden a   Center for Contemporary Opera  /New
York/ Sirály-ában csodálhattunk.

Kezdjük az elviselhetetlen véggel! Csajkovszkij bombasztikus, ötlettelenül felszínes  V.szim-
fóniája a dörgedelmes előadás ellenére emésztő unalomba fulladt. Talán az eggyel-kettővel
nagyobb sorszámúakkal, egyszer több szerencsénk lesz...
De a kezdés fenségesen nagystílű vala. A Táncszvit komor mélységei, a megejtő klarinétszó-
ló, a dübögő ritmusok  lenyűgözően indították az estét.  Felsejlettek a  Mandarin rézfúvós
glisszandói, férfias nyugalom,  kordában tartott robbanékonyság uralta az atmoszférát. Zúg-
tak a csellók, döngtek a basszusok,  sírtak a hegedűk és néhány taktusig még brácsaszólót
is csodálhattunk.
Évekkel ezelőtt  Lendvay József  a Goldmark hegedűversennyel  előnytelenül mutatkozott
be: hebrencs gyorsaság, üres virtuozitás, elkent tartalmak. Igencsak tartottunk az egyolda-
lú technikai bravúrokra csábító  Paganinitől,  kellemes csalódásunk  pillanatok alatt váltott
mámoros örömbe.  Élt az olasz dallamosság, a hegedű, felhúzott húrjai mellett is  testesen,
telten énekelt, a hihetetlen bravúrok annyira tökéletesek voltak, amennyire egyáltalán el-
játszhatóak.  Villámló balkéz-pizzicato futamok, sikongó flazsolettek, - lenyűgöző biztonság,
delejes muzikalitás.  Ráadásul  Bach-chal is bizonyított a beérett Nagymester,  két bónusz
Capricciója fokozhatatlanná tette az élményt.
A jövő évad meglepő fordulatot ígér: a három  Bartók Zongoraverseny  mellett  Mahler I.
szimfóniá-ja,  Sosztakovics I. gordonka- és II.hegedűverseny-e, - olyan nálunk szinte isme-
retlen szerző,  mint  Schnittke és  Messiaen: Egzotikus madarak /végre!!!/  Fischer Iván
vezényletével!!! (Egy évadban  8 /Nyolc!/ koncerten még sohasem voltunk...)

Gigászi DNS-spirál a színpadon,  16 tonna és merészen tekeredik felfelé.  Antal Csaba  te-
remtménye a  Mindenséget uraló  Élő Anyag  lenyűgöző megtestesülése.  Korlátján színét
színét váltó lámpafüzér fut végig, közepén lift emelkedik az égig.  Egy-két bántó trombita-
gikszer után,  Köteles Géza  korrekt vezényletével  egyre szélesebben hömpölyög a késő-
romantikus zene, melynek mennyei hatását száztagú kórus fokozza.  Sugaras kardíszeikkel,
melyek a hófehér arkangyalokat is díszítik,  két kerub, vörös és feketében viaskodik a nyi-
tány hangjaira,  Mefisztó megjelenésével a mi Tragédiánk első jelenete kezdődik el.  Még
néhány mondat is egyezik  az Úrral szembeszegülő Lucifer,  az ékeshangú  Palerdi András
monológjában, melyet az angyali kar szimfonikus építésű hozsannája kontráz.
Faust még nem adta el lelkét, de már árulkodó téglavörösben közelíti az ördögi koloritot,
Gaston Rivero orgánuma mennyiség helyett  káprázatos muzikalitású minőségével hódít, a
bel canto iskola "mezza di voce"-jének árnyalt kiegyensúlyozottságával.  Boito  partitúrája
áriák nélkül, szinte a recitativókból ágaztatja fel széles dallamíveit, az olasz tenor egyetlen
hangon belül is  gyönyörűséges forte-piano lehajlásokra képes. Takarékos mozgása,  finom
játéka hős helyett inkább a világtól elzárkózó tudós karakterét jeleníti meg, - annál hitele-
sebb így mindent vállaló  esztelen szerelme.  Az első rész vége  a monumentális fogalmazás
ritka remeklése: Fausték vörös fényárnyban magasodnak reményeik felé, a hatalmas égi tö-
meg pulzálva örvénylik a színen, míg a szárnyas küldöttek fortisszimó megdicsőülésben száll-
nak fel a mennyekbe.
Ez még csak harmada a műnek, de ha csak ennyit lenne,  Kovalik Balázs  rendezése akkor
is az utóbbi húsz év  legnagyobbjai közé kerülne. Nagyvonalú fantázia, mesterien szerkesz-
tett mozgások, a tér vertikálisan is teljes kihasználása, színek, arányok, fokozások egyensú-
lya és most a kidolgozás, a végig vezetett ötletek pontosítása sem maradt el. A zene, a drá-
ma,  az ének hatásával egyenértékű,  az azzal termékeny szimbiózisban élő vizualitás a szín-
ház felé hajló kortárs operastílus várva várt hírnöke.
Az énekszólam szempontjából leggazdagabb  Margit-jelenetben,  a gyenge szoprántól ez az
egység bomlik meg és a vérfürdős maszatolás túlzásai uralkodnak el. Kárpótlást a Walpurgis
éj jelent:  Hieronymus Bosch átlátszó gömbjeiben bukdácsoló alakok lebegnek a légben, a
csábítás ezer trükkje villódzik előttünk,  Venekei Marianna  koreográfiája is itt ér a csúcs-
ra,  a Pantalis szerepében visszatérő  Balatoni Éva  energikusan uralja a terepet, a revűfé-
nyekben pulzáló spirál-monstrum lassú forgásban babonázza a tekintetet.
A látvány és az összhatás kardinális eleme  Benedek Mari  jelmez-kollekciója. Az angyali kó-
rus csuklyás fehérjéből  csúcsos válldíszek magasodnak,  az átlósan emelkedő sor magában
is megejtő látvány,  de a legnagyobb rendezőművészeti-tervezői truváj a köznépi halandók
beemelése a záróképbe. Reklám-szatyrokkal jönnek,  a márkanevek a  CBA-tól a Kaiser's-ig,
Siemens-től MOL-ig díszitik azokat,  remélhetőleg busás szponzorpénzeket fialva a szegény
Operaháznak. Az Isteni Békét hirdető,  meglepő polifonitású zárókórus hangjaira ambróziá-
val illatosított,  akciós eső-fóliákat vesznek elő,  eldobják a színes tasakokat és felöltve a
csillogó plasztikot, végtelen sorban indulnak spirálvonalban felfelé, a váratlan örökkévaló-
ságba.
Mámorosan követjük őket a forró ünneplés örvényeibe,  megköszönve a páratlan élményt,
amely  Kovalik Balázs  és az egész együttes mennybemenetele. Lám: Budapesten is diadal-
maskodhat a  Nagy Művészet, a Korszerű Színjátszás, a Mi Operánk!  Csak a politikai játsza-
dozást kellene kikapcsolni és talán mégsem a zseniális művészeket kéne száműzni...

Tücsökciripelésként szól a nyitány, az énekesek hallhatósága miatt annyiszor áhított zene-
kari árokból, valami röhejes verbunkos-parafrázis hallik...  De hát a 13 éves Liszt Ferikének
megbocsátjuk a vendégfogadói hangulatot,  a színpadon megjelenő /Nyilvános/- Szerelem-
ház bizarr fejleményeket sejtet. WC-piktrogrammok jelzik  a befelé igyekvő párok erotikus
alkalmasságát,  Barabás Annamária,  vörös stewardess dresszben feszítve,  érett humorér-
zékkel énekli a Madame szólamát. László Boldizsár ugyan azt állítja,  hogy ő Sanche lovag,
ám aligha van sansza  Elzire hercegnő kegyeit elnyerni.  Nehéz eldönteni,  vajon komolyan
vehető-e az egész, de mikor a baldachinos ágyon holtukban is ölelkező  királyi csontvázak
feltűnnek, majd koponyájuk összeroppan/!/ Alidor varázsló kezében, kiszakad belőlünk az
egészséges röhögés, - az erkélyen pedig az ó-operabarátok felháborodása: "de kérem, ez
mégiscsak egy Liszt-opera!?!" a folytatás azonban minket igazol:  invenciózus paródia kere-
kedik Übü király modorában. A szép hercegnő, a veresegyházi asszonykórust idéző magyar
menyecskék élén, pártás főkötőben bokázik be,  a korszellemet legfeljebb udvarhölgye, a
ritmusra bicegő  Zavaros Eszter képviseli.  A többfunkciós mankó  ülőalkalmatosságként is
szolgál, magasba emelkedve  Mester Viktória  páratlan intenzitással énekel, szoknyaszalag-
jai szétterülve összefonódnak a körtáncban és úgy tapadnak rá, mint szűzi kényszerképze-
tei.  A színészileg is nagyszerű kórus tagjai közben  páronként surrannak be  a szerelmi in-
tézmény kapuján, csak a visszautasított lovagi epekedik tovább.
Az Ory grófjával  már nagy sikert aratott  Anger Ferenc pregnáns ötletekkel fűszerezi ren-
dezését, játékvezetése példás és ami a legnagyobb erény: minden gondolatát végigviszi. A
sorompóból halálos dárda lészen, a hajléktalanból szatyros álmélkodó, a sírhalomból királyi
nyugágy. Egyéníteni képes minden egyes kórustagot, az énekeseket pedig erőteljes színé-
szi alakításokhoz segíti.
A kripta gyümölcsös lugassá szépüi,  az alvó szépség előtt  hárfás-kommandó gördül be,  a
hölgyek látványos pengetőgesztusokkal kísérik éneküket. A hangszerek szülőszékké válnak,
zenére pottyannak világra az apróságok.  A briliáns hárfaszólót, a rivaldánál ülve, a fantasz-
tikus  Natasa Gorbunova  játssza, megelőlegezve az érett Liszt romantikus atmoszféráját.
Kálmán Péter gonosz üldözőként jelenik meg, robusztus orgánumával félelmetes, le is győ-
zi slemil kihívóját, aki azonban hősi kiállásával elnyeri a királyi sarj szerelmét.  A feltámadás
után már csak az egybekelés mennybemenetele van hátra,  teljes a szerelmi diadal, amely
számunkra a kortárs operarendezés fényes győzelmét jelenti. Csak így lehet avult darabok
újjászületését biztosítani,  hiszen nem muzeális értékekre vagyunk fogékonyak,  hanem az
operajátszás színház felé hajló, kizárólag iróniával, humorral tálalt friss gyümölcseire.
Ha Budapest ki is marad a jövőben, vigyázó szemünket-fülünket Szegedre irányítjuk...

Mint nyomtató lovak, körbe-karikába kerengenek a négyszögbe zárt zenekar és sajnálatos
módon, a zene körül. A lehári operett-hangzást alulmúló, olasz operafinálékat hatványozó
zenei anyag méltatlan Liszthez és az Operához. A "hát kéé-rem..."-típusú felütések, a nyú-
lós Disney-dallamok, a bulvármusical-szintű hangvétel kiált a parodizáló groteszk után!
A rendezés ehelyett komor méltósággal terelgeti körbe a kétségbeesetten helytálló éne-
keseket.  A törpebolygók között  akad azért csillag is:  Mester Viktória  érzéki orgánuma,
delejes muzikalitása, szuggesztív játéka most is igazi énekművészt mutat.
A francba!  Franz Liszt szerepében  Franz Schubert joviális figurája jelenik meg,  bár meg
kell adni,  Fekete Attila  nagyon szépen énekli a minél hosszabb hangokból konstruált, a
Mosoly országát idéző szólamot.  Ragyogó alkalmat kínál a sztori: a nagy zeneszerző megél-
hetési hírességnek ajánlkozik  a vatikáni kultúrkörbe,  ráadásul még vadházasságát is legali-
zálni szeretné, ám a cári titkosszolgálat/!/ és a bíborosi ármány keresztbe tesz...  Igazi kri-
mi-bohózat, kár volt kihagyni. De láthatjuk a barbár Árpádház szentjét, kinek kezéből és a
zsinórpadlásról az áhított "Egy rózsaszál" helyett ezrével hullanak a vörös szirmok. Még egy-
szer feltámad a remény:  a Schubert-i "Három a kislány" analógiájaként, Liszt három szerel-
me tűnik fel, a menyasszony Karolin hercegnő,- in dreivirtel takt, azaz keringőben az exfe-
leség és csattanónak,  kasztanyett-pergőtűzben  Lola Montez, a legendás lovasbalerina! A
három gráciát,  szédületes váltásokkal,  másodpercnyi különbségekkel hozza a fantasztikus
Mester Viktória, aki a hangbeli differenciáltság mellett,  karakterisztikus játékkal, árnyalt
mimikával jellemzi alakjait. Az iróniára hegyezett  Kiss Tivadar Spiridon inasával párban be-
mutatott tangó-variációk,  villanásnyi időre  egy egészségesebb értelmezés felé lendítik a
tetszhalott darabot.  A pápa-mobil toló-klónján begördülő,  kappanhangú  I.Ince szánalmas
körforgalmi furikázása már csak  a kihagyott lehetőségek kolumbáriumát gazdagítja, a kínjá-
ban megtérő zeneóriás kimódolt "mennybemenetele", a nevetségességig fokozott fanfáros-
üstdobos kádenciával a magyar operajátszás szégyenletes mélypontját jelenti.           2011

