HOGY VOLT

2003    2004    2005

Legjobb zenekari koncert:    FISCHER  IVÁN       Fesztiválzenekar  okt.18.  Olasz Intézet
                                         Richard  Strauss:   József  legenda     Op.63.

Legjobb kamara-koncert:      AMADINDA      Magyar Rádió kortárs-sorozata /Lázár Eszter/
                                        John  Cage és  Lai Deh-Ho  bemutatók,
                                         Ligeti  György:  Síppal,dobbal     etc.

Legjobb szólóprodukció:       KLENYÁN  CSABA  /klarinét/        Stockhausen:  Harlekin

Legjobb zenekari szólista:     ECKHARDT  VIOLETTA  /hegedű/  Fesztiválzenekar
                                         Rimszkij-Korzakov:  Seherezádé   szept.27. Zeneakadémia

Legjobb énekprodukció:       KÁROLYI  KATALIN                      Ligeti:  Síppal,dobbal

Legjobb  pályakezdő:           FODOR  GABRIELLA  /ének/          A tisztességtudó utcalány 
                                                                                         R.: Mundruczó  Kornél  

                V E N D É G M Ű V É S Z E K

Legjobb zenekari koncert:    EÖTVÖS  PÉTER                           BBC  SZIMFONIKUSOK  
                                         Eötvös  Péter:    zeroPoints   és   JET  STREAM /bemutatók/

Legjobb kamarakoncert:       BOROGYIN  KVARTETT                  Prokofjev, Sosztakovics

Legjobb szerző-előadó:         HEINER  GOEBBELS                      Prométheusz        Trafó

Legjobb szólókoncert:          PIERRE-LAURENT  AIMARD            Ligeti György:  Etűdök

Legjobb előadóművészek:     EMMANUEL  PAHUD  /fuvola/        Reinecke: Fuvolaverseny

                                        MARK  KAPLAN  /hegedű/            Bartók:  I.Hegedűverseny

                                        ALEKSZANDR TORADZE           Prokofjev: II.zongoraverseny                                                                                                         CHRISTINE  BREWER  /ének/             Richard  Strauss dalok

Legjobb kortárs együttes:    PIERROT  LUNAIRE  ENSEMBLE  /Wien/   MR kortárs-sorozat
                                        Crumb, Eötvös, Bánlaky, Deniszov, Mitterer  bemutatók

A legfontosabb az, hogy egészen más volt, mint az eddigiek, hihetetlenül gazdag, sokrétű és számos újdonságot is hozott !   Polgárjogot nyert az elektronikus zene: e-jam és a Corporation underground zenei fesztivál a Gödörben. Hangsúlyosabb lett a jazz, sajnálatos módon azonban mint az  Erik  Truffaz trió, mint  Peter  Erskine  A38-as koncertjét élvezhetetlenné tette a dilettáns hangosítás. Tessék végre tudomásul venni, hogy minden hangosított zenei esemény az előadóművészekkel egyenrangú hangmestereket igényel, akiket egyelőre, kerül, amibe kerül: importálni kell !!!

Még a kortárs-zenei hangversenyek némelyikére is betette  /bal/lábát a technika. Az Arditti Quartet, bár Ligeti második vonósnégyesét meggyőzően játszotta, műsorának második felében a       cég promóciós hírverését vezette elő egy komputerizált fércmű elő-, helyesebben eladásával...A szörnyű  Steve  Reich-est is a hangosított szólamok rendezetlen aránytalanságait szenvedte meg, bár itt nem ez volt a fő baj !    Inkább az, hogy a kiváló Amadindá-soknak nem volt mit játszani, tengernyi zenei üresjáraton kívül, /kortárs zene/. Hasonló gondokkal küszködtek Franz  Schmidt: A hétpecsétes titok c. oratóriumának előadói, ugyanis hamar kiderült, hogy sem titkot, sem értékelhető zenét nem rejt a mű.
Igazi nagy koncert lehetett volna a Trio  Animae estje, ha nem az akusztikai csődöt jelentő Márványteremben rendezik meg, de még így is érvényesült Arvo  Part, Schnittke és  Vasks műveinek kiváló előadása.
Hősies vállalás volt a Szabad Hangok Énekegyüttes  részéről  Ligeti: Nonsense  Madrigáljai-nak mősorra tűzése, bár az énekesek helyett most még inkább a török fürdő kupolája érvényesült.
Felemás élménnyé sikeredett az  Eötvös  Péter-est. A  Music for New York-ot teljesen tönkretette a gyengécske tánc-produkció, amely csak arra volt jó, hogy elterelje a figyelmet a  zene hallgatásától. Utóbb ez otthon sikerült, de akkor ugyan minek volt az egész ? A  Harakiri  és különösen a Tomkins  Énekegyüttes   megszólaló  Madrigálkomédiák viszont a lehető legmagasabb szinvonalon valósult meg, bár ez a két darab már régen elkészült és elhangzott, a  Fesztivál csak műsorára tűzte őket. Persze ez is nagy érdem !