Nem csoda, hogy többen is visszarettentek  a mű bemutatásától:  a zseniális zongoraverse-
nyeivel szerzőként, előadóként brillírozó Prokofjev kamaszos hévvel dobálta össze a libret-
tót:  jó két óra áriázgatva vonszolódik, a szituációról csak elbeszélések tudósítanak,  némi
misztikus katyvasszal körítve.  Ha Serge-nek lett volna  egy mezei dramaturgja,  netán társ-
szerzője, bizton nem engedte volna ezt a cselekményszegény ürességet. Nem ártott volna
egy invenciózusabb rendező sem,  aki például az első,  tízperces Renata-ária alatt megjele-
níthette volna az elmondottakat: a gyermekkori játszadozást a Tüzes Angyallal,  a bakfiskor
idején szexuális csábítóként, Heinrich gróf képében visszatérő szép Mádielt,  majd a szaki-
tás keserves perceit.  Démonikus pantomim kerekedhetett volna, fénnyel-mozgással kábító
látomás, amely csak elmélyítette volna a fantasztikus  Cristina Baggio  szenvedélyes éneké-
nek drámaiságát.
Silviu Purcarete, felismerve a szövegkönyv gyengéit, magát Mefisztót állítja rendezőként a
színpadra,  aki Doktor Faustus-nak játszatja el, emberi bohózatként a történetet. Jó ötlet,
hiányos megvalósítás. Hol van a humor? Hol vannak a groteszk szélsőségek, melyek enyhíte-
nék a váratlan fordulatok esetlenségét? Bohócmaszkos, állandóan cigarettázó csopik, idét-
len forgózások, maszk-túltengés, dermedt unalom.  A Kabaré-musicalből szalasztott,  néma
Lucifer szerteszét tébláboló figuráját  Trill Zsolt  eleveníti meg: a nyögvenyelős rendezői
elképzelés hézagait káprázatos arcjátékkal feledteti, ez különösen jól fog érvényesülni TV-
közvetítés közelképeiben,  amely remélhetőleg  főszereplővé avatja,  elterelve a figyelmet
az operatőrileg amúgy is hálátlan énekesi tátogásokról.
Ami a zenét illeti, elementáris!  Az Ördögi látomások-kal debütáló szerző, a démonokkal vi-
askodó lány hiszteroid kitöréseiben félelmetes énekbeszédet komponált. Az őrület csúcs-
pontján, a szoprán vijjogó dallamíveit brutális tuba-lépések ellenpontozzák,  de a köznapi
megszólalások is kivételes erejűek.  Hangsúlyozottan kell kiemelni a  Kocsár Balázs  dirigál-
ta  Debreceni Filharmonikusok  nagyszerű teljesítményét,  amely a sűrűn szőtt partitúra
ismeretében szinte hihetetlen!  A párbaj-kép monoton dübögésű, "martellato" zenéjének
végzetes száguldása ismerős Prokofjev III.szimfóniájá-ból, sajnos, a színpadon csak aranyfó-
liába mártott tőrvívók lézengtek gigászi élethalálharc helyett...
Kiválóan helytálltak a  Csokonai Színház énekesei is. A Zárdafőnöknő epizódját a széphan-
gú  Kun Ágnes Anna  lendületes játékkal hitelesíti,  Kóbor Tamás  Mephistopheles-e még
az annyira hiányolt abszurd komikumot is felvillantja.  Nehezen értelmezhető szerepében
Cselóczki Tamás vokális erejével triumfál,  Bódi Marianna  Jósnő-je az átélés belső sugár-
zásával, az éneklés koherens egységességével ingerel elragadtatott tapsra. Mostohán bánt
a szerző Ruprecht szólamával, az akaratgyenge lúzerség meg teljesen idegen délcegen fia-
talos alkatától, -  Haja Zsolt  ennek ellenére megkerülhetetlenné teszi figuráját.
Az inkvizíciós kép, helyenként rosszízű orgiába forduló, eszement forgatagában  a verseny-
szereplő  Cseh Antal  kevésnek bizonyul a felfokozott lelkesedéssel játszó-éneklő kórussal
szemben. A Csokonai Színház kórusa kihasználja a pompás lehetőséget és megszállott hév-
vel, óriási energiával teremti meg a zárókép feszültségét.
Az est hőse,  a páratlan muzikalitású  Cristina Baggio,  Renata szerepében fantasztikus szí-
nészi alakítással hatványozza elementáris szuggesztiójú éneklését. Játékában a karakter in-
ditékai világosan kirajzolódnak,  a megszállottság gesztusait is a lendület és a pontosság ki-
munkált arányossága jellemzi,  az átütő forték mellett  sejtelmesen lebegnek  a hajlékony
piánók.  (Ha kellett volna,  ugyanilyen intenzitással képes lett volna  mindezt parodisztiku-
san megjeleníteni...)   Minden bizonnyal az idei  ARMEL Operaverseny  nagy esélyesét lát-
hatja benne az a 160 milliós nézőtábor!         Debrecen 2010.nov.5.     (Bejött!!!) nov.17.

Rettenetes kezdés: szétfolyóan hosszadalmas hangászkodás, ömlengő zenei semmitmondás,
amit nyitányként tálalnak. A libretto sem különb, az avítt Csehov-képet tükrözi, a dallamos
léptekkel a kertben sétáló fehéruszályos hölgyekét, némi érzelgős filozofálgatással. Ráadá-
sul eredeti mondatokat énekeltet,  meg sem kísérel  artikulálható prozódiát alkalmazni, a
zenei anyag pedig egyenesen siralmas.
Harangi Mária, aki már első operarendezésével,  a Gólyakalifá-val igazolta kortárs-zenei fo-
gékonyságát,  nem kapott teret innovatív képességei kifejtéséhez, csak a korrekt megjele-
nítésre összpontosíthatott.  Az első rész érdektelenségbe fullad, szerencsére a következő
felvonás, a rendező és az énekesek heroikus helytállása révén meggyőzőbb képet mutat.
Thomas Pasatieri  csak a recitáló dallamvonalak megalkotásáért dicsérhető, melyeket a ki-
váló énekesek érzelmi töltéssel aktivizálnak. A tavalyi Operaverseny díjazottja,  a buldózer-
dinamikájú  Kristin Sampson,  az életét gyászoló  Mása szerepében  elképesztő energiájú
muzikalitással indítja be végre a darabot. Nagyon vártuk a Színészanya és új formákat kere-
ső fia drámai összecsapását, sajnos, ez kimaradt a textusból, viszont kárpótol érte a poéti-
kus magasságokba ívelő duett  kifinomult lebegése.  Beverly O'Regan Thiele hangbéli hen-
dikepjét érett technikával és káprázatos színészi játékkal ellensúlyozza, imponáló mozgása,
attraktív alakja nagyszerűen érvényesül  Debreczeni Ildikó  jelmezeiben.  Már a turbános
délutáni vörös is megkerülhetetlen, a fehér habosan szárnyal,  a halovány lila-rózsaszín ak-
varell muszlin pedig valóságos ruhaköltemény!  Haja Zsolt fiatalos baritonja, magabiztos ki-
állása a heves átélés belső hitelével párosul, (csak azt sajnáljuk, hogy nem hőstenor, egye-
lőre...)  A  New York-i Dicapo Opera gárdájából a Tanítót játszó  David Gagnon és a ritka
megszólalásai ellenére emlékezetes Jószágigazgató,  Daniel Klein emelhető ki.
Harangi Mária jóvoltából a végkifejletben élettelibb hangsúlyok képződnek, a játékjelenet
Dorn doktor kiemelt licitjeivel,  Arkagyina harkovi sikereit mesélő áriája,  vagy az elveszett
szerelmes homályos arcának feltűnései  erőteljes csomópontokká élesednek.  Az öngyilkos-
ságát megelőző képben  Haja Zsolt a teljes énfeladás traumáját páratlan szuggesztióval je-
leníti meg. Lehengerlő alakításával máris az Operaverseny első számú esélyesévé vált!

Az egyik szervünk sír,  a másik meg nevet...  Jó, hogy Metropolitan,  de egyenes adásban
nézni nem könnyű. A zenekar, ha nem is szól úgy,  mintha a fenomenális Valerij Gergijev
a leningrádi  Mariinszkij Színházéét vezényelné,  de a szelídített Muszogszkijhoz,  mert hi-
szen Rimszkij-Korszakov hangszerelését játszották UrBorisz helyett,  jól illett a romantiku-
sabb hangkép. A szereplőgárda majdnem kizárólag oroszokból áll,  a kivétel a muzsik-arcú
René Pape. nem jó megtépázott fejét nézni,  de a lenyűgöző hang és az átélés vörösizzá-
sa katartikus figurává növeli.. A szobajelenet és a haláltusa,  a rettegés és a bűntudat ké-
pei az operai színjátszás csúcsait ostromolják,  állják az összehasonlítást Nyeszterenko és
Gyaurov alakításával.
Nem úgy a rendezés,  már ha annak lehet nevezni ezt az amorf jelentéktelenséget. A mi-
lánói Ljubimov produkció, vagy Dmitrij Bertram  Moszkvai Helikon Színház-beli, kortársmű-
vész igényű rendezésével még egy napon sem szabad említeni:  avitt, fantáziátlan, poros.
Ami a közvetítést illeti:  a kórust csak totálban,  tömegként szabad mutatni,  már ha moz-
gása jancsósan animálva van, közelképben mutatni  jelentéktelen arcok civil erőlködését,
nevetséges!  De az énekesek se járnak jobban.  Hang-gladiátori teljesítményüket figyelni
lehangoló és megfojtja  az esetlegesen szép éneklés hatását is. Behúnyt szemmel menne,
de akkor miért is ülünk itt a moziban?  Operafilmeket lehetne csinálni, playback-elve, fo-
togán szereplőkkel. Anna Netrebko  a Lammermoori-ban, élőben,  színpadon énekelve is
elbűvölő tudott lenni a vásznon,  ebben az előadásban is akad  két felejthetetlen figura.
Mikhail Petrenko poétikus basszusa  már a kolostori jelenetben páratlan élmény, a láto-
másos álom-elbeszélésben pedig, drámai fokozással taszítja végső őrületbe a gyermekgyil-
kos cárt. Nemes arcvonásaival  rezzenéstelenül,  csak a teljes átélés erejével magasodik,
mennyei ítélőbíróként bíróként a halálba roskadó bűnös fölé.
A Szent Bolond megszállottként ugrál, könyörgő alázattal térdel, bejátssza a teljes teret,
ő az egyetlen, aki az uralkodót szembesíti szörnytetteivel. Arca beesett, haja kusza, sze-
mei révült őrületben szegeződnek az égnek és amikor síró hangon énekel,  a világ összes
szegényének fájdalma jajong szívbe markoló tenorjában. Andrej Popov az operai összmű-
vészet egyetemességét,  a színészi játék, az ének, a zene  totális szuggesztióját testesíti
meg felejthetetlen alakításában.
Egyik szemünk sír, másik fülünk nevet...,  de azért inkább,  akár a III.emeletről is, de szín-
házi körülmények között szeretnénk az operákat élvezni.

Zarathustra, Till, - Richard Strauss sűrű fúvósállásokkal indít, az első képben el is uralko-
dik, a Berg Lulu-jára hajazó iszonyú átkomponáltság, amely a túlzott hangerővel tetézve,
igencsak megnehezíti  a Tábornagynét és Octaviánt megszemélyesítő  énekesnők dolgát.
Már a színpadkép jelzi,  semmiféle modernkedés, aktualizálás, ötletparádé nem lesz hála
Anrejs Zagars  rendezői koncepciójának,  amely céltudatos szolidsággal  kizárólag  Hugo
von Hofmannstahl nagyszerű librettójára épít,  mindössze a történések időpontját teszi
át az 1910-es évekre.  Julia Müer  szolid díszletterve, szecessziós vonalrajzokkal díszített
ablakaival jól használható játékteret ad és csak  a harmadik felvonásban  torzul indokolat-
lan perspektíva-bravúrba.
Ochs báró szerepében  elementáris hatású,  nagyformátumú énekes-színész lép a színre:
Lars Woldt úgy játszik, úgy poentíroz, úgy mozog,  mintha nem is énekelne! Pedig átütő
erejű basszbaritonja támadhatatlanul uralja a hangteret,  bátor kontraszt-váltásokkal jel-
lemez és parodizál is. Az elképesztő fantáziájú szerzőpáros  minden szituáció számára biz-
tosítja a hosszú kifutást, győzi textussal és zenei leleménnyel,  így a második felvonás vé-
gén, sebesült báróként  a fantasztikus karakterszínész-énekes is élni tud  a monologizáló
nagyjelenet lehetőségeivel.
A gyilkos nehézségű partitúra,  Kovács János  vezényletével,  az első felvonás  közepétől
egyre teljesebb hitelességgel  szólal meg,  minden esélyt megadva  az akkoriban idősödő-
nek számító, 35 /!/ éves hercegnő,  bizonytalan öregedési félelmekkel terhelt lamentálá-
sához.  Sümegi Eszter  csodálatos finomsággal, éteri muzikalitással énekli a széles dallam-
ívekből épülő, katartikus hatású szólamot, a színgazdag árnyaltság, a mély átélés páratlan
példáját nyújtva. A lemondó beletörődés, a reménykedő dac, a rezignált bölcsesség áhí-
tatos szépsége sugárzik legapróbb gesztusában is,  felejthetetlen momentum az,  amikor
az elpergő Idő kérlelhetetlenségén filozofál.  Méltó párja Octavian nadrágszerepében a
sodró energikusságú  Mester Viktória: fiús mezzoszopránja  tökéletesen fedi a zeneszer-
zői elképzelést,  jellemformáló képessége  természetes módon teszi hitelessé  kamaszhe-
vületű figuráját. Énekhangja töretlen fényű, vibrátómentes, gyönyörűen formált frázisok-
ban árad,  melyet nyílt hangzású, markáns hangsúlyok  tesznek ellenállhatatlan hatásúvá.
Szerelmesének elvesztésétől félve, fájdalmas kitöréssel bizonyítja tragikus vénáját, a vég-
sőkig fokozva a búcsúkép torokszorító feszültségét.
...és ez még csak az első felvonás volt! A lánykérés tömegjelenetében az együttes példás
egysége mutatkozik meg, a kisebb szereplők és a kórus mellett  Gurbán János Faninal-ja
és  Sánta Jolán  fürge Anniná-ja érdemel külön említést, ahogy a későbbiekben, a szepa-
ré-kép  Rendőrbiztosaként,  a megkerülhetetlen tömörségű  Tóth János is.  A vígoperai
komikum zabolátlan fergetegében,  komornává visszaváltozva, Mester Viktória  újabb vas-
kos meglepetéssel szolgál:  bárdolatlan akcentussal,  telivér humorral adja  a báró tőrbe
csalására kieszelt, butuska leányzót.
A leírhatatlan költőiségű fináléban aztán megint szerelmes ifjúként látjuk viszont, hogy a
tercettben  Hajnóczy Júliá-val és a himnikus magasságokba szárnyaló  Sümegi Eszter-rel,
csúcspontjára vezérelje  a csodálatos produkciót.  A három szopránhang végtelenül ölel-
kező dallam-liánokba fonódik össze,  leheletnyi fokozásokkal  duplázva rá az első felvonás-
vég lenyűgöző katarzisára. De még hátra van a szerelmesek véget érni nem akaró, önkívü-
letbe delejező záró-kettőse, lassan lemegy a függöny,  négy órán át a szférák zenéjének
óceánjában lebeghettünk...
Érdemes volt vendégrendezőt hívni: megújítva az erőltetett újítások nélküli hagyományt,
az utóbbi évtized egyik legnagyobb előadását alkotta meg.

MIndkét szemünk sír,  mindkét szemünk nevet!  Schönberg operáját,  először az életben,
élőben hallgatni: a legnagyobb ajándék, - a hozzábiggyesztett, "fusi" harmadik felvonás ne-
vetséges otrombaság.
Teljesen felesleges /ál/-szcenírozni  egy remekművet,  igaz, megúsztuk a miskolci csöröm-
pölő aranyborjút a fekete bikinis /ál/orgiával,  de így, lépcsőstül, ülőkéstül is abszolút ér-
telmetlennek bizonyult.  Wolfgang Schöne  Mózes,  nagyrészt énekbeszédre épülő szere-
pét átütő erejű, nagyformátumú előadóképességgel  jelenítette meg,  Daniel Brenna  fö-
lényes muzikalitással, szép hangon énekelte Áront.  A kórus meglepő biztonsággal oldotta
meg föladatát, még nagyobb dicséret illeti a Honvéd Művészegyüttes közreműködőit, akik
kiválóan mozogtak a számukra ismeretlen zenei terepen.  Kocsis Zoltán  vezénylése és fő-
leg a betanítás irdatlan munkája, csak felsőfokú jelzőkkel illethető, a zenekar óriási ambi-
cióval, lankadatlan energiákkal szólaltatta meg a kevéssé ismert hangzásvilágot. Az I. felvo-
nás epikus nyugalmát követően,  a második rész  mindent elsöprő,  frenetikus viharzással
emelkedett hosszú idők egyik legnagyobb opera-élményévé. A szólisták, a kórus, a tuttik
egyaránt a heves intenzitás fehérizzásán teremtették meg a schönbergi zsenialitás monu-
mentalitását, a felvonás végén, a kőtáblákat összetörő Mózes szavai katartikus csúcsra rö-
pítették a felejthetetlen produkciót.
Nem tudtuk elképzelni, hogy bárki folytathatná a művet, hiszen itt nem meghangszerelés-
ről volt szó, mint a Lulu-nál, nem is néhány taktusnyi kiegészítésről, mint a Turandot ese-
tében:  egy teljes felvonást kellett /kellett?!?/ komponálni,  a semmiből... Nem sikerülhe-
tett! - de ez nem menti az ámokfutó vállalkozást,  ez így felesleges csőd, totál égés, a sa-
ját képességek irreális felmérése. Felejtsük el!!!
Őrizzük meg inkább a korszakos  Schönberg-alkotás  kongeniális előadásának múlhatatlan
emlékét, mellyel egy ilyen butácska tévedés szóra sem érdemes.

Alban Berg operáit nem túlzottan preferálta a hazai operajátszás,  a Wozzeck fél évszáza-
dos,  Ferencsik dirigálta előadása óta egy,  igencsak félresikerült, operaházi próbálkozás
rémlik, a Lulu-val,  a '70-es Mihály András előadás óta nem is kísérletezett senki. Szeren-
csére!  Wedekind zűrzavaros melodrámája, Berg túlkomponált zenéje, a mesterkélt, utó-
lagos befejezés csak egy teljesen újra értelmezett, stilizált, vagy a parodisztikus megjele-
nítést tesz lehetővé.  A Moszkvai Helikon előadásában a túlhabzó ötletek,  következetlen
szituációk torkolltak totális káoszba. A szovjet közszolgálati szisztémából örökölt, elnyűtt
énekesek és a címszereplő totális alkalmatlansága majdnem teljesen ellehetetlenítette a
kiváló zenekar kiséretével kiemelkedő teljesítményeket. Dmitrij Jankovszkij az Állatszeli-
dítő,  Larisza Kostyuk Geschwitz grófnő,  Dmitrij Ovsinnyikov Schigolch szerepében je-
leskedett,  tavalyi Borisz fantasztikus ál-Dmitrije,   Oleg Jefimov pedig Alwa-ként bizonyí-
totta ismét operaénekesi nagyságát. A következő estén, egy eléggé érdektelen Rimszkij-
Korszakov egyfelvonásosban,  Mozart-ként nyújtott  elementáris szuggesztivitású színészi
alakítást,  amely feliratozás nélkül is,  tökéletesen átérezhetővé tette az ifjú titán legap-
róbb lelki rezdülését is. De beszéljünk inkább a Wozzeckről, amely a majd' kétszáz éves
múltú thüringiai operakultúra képviseletében, a világszínvonallal ismertetett meg.
Minimalista színpad, néhány tárgy, racionális fény-effektusok, dinamikus kórus-mozgatás.
A 2005-ben Miskolcon látott frenetikus Szevillai borbély rendezője,  Matthias Oldag  szí-
nészválasztása, szerepértelmezése, feszült tempója, a Kapitány első "Langsam Wozzeck!"-
jétől a befejező gyermekhangig  hihetetlenül izgalmas előadást eredményezett. A találó
gesztusokkal operáló  Patrick Jones  és a nagyszerűen éneklő-játszó Doktor,  Bernhard
Hansch társaságában színre lépő Andreas Scheibner Wozzeckje, az első pillanattól gran-
diózus formátumot sejtet.  Franziska Rauch,  kissé nyers hanganyaga ellenére, izzó drá-
maisággal formálja Marie-t, a délceg Tamburmajort  Jürgen Müller érces tenorja hitele-
síti. Árnyalt frázisok jellemzik a líraibb  Christoph Rosenbaum Andres-át, egyetlen dallal
is emlékezetes marad  Suzanne Gasch. De még a Halhatatlan lelkéről danolászó munkást
is olyan szép hang énekli, mint  James Wood. Kifejező a kórus erőteljes jelenléte, mely
az utolsó képben,  Marie holttestének a felgöngyölített,  véres padlatba való burkolásá-
nál vizuális főszerepet kap. Az Alban Berg-i dramaturgia, amely messze előzve korát, film-
szerűen tömör képekben fogalmazott,  gyönyörű közjátékok  komponálására adott lehe-
tőséget, amelyeket a zenekar,  Eric Solen  vezetésével, tökéletes előadásban reprezen-
tál. A zeneszerző elsöprő erővel, tévedhetetlen karakterfestő képességgel jellemzi figu-
ráit, a démoni fokozással  egymásra rétegződő jelenetek,  az elhangolt pianínó tétovázó
hangjai fölötti, eszeveszett kocsmai őrjöngésben csúcsosodnak. Andreas Scheibner em-
berfeletti alakítása is, kongeniálisan azonosulva a büchneri textus és a bergi zenedráma
abszolútumával, ebben a képben tetőzi, egytől egyig felejthetetlen megjelenéseinek vo-
nulatát.  Matthias Oldag  alkotói remeklése  maradéktalanul példázza  a kortárs színház
eszközeivel élő, az eredetihez mégis maximálisan hű, közönségre, szakmára egyaránt fan-
tasztikus hatású operajátszást.

A legendás HOPPart-osztály Varázsfuvolájában  Polgár Csaba és Vári-Kovács Péter  játszot-
ta felváltva, játékban, mozgásban és ami a fő: énekben is! a legmagasabb szinten teljesítve
az összetett föladatot.  A rendezőileg értékelhetetlen  vígszínházi változatban  Nagy Ervin
próbálkozik,  muzikalitása dicséretes, jól használja eszmény bonviván-hangját, de éppen a
színészi rész kétséges. Katonás módon mütyürkézik, a kis poénok rajzása szétzilálja, a fölös
ugra-bugrálás bizonytalanná teszi a hatást, végső fokon neutrálisan semmilyen az egész.

A debreceni Végzet hatalmá-ban,  majd az operaházi Sevillai borbély-ban  üstökösként fel-
tűnt, huszonéves  Haja Zsolt azonban minden tekintetben fényesen helytállt. Virgonc len-
dülete, hetyke nekibuzdulása,  magától értetődő, szuggesztív hitelessége már az első pilla-
nattól könnyed természetességgel  uralja a színpadot.  Rántottát süt: beleéhezünk, eszik:
a nyál összefut a szánkban és amikor énekel,  hát akkor aztán csak ámulni lehet! Mintha a
megélhetését biztosító égi madarak dala szállna,  mintha csak kicsit rámenősebben beszél-
ne, szinte észrevétlenül indít  a köznapi szóból egy vidám áriát.  Tökéletesen kiegyenlített
bármelyik regiszterben,  nyoma nincs erőlködésnek, csak úgy árad a lüktető energiától iz-
zó, vibrátómentes vox humana!  Színészileg is egy tömbből faragott, következetes, minden
túlzástól mentes,  a természet kedves gyermeke,  a hétköznapok fűzfasípos költője.  Ezért
az alakításért érdemes volt végigszenvedni az egész esetlen otrombaságot,  melyben Tami-
nán és a zenekaron kívül nemigen leltünk örömöt.
De egy kedvezőbb szereposztásban,  ahol legalább minden második egyén tud énekelni, le-
het, hogy a nagyszerű fiatal bariton miatt még egyszer megkockáztatjuk...  2009.dec.25-27.

Annyira fontos előadás, hogy még  Mária Terézia császári és királyi fenség is ott trónol az
Eszterházy kastély miniatürizált színházának páholyában.  A történetet bábok játsszák, de
énekhangjukat ifjú operaénekesektől kapják, akik már az első percben meghódítanak len-
dületes nyitó-quintettjükkel. Arcvonásaik, ruházatuk visszaköszön  Orosz Klaudia  pompás
karakter-figuráin,  a zord apa,  méretes állával tátogva,  még play-back-elni  is képes  Kiss
Tivadar tenorjára.  Az énekesek, finoman jelzett gesztusokkal,  az éneklés szüneteiben is
követik a cselekményt,  néha még kézbe is veszik  színpadi alteregoikat,  a báb- és az élő-
szereplők játéka  így teljes egységben hatványozódik meg.  A csavaros észjárású Vespinát
Wágner Adrienne, áhított szerelmesét  a bariton  Kelemen Dániel  személyesíti meg mar-
káns eszközökkel.  Pataki Potyók Dániel  lírai tenorja jól illik  az élvetegen csalfa Nencio-
hoz, Celeng Mária kimagasló vokális teljesítménnyel hitelesíti Sandrina gyengéd érzelmeit.
Novák János rendezésében találékony ötletességgel,  mesteri összhangban alkot egészet
a bábszínpadi és a vokalizált játéktér, az élőbbnél is élőbbé varázsolt "néma"-szereplők el-
képesztő létezésére pedig alig találunk szavakat... Bólogatnak, járkálnak, dülöngélnek, ug-
rálnak,  elképednek, rettegnek,  csodálkoznak és örülnek,  kezük-lábuk mozog, de már az
se meglepő,  ha ormányos medveként forgatják fejüket körbe-körbe. Ugat a házőrző, miá-
kol a macska, egy egész birkanyáj fantasztikus metamorfózisának leszünk tanúi, amikor bá-
rányfelhővé bodrosodik az égen,  de az se kutya,  midőn a párjára találó lány kacéran fe-
jére húzza szoknyáját és legott szárnyaló léggömbbé változik!  A tucatnyi bábszereplő be-
szédhangját egytől-egyig az őket bravúrosan mozgató színészektől kapja, Szívós Károly és
Orosz Klaudia animátori virtuozitását legfeljebb a hangbéli múlja felül: káprázatos változé-
konysággal, olykor két különböző alakként társalognak önmagukkal.  Próbáltuk szusszanás-
nyira csak az ő tevékenységüket figyelni, követhetetlenül szédületes:  szemvillanásnyi idő
alatt cserélnek bábot, pozíciót, hangot és karaktert, még "nézni is tereh", - vissza is fóku-
szálltunk egyből a bohókás komédiára... A két nagyszerű bábművész munkássága fényesen
bizonyítja, hogy a bábszínpad mindenre képes, valóságostól a mesés szürreálig, hajmeresz-
tő groteszktől a szédült abszurdig.
Eszterházáról lekéstünk, de a Kolibriben mindannyiunknak ott a helye:  így lészen a mosta-
ni gyermekekből operabarát! /Ami a szülőknek sem ártana.../