Lendvay  Kamilló: A tisztességtudó  utcalányá-nak  Mundruczó  Kornél általi felújítása nem
zenei, sokkal inkább színházi esemény volt. A kiválóan éneklő operisták hangjára nagyszerű színészcsapat play black-kelt, irónikus idézőjelbe téve a műfajt és a darabot, közülük is kiemelkedett a címszerepet éneklő   Fodor  Gabriella és színészalteregójaként  Tóth  Orsi.
A méltatlanul halálra ítélt  Átrium-mozi izgalmas terét nagyszerűen használta ki a rendező,
bizonyítván, hogy eredetisége és kreatívitása nemcsak a film vonalán érvényesül. Oberfrank
Péter  vezényletével meglepően jól játszott a  Harmónia  Kamarazenekar.

Az  Őszi  Fesztivál  legjobb produkcióját  Klenyán  Csabá-tól láttuk, hallottuk Stockhausen:
Harlekin-jének a világszínvonalt is felülmúló hangszeres, színészi és táncos /!!!/ interpretálásával. De erről akkor, azon nyomban nagy ovációval számoltunk be.

Hiába maradtunk ott a kockázatos második részre, a Beethoven szimfónia kimódolt unalmát
ez a kiváló együttes sem tudta felülírni.  Ács  Ákos csodálatos hangon, ábrándos  zeneiség-
gel játszott a lassú tételben, a hegedű I. szólam pedig ritkán hallható szilaj izzással vi- harzott, de mindez nem változtatta meg vélekedésünket:  Ludwigot soha !
Annál erősebb volt a kecses indulás  Chabrier két bájos opuszával, a Bartók  I. hegedűver-
seny pedig az évad egyik nagy élményét jelentette.   Mark  Kaplan  hegedűhangja  már  a
Chausson poémában lenyűgözött végtelen legátóinak eszményi szépségével.  A Bartók-mű
indítása maga volt a líra és a gyengéd poézis tiszta forrása, amely a kibontakozásban áradó
lávafolyammá duzzadt, az  érett  Mestert előlegező  fináléban pedig tomboló erejű viharrá
fokozódott. Ez a csodálatos hegedűs a ráadásban még azt is megmutatta, hogyan lehet dia-
bolikus tempóban, röpke frázisokon belül,  villanásnyi idő  alatt érces fortissimót és elhaló
pianókat játszani.  Csak a legnagyobbak:  Huberman,   Nathan Milstein, Yehudi  Menuhin 
juthattak az eszünkbe...

Az est első felében egyébként kiváló kortárs- és jazz-muzsikusok meggyalázták  a zenét, a fesztivált és önmagukat. Szedett-vedett olcsó haknizásuk menekülésre késztette a jobbérzésű közönséget. Pedig: ha tudták volna, milyen csoda történik a szünet után, azonnal elfelejtették volna a szégyenletes indulást.

A Stockhausen: Harlekin klarinéttal c. művét előadó Klenyán Csaba, aki nemcsak hangszerén játszott bravúrosan, de maszkban-jelmezben mozogva, táncolva, a szerző intencióinak tökéletesen megfelelve jelenítette meg a hangzó eseményt. Virtuóz előadása már memotechnikailag is fantasztikusnak minősíthető, hiszen majdnem egy óráig volt egyedül a színpadon, minden támasz nélkül, a pusztán zeneileg is irdatlan nehézségű, grandiózus művet játszva. Teljesítménye csak olyan hajdani bravúrral mérhető össze, mint Rácz  Zoltán-é, aki Stockhausen  monstre ütős-opuszát, a Zyklus-t mutatta be pályájának kezdetén.

Nagyon fontos lenne, hogy ez a páratlan esemény még sokszor ismétlődjön meg, minél többen láthassák-hallhassák. Egy ilyen produkció bárhol a világon feltünést keltene, ne hagyjuk a feledés homályába tünni !

KLENYÁN  CSABA             Stockhausen: Harlekin                VISSZA !  VISSZA !!!