Kevés dolgot rühellünk jobban, mint a vastapsot. Szt..in, R..osi! - V..tor, V..tor!  Semmi-
lyen produkciók után, a harmadik meghajlás körül, csüggedt tétovasággal rákezd az üte-
mes taps: ernyedt önámítás bizonygatja: nem is volt rossz...  De ha egy másodperccel a
befejezés után,  azonnal kitör az őrület, a heves taps, fütty és vijjogás, akkor a fokozás
nem lehet más!  A Tolvaj szarka-nyitányt indító  Herboly László  kisdob-tremolója sűrű
izgalmakat sejtetett, de már az első belépések is hatványozták az izgatott várakozást. A
félelmetesen nagyszerű zenekar  olyan hévvel vetette bele  magát Rossini hetyke zenei-
ségébe,  mintha első erőpróbájuk lett volna,  mintha a debütáló '82-es koncert Ruszlán
és Ludmilla-nyitány ujjongó lendülete idéződött volna fel.  Mámoros tavaszi szédület fe-
ledtette az előttünk tátongó MÜPA-szezon  dermesztő szakadékának bénító sötétségét,
nem is beszélve a Nagyterem akusztikáját illető mély aggodalmunkról.../ légkondi?!? /
Mozart aztán alaposan lelohasztotta jókedvünket.  Az üres dallamok,  iskolás ismétlések,
a zenekari anyag színtelensége  még a csodálatos hegedűsön is kifogott.  (Mert ha una-
lom, akkor legyen a Pilinszky-s: a Bach-i betervezett sokarcúság,  melynél a követhetet-
lenség belátása taszít  önvédelmi bóbiskolásba...)  Hilary Hahn,  aki bakfiskorában elké-
pesztő muzikalitással játszott itt, ezzel a zenekarral, egy hihetetlen nehézségű amerikai
kortárs hegedűversenyt, csak a ráadás végtelen hosszúságú, többszólamú legátóiban ka-
pott lehetőséget kivételes egyéniségének varázsos megmutatására.
A bombaformában, parádésan muzsikáló együttes pedig  a Dvorzsák szimfóniában,  amely
már az első tételben hymnikus magasságokban szárnyalt. A mennyei diszkóban, amikor az
isteni DJ-k komponálják a mennydörgést, a vihar tombolását biztosan a Fesztiválzenekar
dübörgő hangzataiból keverik ki!  Fischer Iván most minimalizálta mozgását, hagyta önfe-
ledten zenélni káprázatos virtuózait,  az Adagio rejtett szomorúsága  éppen olyan fájda-
lommal szólt,  mint a táncos ritmikájú Scherzo kedves vidámsága.  Az attacca indított Fi-
nálé villámló égzengetése tetőzte az évadzárás örömét, amelyet még a ráadás szláv tánc
triangulum-ciripelésű tangó-kecsessége sem tudott csillapítani.
Adieu BUFEZ - viszlát és hall a megújult Zeneakadémián!

Ötlet-dömping, giccs-parádé, hülyeség-halmaz. A rendezés egyetlen célja: minél több ér-
telmetlen blődséget összezagyválni a "modernség" köntösében. Vásári szín-orgia, rettene-
tes öltözékek, ízléstelenségi világcsúcs. Természetesen miniautók, vurstli-röpűlő, hajóma-
kett és ejtőernyős ugrás. Minta érték nélkül:  hiszen bármi megengedhető, ha mond vala-
mit és legalább felszínesen segíti a színpadi események  kibontakozását, de ha csak a bár-
gyú szóakoztatást szolgálja, megfejelve a látvány kisstílű bárdolatlanságával,  nem egészen
érthető, mire jó ez az egész?!?  A valóban közepes közízlést,  ennyire azért mégsem kéne
lebecsűlni... Mindamellett akad üdítő húzás is:  az áriák hangszeres passzázsait tánc-beté-
tek élénkítik,  Venekei Marianna  koreográfiája több jelenetet is hatásosan színez.
Ám, ha sikerül legyőzni a vizuális viszolygást, zeneileg az utóbbi idők egyik legjobb produk-
cióját élvezhetjük. Az  Oberfrank Péter  vezette zenekar  autentikus barokk stílusa végre
megfelelő arányokat teremt az éneklés számára, anélkül,  hogy veszítene erőteljes lendü-
letéből.  Handel zenéjének változatossága,  karakter- és szituáció-festő  drámaisága mara-
déktalanul érvényesül, amiben elsőrendű szerepe van néhány kiváló aktornak. Egészséges
komikummal hozza figuráját  Kálmán Péter, már-már azt hisszük néha, vígoperát látunk. A
recitativok szlenges magyarsága mellett indokolatlan az olasz nyelvű áriázás, illetve a nyel-
vezet avitt hangvétele: valahogy egységesebb lehetne a zeneileg koherens textus.  Mély
átéléssel,  tragikus poézisű legátókkal  gyönyörködtet  Wiedemann Bernadett, a minden
regiszterben kiegyenlített hang és az abszolút zeneiség ritka erényeit tárva elénk. Másik
munkásságában kiemelt elismerést érdemel  a rendezésben elmarasztalt  Kovalik Balázs:
az ifjú operaénekesi gárda nevelésében  fantasztikus eredményeket mondhat magáénak.
Ebben az előadásban két volt tanítványa is jeleskedik, bizonyítván a Zeneakadémián folyó
opera-színészi képzés színvonalát.  Fodor Beatrix  az éneklésben ugyan  néha túlzásokba
ragadtatja magát,  de humora, karakterformáló képessége, viharzó mozgása prózai szinpa-
don is megállná a helyét.  Sokoldalúságból a Romildát alakító  Fodor Gabriella is csillagos
tizesre vizsgázik: énekelve együtt is táncol a balettosokkal, megjelenésben, mimikában is
tökéletes illúziót kelt.  Éneklése egyenesen reveláció: nagyon régen hallottuk, még a rö-
vidéletű Mundruczó-opera, a Tisztességtudó utcalány nagyszerűen eljátszott címszerepé-
ben, de ez a minden ízében ragyogó alakítás meglepő és igen örvendetes csoda!  Plaszti-
kus dallamformálása, a hang színgazdagsága az értelmi-érzelmi tartalmak élményszerű meg-
jelenitését teszik lehetővé,  az áradó muzikalitás,  a megszólalás magától értetődő termé-
szetessége legapróbb frázisát is felejthetetlenné teszi.  Reméljük, mielőbb láthatjuk-hall-
hatjuk újra, egyszer talán kortárs operában is...

A '"szcenírozott opera" műfaja újabb gyümölcsöző lenyúlási lehetőség  a zene-élet tehet-
ségtelen kufárainak.  Miközben valóban jogos a sírás, hogy nincs pénz a kultúrára, millió-
kat herdálnak el,  jelen esetben egy nagyszerű színpadi mű songjainak  pódium-előadásá-
ra, melyben a szcenírozást bugyuta háttérvetítés jelenti.  Múlt századeleji londoni utca-
képek váltakoznak a mi hajléktalanjaink felemelő látványával, majd a híres Pabst némafilm
kockái sorjáznak bárgyú illusztrációként. Az ízléstelenség csúcsa a Polly-Lucy veszekedés
alatti kombinés birkózás,  persze nem láttunk mindent,  mivel próbáltuk  lefelé csüggesz-
tett fejjel, csak hallgatni a zenét. Mármint ha lett volna...  Az énekesek totális alkalmat-
lansága hamar kiderült,  a zenekar az eredeti,  zenekari árokba készült hangszerelést ját-
szotta, tetézve a siralmasan laboratóriumi akusztika hátrányait.  Bevonult még, költségkí-
mélésként egy 80 tagú, gyermekekkel bővített kórus, hogy elénekelje a második koldusfi-
nálét, amelyet az eredetiben a szereplők adnak elő...  Ostobaság, giccs és kivagyi pazar-
lás, sajnos egyáltalán nem alkalmi találkozása az elátkozott Procc-Palotában.
Hát akkor, mégis, miért maradtunk? Hogyan bírtuk a második felvonás végéig...?!? Egy név
a válasz, egy név, amely glóriás dicsőséggel ragyog/na/ a magyar operajátszás szürkeségé-
ben:  Szolnoki Apollónia.  A Kalózok szeretőjé-nek songját  visszafogottan indítja, lassú-
dad fokozással sűríti a feszültséget, egyre előbbre lép, míg a végén már a rivaldánál maga-
sodik angyali szilfid-teste, mikor az utolsó refrénben  királynői gesztussal mindenkit halál-
ba küld. Vörös hajzuhatag és a szenvedély vörösizzása,  karizmatikus játékkészség, eleven
muzikalitás ötvöződik csodálatos hanganyaggal, a szuggesztív színpadi egyéniség ellenállha-
tatlan kisugárzásával. Gyönyörű pillanatok a szerelmi kettősben, a rövidre vágott búcsúzá-
si képben,  majd az  "ember nem fekszik az ágyába!"-szlogenű  Polly ária következik. Négy
rövidke strófa, négy ragyogó karakter-kép, színészi-énekesi remeklés! és a  "Nincsen töb-
bé Nem!" ájult révületéből ocsúdunk fel, - legszívesebben tombolva vernénk szét a házat.
Melyiket? Az Operát talán, ahol évek óta nem hallottuk méltó szerepben s vajon fogjuk-e
valahára?
Sanyarú este volt, de a csodálatos  Szolnoki Apollónia  Polly-ja feledhetetlenné koronáz-
ta. Most már igazán megnéznénk Őt, egy igazi rendező keze alatt, egy igazi színházi  Drei
Groschen Oper-ben, de remélhetőleg magyarul... 2009

A Megyeri-híd lendületes pilonja,  egy zuhanófélben levő vasúti kocsi, meg holmi mediter-
rán kockaházak teszik izgalmassá  a színpadképet,  ráadásul szinte állandó mozgásban szab-
dalják, alakítják a teret. A furcsa színek ismétlődnek a kórustagok öltözékén, melynek leg-
főbb dísze a fejre illesztett vörös gumilabda...  Katharina Wagner Lohengrin-jén még csak
a wagnerbe rokkant német vendégek "búú"-ztak,  giccsbe idült nagyközönségünk igen ta-
nulékony: a tapsnál hasonló ökörbőgéssel fogadták a rendezőt. A kritikusok ""értelmezni"
próbálják az extrémitásokat,  melyek csupán  korszerű látványvilágot teremtenek, vizuális
élményhez kötve a zeneit. A vizuális momentumok nem bírnak jelentéssel, "Dinge an Sich",
önmagukat képviselő elemek,  ahogy egy absztrakt képen, itt sem szükséges vulgáris meg-
feleléseket keresni.  Ambrus Mária,  a Törpe és a Várakozás  Párisi udvarának liftje után,
ismét bizonyságát adja  különleges talentumának,  Zsótér Sándor  pedig permanens válto-
zatossággal élénkíti a statikus áriák, kórusok hátterét. Ideje lenne beletanulni a korszerű
operaszínpad formanyelvébe,  mielőtt  végképp elmerülnénk  a megkövült ódivat flitteres
Csipkerózsika-álmába.
A Fischer Ádám  vezette zenekar  ragyogó teljesítménnyel rukkol ki:  részben a korabeli
hangszereket használva,  végig káprázatos intenzitással  tolmácsolta  Haydn meglepő drá-
maiságát.  A kórus egyenrangú főszereplője a produkciónak,  a holt lelkek fájdalmas éne-
két csak a fúriák őrjöngő vijjogása múlja felül,  tetézve a 200 éves trombita-harsona-kürt-
modellek pokoli erővel sistergő hangzásával.  Rost Andrea áradó muzikalitással, tág ívű le-
gátókkal énekli Eurydikét,  felejthetetlenek halálának sejtelmes pianói, de legalább eny-
nyire az egész kép:  "A Léthe hullámain süllyedek"-állapot  a kórustagok fekve görgő tes-
teinek futószalagán kilebegve jelenítődik meg. A groteszk labda-kalpagok is funkciót kap-
nak Kreon harci áriájában,  Szegedi Csaba energikus játékát a fejekről lekapott gömbök
hisztérikus dobálásával tetézi,  a véletlenül/?/  a közönség felé röpülőket pedig  párduc-
mozgású kapus-süvölvények hárítják... Cser Krisztián  Plutójában nagy reményeket keltő
orgánumot üdvözölhetünk újra,  mely méltó  a figyelem középpontjában álló fenomenális
tenor,  Kenneth Tarver szintjéhez.  Kifinomultan lírai, mégis férfiasan erőteljes, zeneísé-
ge varázslatos,  átélése, játéka lenyűgöző.  Az őrülési jelenetben  akrobatikus pantomim-
mel hatványozza a hatást, de ugyanilyen szuggesztívek elmélyült hallgatásai is. Ezen a szín-
padon évtizedek óta nem hallhattunk hasonló formátumú énekest,  csak álmodni merjük,
hogy a jövőben még találkozni fogunk vele.
Zsótér Sándor és Fischer Ádám összefogása egyedülálló produkciót teremtett, elképesz-
tő luxus, hogy mindössze két /KETTŐ!!!/ alkalommal volt hallható.

A Gidon Krémer alapította együttest a Négy évszak Buenos-Airesben Piazzolla-mű revelatív
felvétele óta ismerjük. Élőben messze felülmúlták a legmerészebb elképzeléseket is, külön
öröm, hogy a műsorban, agyoncsócsált "klasszikusok" helyett,  az elmúlt század klasszikusai
szólaltak meg... és hogyan!?! A nagyzenekari vonósok felét sem kitevő együttes káprázatos
intenzitással,  a minden ízében tökéletes hangzás fenségével szólt.  Nagy szerencse, hogy
ezt a gyönyörűséges hangzásképet a Zeneakadémián, akusztikagyilkos légkondicionálás be-
vezetése előtti utolsó időkben hallhattuk.
Prokofjev: Tovatűnő látomások c. zongora-opuszának  egyes darabjai mesterien lettek át-
hangszerelve, az éterien lebegő vonósok időnként gyengéd ütőhangszerest támaszt kaptak,
a poétikus víziók eszményi piánókban derengtek,  a két gyors tételben viszont pregnánsan
sodró dinamizmus uralkodott,  ráadásként egy tánc-részlet bűvölt el  a Romeó és Júliá-ból.
A fiatal  Sosztakovics  elementárisan avangárd komponista volt,  ahogy ezt a Kisvárosi Lady
Macbeth, vagy az  I.zongoraverseny  is igazolja.  A zsdanovi elvárások, a sztálini önkénytől
való rettegés kényszeríti népszerűbb-novellisztikusabb irányba, de ez az  Oleg Maisenberg
által  könnyed virtuozitással interpretált versenymű,  a maga ragtime-os, kuplés, orfeumos
hangvételével csak egyetlen későbbi művel,  a hihetetlen merészségű  jazz-szimfóniával ro-
konítható. Humor, játékosság, a pillanatnyi ötletek kalandos követése, ráadásul egy szóló-
trombita,  amely kíséri/!/ a zongorát, erősíti a tetőpontokat és csak végső, infernális tom-
bolásban kap vezérszólamot. Egy felajzott zongorafenomén gátlástalan fantáziajátéka, bra-
vúros hangszereléssel, - páratlan előadásban, lenyűgöző hatással!
Britten Lachrimae-jét  Richter és Jurij Bashmet révén régóta csodáljuk, de a vonószene-
kari változat talán még mélyebb rétegeket tárt fel.  Daniíl Grisin, aki az első brácsás pult
mögött is kvázi-koncertmesterként muzsikál,  szólistaként a hangszer összes titkos lehető-
ségét kiaknázta, nem csak  fájdalmas, merengő és elvolt volt, tudott komikus, lendületes,
sőt, elszántan férfias is lenni.  A Largamente széles íveitől az Allegro marcia dübörgéséig,
a fantasztikusan játszó együttes élén, az átélt muzikalitás teljes spektrumát felvonultatta.
A nagy művek mellett,  inkább a hazai gyenge előadások miatt,  mindig háttérbe szorult a
Divertimento.  A karmester nélkül muzsikáló  Kremerata  jóvoltából, most hallhattuk élő-
ben először úgy, ahogy azt  Bartók Béla  megálmodta. A magyaros hangvételből csak a fi-
nom dacosság akcentusai maradtak, a szólamok ölelkező áradása hömpölygött, az Adagio-
tétel a legbartókibb éjszaka zenéje-érzetet közvetítette. Soha nem hallottunk még olyan
kamarazenekart, ahol huszonkét szólista játszott és alkotott új minőséget: együttest!
Nemigen szeretjük a koncert-végi bulvárkodást:  csak a triplaszaltó mesterei bohóckodja-
nak..., -de hát Ők Mesterek!!! és még ez a kedves ráadás-sorozat is, ötletes kikacsintása-
ival, szellemes komikumával méltó befejezése volt a Tavaszi Fesztivál csodás nyitányának. 09

Mottónknak megfelelően "...csak arról, amit ajánlunk", már pedig ettől az operaházi felújí-
tól csak óvni szeretnénk mindenkit.  Az operaszínpad kőkorszaka, ostoba, ügyetlen, avitt,
ósdi.  Modernkedő sutaság,  borzalmas hangok,  hatványozott unalom.  Hát akkor mégis...
miért?!? Mert két csodálatos fiatal tehetség  újabb sikerének örülhettünk,  miattuk-érde-
mes volt, - legalább az első részt - végigszenvedni.
A jól ismert bevezető zenére szinte berobban a színre a siheder Figaro. Nem Melis György
minden hájjal megkent férfiúja, hetyke kamasz inkább, fürge és borotvaeszű. Haja Zsolt lí-
rai baritonja könnyedén győzi a belépő virtuozitását, mozgása, mimikája, mosolya elbűvölő,
magabiztossága, muzikalitása bámulatos.  Még érni fog a hang, a középregiszter nyilván sú-
lyosabb, a hangszín puhább lesz, de számít is ez,  ha valaki 25 évesen ilyen elmentáris len-
dülettel vibrál a színpadon! A recitativókban színészileg tökéletes,  a tuttikban ragyogóan
illeszkedik.  Barokk operákban,  Mozart-ban máris napra kész, bár éppen,  mint "sporting
life" Escamillo bizonyította nemrég, hogy drámai erőben sem szűkölködik. Temperamentu-
mos alakítása,  bravúros játékkészsége  hosszú percekig feledteti a bóvli előadás rettene-
tét. Amikor aztán méltó párja akad  az újra brillírozó  Mester Viktória  személyében, gyö-
nyörűséges duettet hallhatunk, melynek színészi-zenei szépségét  az sem tudja elrontani,
hogy közben a tébolyodott "rendezés", vagy négyszer!, föl s alá kergeti őket a lépcsőn...
Rosina cavatínájában  maradéktalanul érvényesül a gömbölyűen átütő, keménységében is
végtelenül hajlékony mezzo-hang, koloratúrái pedig  a legigényesebb szoprán-elvárásokat-
is magasan teljesítik. Most nem démoni Carmen, most bakfis-lány, aki körmönfont ravszság-
gal próbál kibújni a rákényszerített házasságból. Érett, kimunkált orgánuma káprázatos mu-
zikalitással, töretlen egységben érvényesül, hibátlan gesztusai, átélt játéka, lényének véd-
hetetlen szuggesztivitása ritka élménnyé avatja figuráját.
Mester Viktória  és  Haja Zsolt:  két szupernova izzik az Operahát színpadán, ne legyenek
kóbor üstökösök, lássuk őket még sokszor és sokáig!       2009

Ostoba, sületlen, értelmetlen: a "korszerűsített" Carmen egy röhej, rendezői balfogás és
éppen a becsábítani vágyott fiatalok nevetik ki.  A nem éppen jó akusztikájú Tháliában a
színpadi zenekar még jobban lenyomja az énekeseket,  a rohangálás, jövés-menés, amely
a végén már kórusilag négykézláb történik: rossz vicc. De...DE...DEE!!!
Berobban a színre a farmeros Carmen és úgy énekli, táncolja el a Habanérát, hogy varázs-
ütésre minden más érdektelenné válik. Hasít és csábít,  gránitkemény és buján nőies, szi-
lajsága megadásra vágyó érzékiséget takar, szeme sötétje esztelen vakmerőséget. Mester
Viktória az az elementáris csoda, aki miatt tízszer kell a Carmencet-et látni!  Méltó párja
Escamillóként az ifjú  Haja Zsolt, egy világfi megjelenésével, reményteli lírai baritonnal.
A többi néma csend, de Ők még kétszer töltik meg élettel, hanggal, fantasztikus játékkal
és káprázatos énekléssel a Thália Üres Terét. 2008-9

Shelley-ék delejes közegében  valószínűleg a genfi villa háziasszonya is tudott horror-mesé-
ket írni, de az biztos, hogy orvos-barátjuk, Polidori,  a byroni ötletet kibontva alkotta meg
az első angol nyelvű vámpír-storyt.  Német kézben dráma, majd nagyromantikus opera lett
belőle,  amelyet majd két évszázados tetszhalál után,  most  Balázs Zoltán  teremtett újjá,
a no-színház gesztusnyelvén vizualizálva, de minden lehetőséget megadva a korszerű operai
színjátszásnak. A szerepformálás, az ének, a mozgás, másrészt a fény, a jelmezek, a látvány
hihetetlen intenzitása   varázslatos produkciót eredményezett.  Az extrém történet japán
szamuráj-stilizációban, a színpadi minimalizmus eszközeivel,  míg a szereplők kapcsolatai jel-
szerű megfogalmazásban, invenciózus gesztusnyelven realizálódnak. A szélsőséges helyzete-
ket a méltóságteljes mozdulatok lassítása ellenpontozza,  a dallamok szárnyalását a fehérre
merevített maszkok.  Az egyáltalán nem vérszomjas Vámpír, akit túlvilági gonosz erők kény-
szerítenek szörnyű tettekre, sejtelmes árnyként tűnik fel, s végül el  Gombár Judit áttet-
sző háttérfalán, mely színes fényeit és nyílásait váltogatva  tagolja a cselekményt. A szikár
geometrikus térben sűrűn bukkan fel a harminctagú kórus,  Szöllősi András  örvénylő ko-
reográfiájával alkotva  csodálatos mozgóképeket.  Hatféle különleges  ruha-költeményben
jelennek meg,  a kísérteties feketétől, a napsárga ragyogáson át, lilában pompázva mesés
madárbóbitákkal,  végül gipszfehérbe fagyva,  amely az utolsó képben halottszürkévé tom-
pul. Az énekesek is igen kifejező és változatos gyönyörűségekbe burkolóznak,  lehetetlen-
né téve, hogy  Gombár Judit egyedülálló teljesítményéhez méltó  felsőfokú jelzőket talál-
junk.  A rennes-i társulat imponálóan erős,  a kicsapongó férfiak kvartettjének jelenete a
testesen vetkőző,  ám annál hajlékonyabban éneklő  mezzo domina   Karine Audebert-rel
mesterien kidolgozott epizód, három szerepben is félelmetes energiákat sugároz a metsző
fej-rezonanciákkal bíró basszus,  a gigászi játékerejű  Christophe Fel, aki prózai megszóla-
lásainak tökéletes németségével is kitűnik.  A két férfiversenyző között  nehéz lesz dönte-
ni:  Marc Haffner arányosan artikulált férfias tenorja  már önmagában is páratlan ritkaság,
hát ha még természetes játékkészséggel és olyan áradó muzikalitással párosul, amelyet re-
mekmívű áriájában csodálhattunk.  Nabil Suliman magányos Vámpírja grandiózus jelenség,
éneklése szuggesztív,  előadásmódja a tudatos racionalitással koordinált szenvedélyesség,
a főszerep terhe alatt érett szerepformálással nő a viharfelhők hegymagasába. Mi sem jel-
lemzőbb klasszisára,  hogy végig középerővel,  maximum fortéket énekelt és csak a halálos
fináléban süvöltött fel egy teljes hangú fortisszimóig.
Külön bekezdés illeti a káprázatos kórust, amely a kivételes lehetőséget kihasználva, soha
nem látott-hallott erővel  magasztosította fel  Heinrich Marschner  zenéjét,  egyenrangú
részesévé válva a kirobbanó sikernek.
Balázs Zoltán, a  Négerek után,  ismét bizonyította  extrém affinitását a  "Gesammtkunst"
összművészeti alkotásmódjához,  rendezői  munkájában  az  énekes  színjátszás,  a mozgás,
a fény, a zene és a látvány dinamikus egységét teremtve meg. A Vámpír méltó befejezése
a nagyhatású MEZZO OperaFesztivál-nak,  amely a Verseny izgalmain túl, óriási hatású, re-
velatív eseménye volt a magyar színházi- és zene-életnek.