Személyesen  vett részt három műve előadásában a repetitív irányzat egyik atyja. Unalmas zenei sormintái  végtelen sorozatban bódították a figyelmét vesztő hallgatóságot. Reich Pityu megvalósította  Erik Satie álmát, a "bútorzati zené"-t, amelyet éppen úgy nem veszünk észre, mint a ruhásszekrényt. Hallgatni viszont elviselhetetlen. A világon nem történik semmi, sőt, az egyes szakaszok még döglesztő   dal Segno-kkal többször is megismétlődnek. A repetitív technika feltalálása igen nagy dolog, hatása is felmérhetetlen, de csak ezzel a módszerrel zenét csinálni !?!   MIntha  Malevics  ezerszer festette volna meg a  Fehér alapon  Fehér négyzetet...A kivitelezés elsőrangú volt:  sehol a világon jobban nem játszották, mint az Amadinda  és a köréje szerveződő UMZE együttes . De ugyan minek!  A négy Stenway-t négy nagyszerű pianistával, vagy a négy marimbát bízvást helyettesíthette volna egyetlen szintetizátor, a szó szerint egyhangú ötperces passzusokban, nem is beszélve a rumba-tök kezelőjének pokoli szenvedéseiről... Ráadásul a hangosítás, az értelmetlen keverés és az alkalomszerű kiemelések teljesen felborították az akusztikai teret. Vagy hallotta valaki pl. a 18 Musicians-ben a négy énekest? 

Az ájulásba dermedt közönség méltán ünnepelte az előadógárdát /és önmagát/, hogy mindezt kibírta. Részünkről  inkább a ruhásszekrényt választjuk.

Az első részben egy káprázatos énekesnő,  Christine  Brewer /USA/   Richard  Strauss Ariadne Naxos-ából énekelt egy áriát, majd zenekari dalaiból hármat. Teljesen kiegyenlített, gyönyörű hang, rezzenéstelen hosszúságokkal, nagyívű legátókkal. Az érzéki hangzású, fantasztikusan játszó zenekar fölött lebegett még a piánókban is, drámai kitörései is arányosak, érzelmileg telítettek voltak. Ritka ünnepi mámort élhettünk meg, soha nem hallottuk még ezt a súlyos és mégis romantikusan áramló dallamosságot ennyire csodálatosan megszólalni.

A szinte ismeretlen  József-legenda  maratoni erőpróba elé állította a monstre zenekart. Mi még ezt is tudjuk, mi a lehetetlent is eljátsszuk,--- természetesen, pontosan, magától értetődő muzikalitással,--- valahogy ezt sugallta ez a próbatét, amelyet a Budapesti Fesztiválzenekar  tökéletesen  teljesített. Egyenként kellett volna az egész társaságot felállítani és egetverő ovációval ünnepelni !   Ilyen vonóskart,ilyen fafúvósokat ritkán hall az ember, nem is beszélve a letaglózó rezekről... A kibővített szólamok minden egyes tagja fényesen helytállt, kedves Iván-unk pedig hatalmas energiával és királyi élvezettel dirigált. 72 percz a hetedik mennyországban !!!   Nagy kár, hogy ez a titok továbbra is titok marad, mivel ezt a művet, így, nem valószínű, hogy máshol, máskor is hallhatjuk még.

A koncert első felében tehetségtelen epigonok műveit hallhattuk,nem sok jóval biztatott a szünet utáni Steve Reich-unalom, amelyben csak a  zenekar-vezető  Evan  Zyporin  imponáló klarinétjátéka érdemelt figyelmet. Andriessen hírhedt  Workers Union-jában érvényesült az előadók kivételes tudása, a gitáros kivételével, akinek jelenlétét semmi sem igazolta. Amiért érdemes volt szenvedni:  Nancarrow Four Studies-jának hangszerelt változata, amely káprázatos előadásban hangzott el !  A  szédületesen összetett, minden ízében eredeti remekmű iszonyatos tempóban hajmeresztő bravúrokra kényszerítette a muzsikusokat. Aki kortárszenét óhajt játszani, ha ütős, ne fogjon neki, míg ezeket a torzított ritmusképleteket nem tudja könnyedén játszani ! De vonatkozik ez a zongora- és a cselló-szólamra is. A bőgő Ray Brown- "up tempó"-kat hozott, a klarinét meg úgy szólt, mintha Benny Goodman tévedt volna be egy argentin jazz-kávéházba, némi kokainnal felpörgetve...

Végre újra láthattuk  Fischer Ivánt és az ő csodálatos csapatát! Stravinsky: Kártyajáték: eleven, friss hang az unt repertoár darabok után --- Rimszkij-Korszakov Seherezádé-ja viszont igencsak sláger, de az ő előadásukban hatalmas élmény volt, különösen  Eckhardt Violetta káprázatos hegedűszólója bűvölte el a publikumot.De ki is az a Reinecke? - akinek fuvolaversenyét az eszméletlenül nagy Emmanuel Pahud játszotta. KIfinomult,lírai gyengédséggel a mennyekbe vitte ezt a romantikus bravúr-darabot,bebizonyítva, hogy fuvolán ma Ő a legnagyobb. Hát még ha  Messiaen-t,Boulez-t vagy Ligeti-t játszana !