Nehezen barátkozunk Ludwiggal, annyit csócsálták már, annyit untuk már, ezen az estén
mégis diadalmaskodott.  Az eszményi tónusú  Janine Nansen kisasszony  /"kapcsolatban",
az abszolút muzikalitással legalább is/, Beethoven-t és a hallgatóságot mennyei szférákba
röpítette. A gyönyörűségesen éneklő hangszer, a formálás plaszticitása, színgazdag árnya-
latai, a folyamatosság áradása, a kádenciák szédülete.  Az utóbbiak erősen eltértek a szo-
kottaktól, biztos, hogy nem a Joachim Józseféi voltak,  minden bizonnyal saját invenciók.
És még szépséges is, hajlékony, karcsú és sugárzó...!!! Tőle még Brahmsot is elfogadnánk,
de hogy szólna  Csajkovszkij, Bartók és túlzó álom:  Ligeti,  Gubajdulina?!? Megvárjuk, van
rá még húsz éve.  Az idei évad hegedűs-szempontból igencsak vidító: májusban végre vala-
hára az angyali Hilary Hahn, már csak Leila Josefowitz hiányzik. /Urak kíméljenek!/
Ráadás után átöltözött, laza pulcsiban figyelte  Vaszilij Petrenko-t,  aki szikrázó eréllyel
dirigálta Prokofjev Ötödik-jét. A legparányibb gesztust is  elementárisan vizualizálta, len-
dületes könnyedsége átgondolt kidolgozottságit rejtett, játszott is neki megbabonázva a
megbabonázott zenekar.  Az egyre bombasztikusabbá váló tombolást  félelmetes kürt- és
trombita-állások tetőzték a rezek mennydörgése fölött.  Az egyetlen játékosabb, prokof-
jevibb tételben a fuvola-fagott-klarinét-oboa szólamok bravúros virtuozitással parádéztak 
a Három narancs szerelmese kaczkiásan groteszk világát idézve, de ez sem feledtethette
az egész mű kényszeredett szocreál harsogását.  Újabb bizonyosságot nyertünk azonban
a Fesztiválzenekar fantasztikus kvalitásait illetően és harmadnapra csodálhattuk legyűrhe-
tetlen erőnlétét. Petrenko pedig igazán hátat fordíthatott volna nekik, így csak az orgo-
naülés láthatta en face..., örök veszteség.

Bolsoj Tyeátr: kavargó tömeg, csillogó kupolák,  a Rimszkij-Korszakov kozmetikázta hangmá-
morban egyre öblösebb basszusok tűnnek elő,  míg végül a leghatalmasabb,  a címszereplő
lép be cári koronában. Dmitrij Bertman nem óhajt a monumentalitással versengeni, futbal-
lelátójának lépcsői alatt az arctalan nép könyörög diktátorért, álságos színjáték után meg
is kapja egy ifjabb karrierista személyében, aki néhány rokon-gyilkosság árán jutott révbe.
Trónra kerülve  persze népboldogító szeretne lenni,  hogy némi együttérzésben is legyen
része,  de imponáló megjelenése ellenére sem válhat főszereplővé, olyan tömegben vonul-
nak fel csodálatosnál csodálatosabb operaszínészek.  Pimen elbeszélése kiforrott muzikali-
tású énekesként mutatja be Stanyiszlav Svetsz-t,   aki a nagy orosz basszusok lírai vonula-
tát idézi, míg karcosabb népies ellenpárja Varlam szerepében Dmitrij Ovcsinnyikov. Szug-
gesztív játékának természetességével Vadim Zaplecsnij  Suiszkij hercege a cári udvar köz-
ponti figurájává nő, aki éles elméjűen manipulálja  a hatalmi játszmákat.  A szocreál verzió-
ban felturbózott fontosságú, "forradalmi" nép legfeljebb  több kenyérért könyöröghet, itt
most zárt ajtók mögött zajló  kamarilla-cselszövényeket látunk. Az ál-Dimitrij közben a len-
gyelek segítségére ácsingózik,  szándékait Marina hercegnőhöz fűződő,  klastrom böjtben
őrületté tépázott vágya is motiválja.  Puskin azért tudott valamit  az emberi játszmákról: a
cselszövő lelkiatya ármánykodásaival fűszerezve,  az est tetőpontját jelentő "szerelmi" jele-
net a hataloméhség, az érzelmi zsarolás,  az erotikus csábítás összes trükkjét felvonultatja.
Petro Morozov  szexcentrikus gyóntatóját érces baritonján túl, nagyszerű karakterábrázo-
lása teszi emlékezetessé, Xénia Vjáznyikova drámai fűtöttséggel játszotta-énekelte a vágy
uralomra vágyó tárgyát.  A produkció óriása vitathatatlanul  Vaszilij Jefimov  szerzetesből
trónkövetelővé avanzsált Grigorija. Izgő-mozgó börleszkslemil, vakaródzik, grimaszol, de gir-
nyó teste gigászi ambíciókat érlel,  hadak élén suhogtatná korbácsát, amellyel a sóvárgott
hercegnőt is megzabolázná.  Szinte hősies tenorját  ritka hangszín-gazdagság árnyalja, jel-
lemábrázoló képessége a legmagasabb színészi mércét is megütné.  Minden megmozdulása
feszülten izgalmas, úgy él a színpadon, mintha nem is énekelne,  miközben a magától érte-
tődő, természetes muzikalitás varázslatával kelti életre a merész dallamíveket. Mert ebben
a sosztakovicsi hangszerelésben a romantikus lakkozástól megszabadított, saját korában "is-
kolázatlan, nyers" muszorgszkiji hang szólal meg.  Barbár megbicsaklások, fékeveszett ritmi-
ka anticipálja a XX.század elejének bartóki,  stravinszkiji hangvételét.  A kórus olyan áradó
enrgiával szól,  mint a volga-parti lányok sulykolófával ütemezett dalolása,  hiteles színpadi
létezés mellett, a polonéz-képben még a táncosokat is helyettesíteni tudja. Az ál-Dimitrijt
váró nép kenyérért könyörgő fohászát,  merész dramaturgiai húzással, a trónkövetelőt ala-
kító, lenyűgöző képességű Vaszilij Jefimov hallgatja, a Bolond mezébe bújva. Így az opera
legszebb áriáját, a jobb életért esdeklő koldus-éneket is megbűvölten hallgathatjuk megrá-
zó előadásában. A rendező  Dmitrij Bertman  nem éri be ennyivel:  a tömegjeleneteket ki-
húzza, de beemeli a hajdani gyilkosságot újra felelevenítő szerzetes jelenetét,  melyben a
szálakat mozgató  Suiszkij némán artikulálja  a cárt végképp megőrjítő elbeszélést. Kemény
aktualizálás a trónra lépő utód külleme:  öltönyös törpe-alkata egyértelműen Putyint idézi.
Félelmetes zenedráma,  fantasztikus kórus és zenekar,  kortárs-színházi rendezés, felejthe-
tetlen énekes-színészek: talán egyszer az Opera-Tháliába is meghívhatnák őket!  De az sem
baj, ha a példamutató Miskolczi Opera Fesztivál jelenti nálunk az európai színvonalat... Iz-
gatottan várjuk a jövőre a Haydn-évadot, remélhetőleg a híres német rendezőóriásokkal.

Minden évben itt kuczorgunk papírszék-gyűjteményünk legújabb darabján és még sohasem
esett az eső... Idén a hangosítás is nagyot fejlődött,  a néprádió-szintről elindult a szabad-
téri színház-érzet irányában.  Bernstein  igazi húzónév,  de most döbbenhettünk rá,  nem
is akármilyen komponista: kiművelt, átgondolt és roppant invencióját könnyedén oltja mes-
teri hangszerelésének termékeny talajába. Dallamos, mint Puccini, drámai, mint Verdi, am-
csi, mint Gershwin. a  West Side Story Mambo-jának melódiája fütyülhető, a zenekari szö-
vevény azonban szimfonikus mércével mérhető.  Reccsentek a trombiták, búgtak a kürtök,
több vízimadár vándorútra cihelődött a pikkolók futamaira riadva, a partitúrából keverő TV-
rendező jóvoltából a bársonyosan éneklő brácsakórust is hallhattuk végre! Vérbeli jazz-fee-linggel szóltak a pozaunok,  Kiss Gy. László  szaxofonja pedig  harlemi fájdalommal énekelt.
...És akkor felállt a nézők között egy nagyon kedves bácsi és beszélni kezdett hozzánk. Na-
gyon visszafogva, nagyon csöndesen:  klarinéton,  klezmerül,  az időtlen idők mélységeiből
szólva, ahogy Richter zongorázott, ahogy Milstein hegedült. Nem volt itt már popközönség,
nem volt itt már zene-búvár, a vájtfülek éppoly tágra nyíltak, mint a walkman-zúzta dobhár-
tyák, az  Ember muzsikált és az emberi Lélek itta szavát. Giora Feidman odapislogott és dú-
dolni kezdtünk,  intett és ismeretlen dallamokat kezdtünk énekelni,  játszott és csak  sírni
tudtunk, toppantott egyet és ujjongva vidultunk mi is. Nem volt csönd aznap este a téren,
de "a Néma Angyal lassan áthaladt..."
A kamera lassan pásztázott végig a Hét Vezér panoptikumán,  Árpád zöld lova felett úszott
a tízezres tömeg fölött.  A  Hősöm Teré-t aznap  nem verte fel  baljós masírozók lépte,  a
színpadon egy csodálatos magyar zenekar kísérte az izraeli klarinét-idolt, aki zsidó-klezmer
akcentusokkal intonált egy argentin tangót.  Felderengett a béke ujja,  mindenki mosoly-
gott: ...van remény.

Hajnalonta Mustonen Sosztakovics prelűdjeire ébredünk, évek óta megunhatatlan, a kom-
ponista eredetiségénél csak az előadó extrémitása lenyűgözőbb. Nálunk is játszott a Bach-
Sosztakovics lemezről,  falnak is mentek a "hagyománytisztelő" iítészek.  De hát a kanonizá-
lódott játékmód is csak kialakult egyszer, sok-sok hajdani zongorista-zseni közreműködésé-
vel...!!! Miért lenne kisebbrendű egy mai fenomén elképzelése? -  Mert Mustonen tényleg
mindent másképp értelmez,  a koncertet nyitó B-dúr partita kalandos felfedezések vadre-
gényes szövevénye volt,  amelyben minden másodperc hozott izgalmas meglepetéseket. A
könnyed természetesség,  a billentés pregnáns dinamikája,  a leheletnyi gyorsítás-lassítás
oszcillálása a bachi építkezés legrejtettebb titkait is feltárta. Prokofjev Hat darab-ja szer-
zőjének félelmetes virtuozitását tanúsította, de Ő sem játszhatta  sodróbb lendülettel az
időnként öncélú brillírozástól sem mentes, összességében mégis fantasztikus művet. Érvé-
nyesült a lebegő dallamosság, bár a meghatározó így is a viharos száguldás, a barbarós rit-
mika, a súlyos akkord-tömbök dübörgése maradt.
Nem vagyunk a bécsi klasszikusok rajongói. Tudatilag nagyra értékeljük, de annyi rossz in-
terpretáció, annyi protokoll járatta le, elcsépelt kötelező gyakorlattá zsugorítva a megha-
tározó műveket...!!! Ha nem Olli játssza Beethoven-t, jelenlétünk a szünetig tartott volna,
de győzött a kíváncsiság: milyen lesz általa a  Hammerklavier-szonáta.  A meglepetés nem
maradt el: olyan kötetlen kreativitással,  viharzó fantáziával játszotta,  mintha maga Oscar
Peterson avagy  Keith Jarret ülne a zongoránál.  Szabad improvizáció  a forma kérlelhetet-
len önfegyelmében,  bravúros okosság,  fékezhetetlen zenei temperamentum.  Ilyen lehe-
tett Beethoven komponálás közben, az interpretáció újraalkotássá transzformálódott. Az
összes Mustonen-lemezt azonnal megszerezzük, amelyen a bécsi szellemóriás műveit játsz
sza,  egészen biztos,  hogy hamarosan  másképp fogunk eddig elutasított zenéjéhez viszo-
nyulni. Még az is lehet, hogy minden reggel erre ébredünk...
Debrecenben felépült egy igazi múzeum, nem a "magyar örökség /mi az?/ házá"-ból gányol-
ták, mint a Ludwig-ot, valóban épül egy kamaraszínház, a Kölcsey Művelődési Központ ter-
me pedig 658/!!!/ férőhellyel,  közepesnél jobb akusztikával magasan veri a MÜPA ridegen
bombasztikus,  herélt hangzású förmedvényét és annyiba került, mint egy nyolcad Nemze-
ti Gyalázat Színház. Bösendorfer-én pedig a legnagyobbak játszanak... Zenélés alatt barát-
ságos homályba sötétül a nézőtér, a taps alatt viszont fényes glóriát von az ünnepelt fölé:
Budapesten ezt még nem sikerült elérni..                                                   2008 május

Még az unott Mozart is hevesen akcentálva,  derűs élénkséggel szól,  ha a szikrázó dinami-
kájú  Eckhardt Violetta  ül a koncertmesteri pultnál, hát ha aztán van is mit játszani, mint
Britten gyémántkemény geometriájú, végtelenül fegyelmezett fantáziával felépített, mégis
elementárisan eredeti Színvázlata-i esetében, izzik és ragyog, lüktet és árad a zsigeri muzi-
kalitás. Néhány kezdeti tétova vibrátó után,  Kiss Noémi gyönyörűen belelendült, hangszí-
ne is jól illett a kamaszos fantázia szélsősőges csapongásaihoz, összességében igen értékes
produkciót nyújtott.  A "Les Illuminations" Rimbaud-ja is beájult volna,  ha azt az üveghan-
gokkal övezett, éteri piánóban fogant tételt hallotta volna, amely sarkalatos kiindulópont-
ja volt a későbbi, viharos erőket felszabadító frázisoknak. Kortárs/abb/ zenében mindig is
csak  Eckhardt Violettá-t szeretnénk látni az első helyen, hát ha egyszer Stravinszkij vagy
Sosztakovics is megszólalna csellóba hajló hegedűhangján! /Mert bizony isteni szerencsé-
je a statikának, hogy nem gordonkán játszik: ...akkor leszakadna a csillár !!!/  2008 feb 23

Első budapesti koncertjén, akkor Prokofjev III.zongoraversenyével,  Alekszandr Toradze
felejthetetlen elánnal mutatta be átszellemült virtuozitását. Prokofjev-ben Ő a világelső,
igaz, a szerző fantasztikus pianista voltából fakadó,  borzalmas nehézségek  csak kevesek
számára teszik egyáltalán lehetővé ezen művek repertoáron tartását.  Az Első,  Desz-dúr
opusz még ebből a sorból is kiemelkedik arcátlan szellemességének  bravúros bakugrása-
ival.  Mintha a '60-as éveks avantgárd billentyűcsapkodói kísértenének,  heves gesztusok,
látszólag véletlenszerű váltások,  brutális belemenések izzítják a végletekig a peckes ön-
bizalom zseniális tüzét.  Mert bizony minden nagyon is a helyén van: arányosan szerkesz-
tett, pregnánsan muzikális, biztos kézzel tereli kanyargós mederbe csillogó ötlet-zuhata-
gait. Toradze annyi bájjal, könnyedséggel azonosult a prokofjevi tűzijátékkal, hogy a ka-
maszos remekmű magától értetődő, mozartos természetességgel sziporkázott, nyoma se
volt itt a játszhatatlan bravúroknak. Ravel G-dúr versenyművében aztán poétikus lelküle-
te érvényesült, soha nem hallott visszahúzódó gyengédséggel, leheletnyi harmóniasejtel-
mekkel kísérve  Zoe Kitson  éteri angolkürt-szólóját. Emlékezetes bukás volt anno Kocsis
vezényletével, Barenboim félszeg interpretálásában a harmadik tétel,  amelynek akkoron
kétszer is hiába futottak neki, csak nem jött össze. Ezen az estén, Jóföldi Anett és Kiss
Gy. László pikkoló, ill. Esz-klarinét jazz-riffjei koncertáltak a zongora futam-tömbjeivel, a
zenekar pedig szédületes energiákkal teljesítette ki a raveli hangszerelés mirákulumát. A
teljes művet érdemes lenne frázisonként végigelemezni ebből a szempontból is, de álljon
itt csak egyetlen példa, amikor egy viharos tutti-tombolás után,  észrevétlenül settenke-
dünk át a két hárfa vibráló hullámreflexeinek mediterrán békéjébe.
Két ennyire csodálatos versenymű mintaszerű kísérete mellett a zenekar és Fischer Iván
önálló produkciójával sem vallott szégyent.  A nyitó Rózsalovag Keringő-sorozat sodró de-
rűje felvillantotta az együttes összes értékét:  mesés brácsaszólam,  telt vonóskar, ener-
gikus gordonkák és magabiztos basszusok, most a kürtök is szépen szóltak, a fákról, rezek-
ről nem is beszélve, ott minden muzsikus egyénileg kiemelkedő szólista!  A La Valse bete-
tőzte az  Év Legnagyobb Koncert-jét,  a háromnegyedes lüktetés baljós pianisszimóitól a
fékeveszett őrület keringésébe hajszolva a gyönyörbe ájult publikumot.            2007 nov

A revelatív Jenufa és a fantasztikus Lady Macbeth után izgatottan vártuk Stravinsky-t egy-felvonásosait és pantomimjét Vidnyánszky olvasatában.  Nem jól kezdődött,  Szása Belozub
jelmez-karikatúrái és a rátermett színészcsapat ugyan élénk figyelmet keltettek, de az iszo-
nyatos "éneklés" porba döngölte a zenei élményt. Különben is, a  Mavrá-t csak! oroszul le-
het énekelni!!! Csupán az tartott vissza a szégyenletes meneküléstől, hogy a Katona törté-
te ének-mentes övezet...
/A "második", értékben vitathatatlanul Első! szereposztás sokkal többet nyújtott, lehetővé
téve a rendezés szellemes kakaskodásainak élvezetét is.  Nyári Zoltán  a szép éneklés mel-
lett pompás színészi alakítással örvendeztetett meg/.
Aztán egy kis csönd,  "a néma angyal áthalad..." és valami bűbájos, megfoghatatlan csodála-
tosság kezdődik.  A létra alászáll, a zenekari árok felemelkedik,  a kottatartók előtt szépen
deklamáló színiegyetemisták,  a zenekar pedig a pódiumon és markánsan szól,  ahogy azt a
nagy Igor elképzelte. Egy szál hegedű a bőgő-basszusok felett velőkig hat, íves dallamokkal
jeleskednek a fafúvók és még a trombita is finoman árnyalt . A bemasírozó Katona, a Narrá-
tor és a sokszólamú kórus egyaránt mondja, meséli, szavanként színezi a költői szöveget, a
játszók változatos alakzatokban követik és kommentálják a cselekményt. Mintha a feledhe-
tatlan Szarvassá változott fiú idéződne, Stravinsky-kisérőzenével!  Vidnyánszky Attila ala-
posan megtréfálja  a betokosodott opera-klánt:  bemutatja ugyan a 3 zeneművet,  de hál'
istennek sokkal többet ad nekünk:  vérbeli színházat, "új formák"-at, amelyben a szöveg, a
játék, a mozgás és a gesztus egyenrangú szerephez jut,  nem is beszélve az akusztikus ele-
mekről.  Andrej Belozub élete egyik legjobb kollekcióját vonultatja fel, a picassoi kubista
fekete-fehérek, a commedia del' arte utalások, a Nőstényördög buja melleinél is dagadóbb
vörös palást-buborék a zuhanásnál:  invenciózusan felépített jelmez-világ, amely állja a ver-
senyt a háttér chagall-i kollázsával. Vibrál, viharzik, lüktetően él a színpad,  kifogyhatatlan
a rendezői lelemény, de a bámulatos ötletek mindig a szigorúan komponált, gondosan ösz-
szecsiszolt nagy egész kiteljesedését szolgálják. Így lesz a huszonvalahány perces zene ke-
rete, kiszolgálója az órányi színházi remeklésének,  Ramuz se gondolta soha,  hogy monda-
tai a zseniális zenével azonos szinten képesek megszólalni...
Ebben a nagyszerű ifjú csapatnak óriási érdemei vannak,  játékban,  hangban,  mozgásban,
fölényesen uralták a terepet, annak ellenére, hogy ennél összetettebb föladat ritkán ada-
tik: minden elismerés  méltán illeti meg őket,  az avatott közönség részéről pedig a kiugró
siker is biztosított!  Molnár Gyöngyi  fenomenális vérnősző NőstényÖrdöge nemcsak a katonát bűvölte el, kan-alteregójaként  Csórics Balázs jeleskedett, fürgén ívelt mozgásával
 Hajdu Melinda  bohóca emlékezetes. Szárnyaló deklamáció jellemezte  Horváth Andor Pi-
errot-jelmezes Narrátorát, a Katona szerepében  Bakos-Kiss Gábor  gesztusban, játékban,
hangban erőteljes jelenléte a darab izzóan eleven gyújtópontját képezte. 
Ezen az estén az Opera halott volt, de Vidnyánszky Attila a surranópályán beosonva győz-
tesen csapott a célba, parádés leckét adva a korszerű színjátszásból!

A József-legenda a teljes fischeri-fesztiválzenekari életművet tekintve is egyike volt a leg-
nagyobb produkcióknak,  de ez az e-moll szimfónia még arra a felejthetetlen élményre is
ráduplázott. Valószínűleg szerepet játszott ebben a Zeneakadémia, az Olasz Intézet öblö-
getős visszhangosságához képest, ideális akusztikája,  amelyre mellesleg most leselkedik a
rekonstrukció és JAJ!!!,  a légkondicionálás pusztító cunamija...  / Egyetlen reményünk,
hogy előbb fogy el a pénz, mivel a "korszerű" mélyhűtés kérdését a végére hagyták./
De vissza a tárgyra:  Brahms ásatag unalma után felizzott a lég,  a muzsikusok őrült önkívü-
letben parádéztak,  döbbenten állapíthattuk meg,  mi mindent tudott ez a zongoristának
sorolt zseni, mennyire sokoldalú,  szellemes és a viharos túlzások fergetegében is mennyi-
képes kézben tartani a szerkesztés és az arányosság míves törvényeit.  Adva van egy félel-
metesen nagyszerű zenekar, de igazi hangját csak Mahler, Ravel vagy Bartók képes előhív-
ni.  /Van azért Prokofjev, Stravinszkij és első helyen Sosztakovics, de Öket nem szereti a
management.../ Mikor hallhatunk ilyen elementáris rézfúvós-belépéseket, ahogy a trombi-
ták, a pozaun-kórus és a tuba vulkanikus energiákkal zúzza szét tudatunk végső maradékát,
hogy a szférák fölé röpüljünk szent önkívületben...? Hol sír így a vonóskar, mikor zokognak
így a csellók és hol suttognak ilyen titokzatosan  a selyemfényű brácsák?  A kürtök sejtel-
mes ködösséggel lebegnek, majd groteszk akcentusokkal, pöttyözik a hömpölygő tuttikat,
a meditatív térben pedig  Ács Ákos klarinétjának angyali üdvözlete szárnyal...
Ehhez a rachmaninovi bőség totalitása kell, meg a mágus Fischer Iván, aki végre elemében
érezheti magát, marceau-i pantomimmel láttatva is az általa mesterien újjáteremtett zene
múlhatatlan csodáját. Pompás évadkezdő felütés! Csak felejtsük már el a klasszikusokat...

Döbbenetes élmény volt  Lázár Eszter kortárszenei sorozatában Krása gyermekoperáját, a
Brundibár-t hallgatni,  tudva,  hogy a szerző és az akkori gyermekszereplők Auschwitzban
végezték a theresienstadt-i patyomkin-létezés után. Viktor Ullmann esetében  még kiéle-
zettebb volt a helyzet, hiszen  Petr Kien  librettójának főszereplője maga a Halál... A kor-
szerű színpadkép és a megszólaló zene minősége azonban az első pillanattól lehetővé tet-
te,  hogy csak az előadásra  koncentráljunk.  A bitóként fenyegető hangszóró alatti pódi-
umra méltóságteljesen bevonuló szereplők kevés gesztussal, szinte oratorikusan játszanak,
a zenekar ljubimovi fesztelenséggel  foglal helyet a színpadon,  mégis tökéletes az illúzió,
igazi operát látunk, nem is akármilyent!  Extrém misztika,  világos szituációk, biztos kézzel
rajzolt karakterek és még magvasabb gondolatok is!  A dialógusok és áriák szervesen illesz-
kednek, a zene meg egészen kiváló: észrevétlenül, ökonomikus célszerűséggel munkál, de
tökéletesen valósítja meg a drámai elképzeléseket. Ha Berlinben maradhat, Viktor Ullmann
lett volna a  cseh Eisler avagy  Kurt Weill,  vagy talán még így is Ő is volt?!?   Fischer Iván,
aki az est első felében gigászi energiával  lehelt életet egy holt partitúrába,  lehetőséget
teremtve  a legyűrhetetlen tenorista  Fekete Attilá-nak  egy briliáns monológ-maratonra,
örömteli eleganciával vezette fantasztikus szólistákból álló zenekarát.  Az ifjú énekesgárda
is ragyogóan helyt állt, stílusban  játékban, hitelességben is példát mutatva a nálunk még
sajnálatosan ritka korszerű operaéneklésből. Biztató,  hogy az Akadémián ilyen képzés fo-
lyik,  most már csak egy-/két!-hár!!!/ opera kéne... Narrátorként és a Megafon Úr Hangja
szerepében kiemelkedő volt a félelmetes orgánumú  Cseh Antal.
Égi Ajándok ez a bemutató, bizonyság, hogy nemcsak a "Kéziratpapír..., de a Partitúra sem
ég el!": tüzön, vízen és vészen át fényeskedik a Tehetség és az Alkotó Szellem!
Novemberben, a Trafóban, a hulladék-zenén szocializálódott  szellemi nincstelenek is meg
fogják hallgatni: nekik is tetszeni fog, mert elemien hiteles és igaz.

Szólistában gyanús a vágott szem:  Keletről művésznek látszó  munkagépek jönnek,  ponto-
sak, gyorsak és fogalmuk nincs arról, mit, miért játszanak. De íme, a kivétel: Han-Na Chang
egy fenomén, egy csoda, egy káprázatosan nagy művész.  Sosztakovics helyett  Elgar rossz
cserének látszik,  a twenty-ager koreai tünemény azonban  így bizonyít igazán.  Észvesztő
cselló-hang,  kicsit kemény, kicsit érdes,  hihetetlen energiával árad, átüti a zenekari for-
tissimókat is, de mindig gyönyörűségesen dalol, végtelen muzikalitással. Vibrátója sűrű, de
kis amplitúdójának köszönhetően, nem nyávogja szét a melódiát, inkább tömöríti. Legtöbb-
ször felülről indít, az intenzitás már az első századmásodpercben teljes, a mély hangok dü-
börögnek, a glissandók éteri tisztasággal kúsznak felfelé és pillekönnyedén hullnak alá. Az
izgalmas érdeklődést egy pillanatra sem hagyja csüggedni, animálisan viharzik, a pianókban
pedig merengően lírai. Ember is a javából, kokettál a zenekarral, kimosolyog a közönségre,
virágcsokrát a középrész párhuzamos szólamát játszó Szabó Péter első csellistának adja...,
aki bízvást soha nem kapott még ilyen elismerést egy szólistától!
Szó bennszakad, hang elakad,  Han-Na Chang muzsikál,  Hilary Hahn és  Kavakos óta a leg-
magvasabb élményt nyújtva az utóbbi évadokban. Hátha még Sosztakovicsot játszott volna!

Olyan barátságos, olyan meghitt, olyan XIX.-századian otthonos a debreceni nézőtér: mint-
ha mondjuk,egy akkor még kis olasz város, Turin/Torino/ színházában várnánk az Giuseppe
remekét.  Bársony és arany,  közel a rivalda és közel a néző,   itt farkasszemet kell nézni a
közönséggel, nem segít az akusztika, látcső nélkül is árulkodik a legparányibb gesztus is. A
híres nyitány máris bizonyítja, hogy a  Kocsár Balázs vezette zenekar a helyén van, az első
tömegjelenet pedig  Vidnyánszky Attila  vérbő stílusát jelzi. Tiziana Caruso líraibb a meg-
szokott ordítós Leonóráknál, árnyalt, kiegyensúlyozott, suttogó pianókból is képes erőtel-
jes magasságokba váltani, hangszíne puhán oldott,  a tuttikban is átütően szárnyaló. Feltű-
nik egy izgága szerzetes, /ki ez ?!?/, Szvétek László tömör jelenléte igen szuggesztív a duó-
ban, majd a végzet kérlelhetetlenül forgó fűrészkerekének lyukacsai csillagképek fénypász-máit vetítik Szása Belozub igézetes díszletében és a kolostorba vonulás  gyertyafényes ho-
mályának áhítatos gyönyörűsége  zárja az első részt.  A folytatásban mélyül az élmény,  az
együttes imponáló összmunkájának eredménye  a forgatagos Rataplan-kép,  melyben a ha-
tásos kórus élén,  a cigánylányként megismert  robbanékony  Bódi Marianna viszi a prímet.
Reveláció az újonc  Haja Zsolt  sistergő alakítása   Melitone szerepében. A sündörgő, min-
lében kanál barátot inkább  idősebb bajkeverőnek  játsszák,  de mi most  egy agresszív kis
karrieristát láthatunk, akinek heves akarnoksága a debütáló baritonista jóvoltából kápráza-
tos énekléssel párosul.  Egészséges lendület, magabiztos intonáció, tökéletes színészi azo-
nosulás, merész forték, érzékletes közép-regiszter: nem véletlen!, hogy az  ifjú titán nem-
rég magasan jegyzett fődíjat nyert egy olaszországi ének-versenyen!
Vidnyánszky Attila ősszel a budapesti Operában is színre állítja a darabot,  kíváncsian vár
juk, de az biztos, hogy a debreceni produkció állni fogja az összevetést.

Énekelt ugyan kórusban,  de csak a gimnáziumi évek végén kezdett komolyan tanárnál ta-
nulni: egyből felvették a Zeneművészetire,  aztán került a színház énekkarába és most lé-
pett először magánénekesként a színre a Végzet hatalmában.  23 éves korra ez már magá-
ban is szép teljesítmény,  de a harsány öröm ennek az alakításnak szól,  amely egy neves,
érett művésznek is becsületére válna. Kicsapódik a kolostor ablaka, egy tüskehajú ifjonc
tüskés modorban küldi el a kopogtatót. Később megszállottan fontoskodik, eszeveszetten
sertepertél, minden áron a feltűnést keresi.  Teljesen elüt a megszokott Melitone-figurá-
tól, zsörtölődő keszeg helyett egy energikus törtetőt láthatunk, akiből nemsokára bízvást
főapát lesz...  Haja Zsolt nagyszerű színpadi érzékkel, nagy átélő képességgel realizálja az
elképzelést,  még némán is  vonzóan  érdekes, amikor fülelő álszentséggel  a szent könyv
böngészésébe mélyed. Éneklése pedig egyszerűen elementáris: még a tuttikban is csak rá
figyelünk, sistergően élénk artikulációja kiváló hangi adottságokkal párosul.  Az olaszorszá-
gi, a hires tenor  Ferruccio Tagliavini-ről elnevezett énekverseny  nemzetközi zsűrije mél-
tán ítélte neki a fődíjat,  amelynek értékét növeli,  hogy nem a bariton-kategória első he-
lyezése, mivel a hatvan indulót hangfajtól függetlenül, együtt értékelték. Megnyílik a kül-
földi szereplés útja,  két ária-koncert  Ausztriában és egy vaskos főszerep a kisebbik milá-
nói Operában:  Gigliamo a Cosi fan tutte-ben.  Debrecenben  Smetana  Eladott menyasz-
szonyában láthatjuk majd újra,  igaz,  addig még sokszor csodálhatjuk tánctudását a Csár-
dáskirálynőben...

Megszólal Ljadov orosz népdalfeldolgozása,  egyszerű, takarékos, míves zene, semmim külö-
nös, mégis: ujjongunk, sírunk, örülünk! Mert hogyan?!? szólal meg: áradva ömlik a vonóskar
mézesen erőteljes melodikussága,  puhán lépnek be a fafúvósok,  döng a basszus és sírnak
a csellók.  Ezért érdemes és szükséges és nagyon kell! minden FesztiválZenekar-koncertre
elzarándokolni, természetesen a ZeneAkadémiára, mert ünnep, szentség és mámor...
Sosztakovics h-moll szimfóniája aztán megadja a csodálnivalót az elemzőnek,  közönségnek
és a nagy kihívásra vágyó zenekarnak egyaránt.  Kitajenko mesterien szövi a lassú tétel po-
lifón szövetét,  fegyelmezett eréllyel tartja össze a folytatás ironikus villódzását,  robbané-
kony humorral fűti fel  a finálé tombolását.  A zenekarról csak felsőfokokban lehet beszél-
ni, iszonyatos erőt képes mutatni, az arányosság, a kiegyenlített hangzás, az érett muzika-
litás szigorú kontrollja alatt.  Barsaj óta megritkultak a Sosztakovics-ok, pedig nagyon is al-
kalmasak lennének az együttes igaz értékeinek megmutatására.
Szünet után szünetelt a művészet. Egy minősíthetetlenül gyenge csellista rombolta szét a
koncert hangulatát.  Volt képe kiülni  Szabó Péter elé,  aki gyönyörűséges szólót énekelt
a Nyolc orosz népdalban... Az Olasz Capriccio semmitmondó filmzenéje se vígasztalt, hiába
játszott szépen a zenekar. Még jó, hogy nem jött ráadásul egy Dunajevszkij-kerigő...
Az első rész fenséges pompáját akkor sem feledjük!

Philippe Herreweghe vezényletével ez a kórus egyszer már csodát tett itt a Zeneakadémi-
án, utána a H-moll misére vállalkozni több, mint merészség. Az általa vezetett Collegium Vo-
cale és a kialakított koncepció  azonban annyira erős,  hogy más karmester  dirigálása ese-
tén is fantasztikus teljesítményre képes. Fischer Iván most alaposan visszafogta magát, nem
próbált semmit erőltetni, a gyönyörűséges vokális hangzáshoz a Bachot ritkán játszó, mégis
egyenrangú teljesítményt nyújtó FesztiválZenekart adta.  Takarékosan,  teátrális gesztusok
nélkül interpretálta a monumentális művet.  Reménytelen dolog  jelzőket találni a gentiek
produkciójára,  egyszerűen lenyűgöző a költői muzikalitás,  a szuggesztív erő és a végtelen
kifinomultság ilyen szintű egysége.  Hogy szól kétszer öt szoprán!,  hogyan búg a kontrate-
norokkal dúsított alt-szólam és milyen ércesen gyengéd a négy csodálatos férfiú a tenorja!
...A Credo harapós lendülete, a Crucifixus soha nem hallott, leheletnyi pianisszimói...!!!
Érthetetlen,  hogy miért nem lehetett a continuót hallani,  így  Fejérvári Zsolt bámulatos
basszusa egymagában jelentette az ellenpont és harmóniai biztonság  tökéletes bázisát. A
szólisták sokszor nem érték el a kiséret káprázatos színvonalát, a bariton-áriában  Benkócs
Tamás fagottja és a gordonka-szólam dominált,   Sebők Erika szárnyaló fuvolahangja pedig
egyenesen a mennybe vitte a tenoristát. De két leány azért volt a gáton: a szoprán-alt ket-
tős bűvölő intenzitással énekelt,  a vonóskar hihetetlenül szuggesztív frázisai fölött. Az est
csúcs-áriája  Ingeborg Danz  előadásában szólalt meg,  a hegedűk  Eckhardt Violetta mági-
kus hatású irányításával, szinte vulkánikus fehérizzásban, acélos vonósgesztusokkal égettek
szilaj kontrasztot a tökéletesen kiegyenlített hangzás  fájdalmas boldogságába. Elképesztő
energiával,  sistergő lendülettel, mégis abszolút összhangban: ez a szólam maga  Eckhardt
Violetta volt a tizenegyedik hatványon!!! De ne felejtsük el  Malomvölgyi Márta eszményi
szólóját sem a mennyei alt első áriája alatt...
Felejthetetlen, meghatározó élmény: igazi átütő évadkezdés!  

Odaérünk a procc borzalomhoz, vakvezető kutya híján hunyorítva tapogatódzunk befele,
nehogy a látvány kedvünket szegje.  Nagy gomoly,  nyár közepén ennyien koncerten !?!,
ez üdítő,  felnyomulni a patkánylépcsőn annál dermesztőbb,  minden fordulónál be kell
várni a szembejövőket, aztán meg, bizony: sorban állunk, 19.26-kor!,  mert a formaruhás
kínzó gondossággál fürkészi a jegyeket,  egyedül,  míg lejjebb minden fordulónál virít a
kápó-fölösleg. Az egész annyira gusztustalan, méltatlan, annyira provinciális és ostoba...
Na de a tárgyra: elsötétül és kivilágosodik,  csak a pódium.  Végre!, hogy nem a nézőket
kell figyelni, meg jól megbújhatunk a homályban.  Zdeněk Mácal érdeme, hogy a rezoná-
tor-kamrák  jó kétharmadnyira tárulnak,  a Karnevál-nyitány akusztikailag  elfogadhatóan
szólal meg.  Feltünő a rezek simulékony puhasága, a vonóskar gyenge hangja, amely ter-
mészetesen nem a  Cseh Filharmonikus Zenekar hibája.
Aztán megjelenik Ő,  Hilary Hahn, akit kamaszkorában csodálhattunk a FesztiválZenekar-
ral, egy zeneileg, hangszerileg egyaránt hihetetlenül nehéz, kortárs amerikai hegedűver-
seny káprázatos előadójaként. Hegedűhangja hasított, mint a gyémánt-lézer gyilkos suga-
ra, olyan magától értetődően játszotta az agresszíven szövevényes művet, mintha reggeli
rutin-skálázás lenne, korra szinte gyermek, de muzikalitásban maga az érett csoda volt.
Dvořák a-moll versenye bonyolult,  túlírt, nem sok jót ígér a szólistának, hálátlan feladat.
Hilary Hahn alig vibrál, formálása inkább kemény és következetes, mint lírai, előadásmód-
ja direkt és célratörő.  Bravúros futamait  fölényesen győzi,  egyetlen pillanatra sem en-
gedve,  hogy a technikai bravúr uralja le a megformálás tüneményes eredetiségét. A kar-
mester nagyszerűen alkalmazkodik,  még a tuttikban se engedi  egy egész pici forte fölé
terebélyesedni megbízható zenekarát.  Igy a legapróbb díszítésig követhető a frenetikus
szólista zsenialitása, amely végtelen izgalmakkal emelte élménnyé a közepes darabot. De
azért jobb lett volna Sosztakovicsot, Stravinszkijt hallani tőle...!
A ráadás még ezért is kárpótol,  Bach szólószonátája,  egy szál hegedű az ásító űrben, a
templomi hangzást idéző hosszú zengetéssel./Lám, mire jók azok a fránya rezonátorok!/
Ennek a nagy-nagy művésznek nincsenek "érzelmei", Ő csak a  Géniusz hangfüzérét kelti
életre, értelmezi kongeniálisan,  Ő csak zenét teremt a holt jelekből.  A versenymű egy
ritka percében,  amikor végre melódia szólt a mély regiszterben,  soha nem hallott, bár-
sonyos tónussal, elemi intenzitással énekelt a G-húr.  Most pedig,  a bachi végtelenben,
a férfiasan erős dallamívek váltakoznak  a tört akkordok  lebegő könnyedségével. Hilary
Hahn rezzenéstelen arccal játszik,  alig mozdul,  nem látványos,  nem is nem jelzi belső
történéseit: sudár acélhíd, amely a transzdenciába ível, amely nem az előadót, hanem a
hallgatóságot vezeti el az elemi ösztönök, az érzelmek tengeréhez.
Mert itt, a glenn gouldi mélységű Bach-interpretációnál,  elszakad bennünk valami,  fel-
fakad a tudattalan lefojtott vulkánja,  démoni erővel,  izzó lávaként tör ki a fájdalom, a
bodogság, a beteljesülés mámora: először sírunk a szörny-palotában.

Az elmúlt évek koncertjeiről...

 2003. szept 26.       okt.18.         dec.19.           

 2004. jan.15.          feb.28.          márc.19.         ápr.16.      máj.15.        jun.27.

  szept.17.               nov.4,            nov.21.          dec.4.

 2005.szept.7